Combunk húsa

„Sokkal később kapcsoltam össze fejben, vagy inkább lélekben a magyar meséből megismert combunk húsát, és Shylock egy font húsát, mit Antonio combjából vágna ki, ha az nem tudna fizetni neki. Jobb a griffmadárnak adni combunk húsából. Szebb világ a magyar mese világa.

Gyermek vagyok. Ágyban fekszem. Betegen. Anyám odaül mellém, mesét olvas. A legősibb világból, szkíta, hun sztyeppékről száll felém a griffmadár. Minderről még semmit sem tudok. Csak azt tudom, hogy nem félek a griffmadártól. Csak borzongok, de odaülnék a hátára, hogy feljussak az égbe.

Csodálom a griffet. Hogy is ne csodálnám, hiszen az ég urából, a sasból, s a föld urából, az oroszlánból van összegyúrva. Mégsem sárkány. Nem a Kelet sárkánya – a Kelet griffe.

Szigorú, erős és jóságos. Segít. Megsegíti a bátrakat. Felviszi őket az égbe. Szkítákat, hunokat, magyarokat. Száll a griffmadár, ott ülök a hátán, a tizenkét darabba vágott ökörrel, hogy etessem őt, míg szállunk az alsó világból a felső világba. Ez az ember útja.
Ez a magyar mese. Pokolból földre, földről a mennybe. Legkisebb fiúként, nyílt, becsületes szívvel, nyílt sisakkal, furfanggal, félelmet legyőzve – s majdnem mindig hazatérve.

Fekszem az ágyban. Anyám hangja odaültet a griff hátára. Már majdnem a célnál vagyunk, már majdnem elérjük az eget, az égig érő fa tetejét, amikor elfogy az ökör húsa.

De a griffnek enni kell. Nincs más hátra, előveszem a dikicsem, s combom húsából kanyarítok egy jókora darabot, s odaadom neki.

Mert ez az én mesém, ez a mi mesénk. Mert aki dudás akar lenni / pokolra kell annak menni, / ott kell annak megtanulni, /hogyan kell a dudát fújni...”

Nyitókép: Ficsor Márton/Mandiner