Egy kalandor puccsista a Tanácsköztársaság romjain: Friedrich István portréja

Száz esztendővel ezelőtt, 1919 augusztusában, miután a magyar kommün vezetőinek jelentős része angolosan távozott Bécsbe, Peidl Gyula és kormánya vette át a hatalmat.

Első intézkedéseikkel megpróbáltak elhatárolódni a Tanácsköztársaságtól. Visszaállították az államformát az őszirózsás forradalom idején kikiáltott népköztársaságra, feloszlatták a forradalmi törvényszékeket és szabadon bocsátották a korábban letartóztatott ellenforradalmárokat. Ennek ellenére Párizsban már augusztus 2-án eldöntötték, hogy nem ismerik el az új kormányt. Peidl annak érdekében, hogy segítsen a nemzetközi megítélésén, koalícióra akart lépni polgári, nem szocialista politikusokkal is. Ennek érdekében a parasztdemokrata Nagyatádi Szabó Istvánt, a keresztényszocialista Giesswein Sándort vagy Huszár Károlyt akarta megnyerni, valamint a liberális Lovászy Márton jött még szóba, aki a Károlyi-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere volt korábban.

Minden ilyen irányú törekvés ellenére

Erre minden okuk megvolt, hiszen a miniszterek között helyet kapott több, a kommün alatt már kompromittálódott népbiztos is, mint például Haubrich József vagy Garbai Sándor. Így nem csoda, hogy az antantnak is nehezére esett elhinni, hogy a bolsevizmus veszélye már nem lebeg ott Damoklész kardjaként Magyarország felett.

Az augusztus 4-én Budapestet is megszálló román csapatoknak pedig nem is igazán állt szándékában ezt elhinni, hiszen bimbózó imperialista terveikhez jól jött a „vörös veszedelem”, amellyel szemben megmentőként léphettek fel. Külső és belső támogatottság hiányában a Peidl-kormány kérészéletűnek bizonyult, alig hat napig birtokolta a végrehajtó hatalmat.

Ekkor lépett színre a Fehérház Bajtársi Egyesület,

Támogatottságuk feltehetően nagyobb volt, mint az éppen regnáló Peidl-kormánynak, de módszertanát tekintve egy katonai puccsot hajtottak végre az antant és a románok jóváhagyásával. De kik is alkották ezt az egyesületet?

Friedrich István

Vezetőjük Friedrich István, a későbbi miniszterelnök volt,

Mindössze egyszer, 1904-ben lépett pályára Magyarország színeiben Ausztria ellen. A meccs vereséggel végződött, bár ez nem a jobbösszekötőként játszó 21 éves fiatalon múlt. A visszaemlékezések szerint a mérkőzést óriási sárban játszották le és végül 5:4-re kikaptunk. A Műegyetem csapatában futballozó Friedrichnek ez volt az első és egyben az utolsó válogatott meccse is. A labdarúgó karrierjét hamar feladta, de a szövetségnél maradt pénztárnokként és játékvezetőként. Mérnöki diplomát szerzett, majd jogot is hallgatott, emellett pedig Mátyásföldön gépjavító műhelyt, majd vas- és felvonógépgyárat alapított.

Politikai pályáját a Függetlenségi és 48-as Pártban kezdte meg, Károlyi Mihály köréhez tartozott, sőt a kormányában hadügyi államtitkárként szerepet is vállalt. A későbbiekben

1921-ben le is tartóztatták, de nem találtak ellene bizonyítékot.

Az egyesület egy másik érdekes tagja volt Pekár Gyula író, akiről a Nemzeti Múzeum előtt álló Arany János-szobor Toldi alakját is mintázták. Fiatalon atletizált és evezett, ezért figyelt fel rá Strobl Alajos, őt választva modellnek. Emellett feltehetően miatta kísérelt meg öngyilkosságot az egyik leghíresebb pesti kurtizán, Pilisi Róza.

Az ellenforradalmi csoportosulás kevésbé regényes alakjai voltak Bleyer Jakab irodalomtörténész, illetve Csilléry András fogorvos, akinek a Baross utcai lakásában a társaság a puccs előtt is gyülekezett. Ablonczy Balázs történész közlése szerint ez pontosan az a bérház volt, amelyben 2007-ig elődlapunk, az Utolsó Figyelmeztetés szerkesztősége is működött. „Tény, hogy Csilléry András, az egyik főszervező fogorvosi rendelője a Baross u. 28. alatt volt, és emlékezéseiben adott leírása – utcafronti rendelő, mellette lakás, ami megkönnyítette a konspirálást – ráillett a lakásra, de mérget azért nem vennék rá” – nyilatkozza lapunknak a történész.

Friedrichék

legitimációjukat Habsburg József főherceg – korábbi helytartó – kormányzóként erősítette meg. Ezzel a lépéssel már nem csupán a Tanácsköztársaság ellenében, hanem az őszirózsás forradalom után kikiáltott köztársasággal szemben is meghatározták magukat.

Ablonczy Balázs a puccs epizódjairól így mesél lapunknak: „A román parancsnokság csak tudott a dologról, de a puccsot magát a Fehér Ház és a hozzájuk csatlakozott katonatisztek, értelmiségiek szervezték. Friedrichék szereztek két páncélkocsit, maguk mellé állították a budapesti rendőrség egy részét, elfoglalták a telefonközpontokat, és néhány gyalogrendőr meg ötven lovasrendőr kíséretében felmentek a Sándor-palotába, ahol lemondásra szólították fel az éppen ülésező kormányt, akik csaknem szó nélkül engedelmeskedtek. Annyi bökkenő volt, hogy Peidl Gyula kormányfő erősen nagyothallott, neki kétszer is el kellett ismételni a felszólítást. Fontos adalék, hogy az antant egyetlen Budapesten jelen lévő képviselője, Romanelli ezredes a kísérlet első verzióját ellenezte”.

ezeket akarták megelőzni és mellesleg visszafordíthatatlanná tenni a kommün bukását.

József főherceg

De a románoknak vajon miért volt érdeke a Peidl-kormány megbuktatása, miért gondolták úgy, hogy jobban járnak a későbbi Friedrich-kormánnyal? Ablonczy erre úgy válaszol: „Azt hiszem, tartottak attól, hogy a kommunista mozgalom Magyarországon ismét teret nyerhet: a Peidl-kormányban azért bőven voltak olyan figurák, akik szerepet vállaltak a kommünben, és néha elég sötétet, mint például Haubrich József. De a kormánynak tagja volt például Dovcsák Antal vagy Ágoston Péter, akik korábban szintén népbiztosok voltak, Garbai Sándor meg egyenesen a Forradalmi Kormányzótanács elnöke volt korábban. Miközben az egész kormányzatnak volt egy jobboldali szociáldemokrata színezete Garamival, Peyerrel, Peidllel, a románoknak vélhetően ez is sok volt”.

A „szakszervezeti kormány” bukását követően három komolyabb hatalmi tényező maradt az országban, ezek egyike volt a Friedrich-kormány. Első intézkedéseik között elrendelték az államosított földtulajdonok visszaszolgáltatását, az 1918. október 31 előtti közigazgatási viszonyok helyreállítását, illetve újra bevezették a háborús sajtócenzúrát. Emellett

A gyorsított bűnvádi eljárások perrendtartásában az államosítások és a rekvirálások lopásnak és rablásnak, a forradalmi törvényszékek halálos ítéletei pedig gyilkosságra való felbujtásnak minősültek. Ennek eredményeképp hamar telt házat jelentettek a fogházak.

A Budapestet is megszálló román hadsereg volt a legerősebb, ám átmeneti hatalmi tényező az országban egészen novemberig. A Clerk-misszió megjelenéséig országszerte fosztogattak és gyakorlatilag teljes felügyeletet gyakoroltak. A főváros megszállása után az Észak-Dunántúlra is bevonultak, ellenőrzésük alatt tartották a kormányt, a vidéki közigazgatást, a postaforgalmat és a sajtót is. Gyakran a helyi közigazgatással is együttműködtek, de volt, ahol önállóan gyakorolták a fennhatóságot, a Tiszántúl például külön román katonai kormányzó irányítása alatt állt. Folyamatosan jártak a vonatok Románia felé, vagonok százaiban vitték el az új termést, az állatállományt, az ipari és a közlekedési gépeket.

A Nemzeti Múzeum aranykincseire is megpróbálták rátenni a kezüket, de Bandholtz tábornok, a magyarországi amerikai katonai misszió parancsnoka

Harry Hill Bandholtz szobra Budapesten, a Szabadság téren, az amerikai nagykövetség előtt 

A korszak és az események kiváló forrása Bandholtz tábornok naplója, amelyből a román megszállás alatt működő antantmisszió tevékenységét is megismerhetjük. Az amerikai küldöttség augusztus 11-én érkezett meg Budapestre és a Ritz Hotelben rendezte be a főhadiszállását.

Délután 17:30-kor megjelent József főherceg – a tábornok szerint halálra rémülten – és közölte, hogy a románok követelik a teljes hadianyagkészletek átadását, Magyarország támogatását a Bánát megszerzéséért a Szerb-Horvát-Szlovén Királysággal szemben, illetve perszonáluniót követeltek, amely szerint a román király lett volna Magyarország uralkodója is. A döntésre 6 óráig volt lehetőség, de

A napló rengeteg hasonló történetet tartalmaz, amelyek nem tüntetik fel különösebben jó színben a románokat. A tábornok 1933-ban adta ki naplóját, amelyre egy román válasz is született Mărdărescu tábornok részéről, akinek az állításai aligha vehetőek komolyan: az esetek többségében a románok által elkövetett atrocitásokat akarja tisztára mosni.

A románok ekkoriban nagyon törekedtek a Bánság egészének megszerzésére, mondja Ablonczy: „A román politika nagyon akarta a Bánság egészét és ezért nagyon komoly konfliktusokat is felvállalt Belgráddal. A román csapatok csak 1919. augusztus 3-án vonultak be Temesvárra, de így is csak a terület keleti felét kapták meg, ami komoly sérelemként élt a későbbiekben a román politikai elitben. A román-magyar perszonálunióval magyar politikusok is játszottak, így például Bethlen István egészen sokáig – ő úgy gondolta, hogy ez megoldhatja Erdély kérdését és hosszabb távon a magyar politikai elit úgyis döntő súlyra tesz szert egy magyar-román közös államban”.

A Magyar Nemzeti Múzeum rekvirálásási kísérletét Ablonczy úgy kommentálja:

A Nemzeti Múzeum-afférnak a történész szerint van egy olyan olvasata is, hogy egyáltalán nem véletlenül kerültek oda a megszálló hadsereg katonái: lehetséges, hogy az Erdély területéről korábban Budapestre menekített, sajátjuknak tekintett műkincseket akarták elvinni.

Tiszti különítmény, Szeged (1919)

A harmadik tényező a szegedi ellenforradalmi kormány és a néhány ezer fős Nemzeti Hadsereg volt, amely a Dél-Dunántúlra tette át székhelyét. Vezetőjük Horthy Miklós volt, az ellenforradalmi kormány korábbi hadügyminisztere, aki ambícióit jelezve függetlenítette magát a szegedi kormánytól, illetve Friedrichék felé sem tett lépéseket. Hadseregét hamar közel 30 ezer fősre duzzasztotta, így

Az augusztus 15-én beiktatott Friedrich-kormányt gyanakvással figyelték Párizsból. Ennek fő oka József főherceg személye volt, akiben a potenciális Habsburg-restauráció démonát vélték felfedezni. Az Antant nyomására augusztus 24-én József főherceget lemondatták, a kormányt átszervezték, de a várt külföldi elismerést így sem sikerült megszerezni, amely lehetetlenné tette a konszolidációt.

Ablonczy Balázs elmondja: „Friedrichet angol diplomaták csak »mad manként« aposztrofálták. József főherceghez való ragaszkodása tette gyanússá az antant előtt, korábbi károlyista előélete meg a hazai politikai szereplők előtt. Mindenáron kormányon akart maradni, a Budapestre küldött brit királycsináló diplomatát, Sir George Clerket megőrjítette a trükközéseivel. Annyit tudott elérni a távozása feltételéül, hogy ő nevezte meg az utódját, Huszár Károly keresztényszocialista politikust, és maradt még néhány hónapig honvédelmi miniszter”.

Ha már a Habsburg-kérdésnél járunk: felmerült vajon bármelyik másik dinasztia meghívása a trónra a Habsburgok helyett? Ablonczy Balázs szerint „mindenféle olasz meg angol hercegek is szóba jöttek 1919-1920 folyamán. Főleg azután, hogy a párizsi békekonferencia 1920 február elején explicite megtiltotta, hogy Habsburg uralkodó – legyen az akár a Habsburg-ház »magyar ága« – kerüljön a magyar trónra”.

Októberben érkezett az országba a Clerk-misszió, amely nyomást gyakorolt a román vezetésre. Sir George Russel Clerk november közepére elérte, hogy a román csapatok megkezdjék az Észak-Dunántúl, a főváros és a Duna-Tisza közének kiürítését. A Tiszántúl azonban csak később, 1920 áprilisában szabadult fel. A távozó román csapatok helyére a Nemzeti Hadsereg osztagai vonultak be Horthy Miklóssal az élen.

Friedrich István Horthy Miklós tisztjeivel parolázik (1919)

A hatalmi viszonyok átrendeződtek, a korábban megszálló románok szerepe minimálisra csökkent. Friedrich István többször is átszervezett kormánya hivatalosan hatalmon volt, de a mozgásterük egyre szűkült. Az első számú politikai aktorrá Horthy Miklós és a Nemzeti Hadsereg lépett elő. Ablonczy szerint Horthyék gyanakvók voltak Friedrichékkel szemben. „Friedrich állandó manipulációi és politikai kiszámíthatatlansága nem tették könnyűvé az együttműködést, ami egy idő után kölcsönös volt. 1919 második felében még közös pártot hozott létre Teleki Pállal, akivel azután elég hamar elváltak az útjaik.”

Végül külföldi nyomásra a Friedrich-kormány november 24-én lemondott. Helyét a már Párizs által is elismert Huszár-kormány vette át, ahol Friedrich honvédelmi miniszteri posztot töltött be.

A két háború között ellenzéki politikusként

A labdarúgástól sem szakadt el teljesen, 1922-23-ban az MLSZ vezetőjeként lehetővé tette a labdarúgó válogatott 1924-es párizsi olimpián való részvételét.

A második világháború után, eljelentéktelenedett politikusként nem foglalkozott már vele senki, visszavonultan élt. A kommunista hatalomátvétel után a Grősz József érsek elleni koncepciós perben végül mégis elővették. A vád szerint az ekkor 67 éves Friedrich lett volna az ellenforradalmi kormány miniszterelnöke. A perben 15 év börtönbüntetésre ítélték, nem sokkal ezután a váci börtönben meghalt. Friedrich Istvánt végül 1990-ben rehabilitálták.

mégis egy átmeneti időszaknak számított Horthy kormányzóságáig. Míg a két háború között Európa szerte népszerű politikai irányvonal volt a keresztényszocializmus, amelyet Friedrich és köre is markánsan próbált képviselni, addig Magyarországon képtelen volt domináns ideológiává válni.

S hogy miért nem tudott a keresztényszocializmus gyökeret verni Magyarországon? Ablonczy Balázs szerint ez a fejlemény nem Friedrich István sara. „Ő a keresztényszocializmus megjelenítésére alkalmatlan volt: ne feledjük, volt ő szabadkőműves, Károlyi-párti függetlenségi, legitimista, keresztény-nemzeti, aztán alapított egy korai fasiszta pártot is, miközben folyamatosan legitimistának is vallotta magát. A magyar keresztényszocialista áttörés elmaradásában a döntő strukturális problémának azt tartom, hogy a politikai elitben felülreprezentált protestánsok – elsősorban a reformátusok – ezzel az eszmével soha nem tudtak azonosulni, és a keresztényszocializmus sem találta meg hozzájuk az utat. Vannak ugyan elszórtan ilyenek – például a már említett Csilléry András –, de ez mindig is törpe minoritás maradt. Másfelől a magyar keresztényszocializmus is nagyon sokszínű és túlságosan tagolt volt: belefért Zichy Nándor arisztokratikus antimodernista katolicizmusa, Giesswein Sándornak a baloldali progresszió irányába nyitott törekvései és Wolff Károly s Csilléry András radikálisan jobboldali Keresztény Községi Pártja. És 1920 után az egészet átszínezte a legitimizmushoz való viszony, ami egyre kevésbé tette népszerűvé az eszmét. Olyan nagy formátumú szereplő, aki valóban összefoghatta volna ezeket a szereplőket és tömegmozgalommá tudta volna őket formálni, talán Prohászka Ottokár lehetett volna, de az ő eszméi nehezen voltak politikai stratégiára válthatók és a püspök maga pedig egy kezdeti felbuzdulástól eltekintve 1920-ban, viszolygott a parlamenti politizálástól”.

***

A Mandiner ezekben a hónapokban a száz évvel ezelőtti, 1918-as, 1919-es és 1920-as magyar történelmi eseményekról és folyamatokról kérdezi a téma szakértő történészeit. Első interjúnkban ifj. Bertényi Ivánt kérdeztük a Monarchia bukásának korszakáról. Utána Ablonczy Balázst, az MTA Trianon 100 Munkacsoport vezetőjét faggattuk a sorsdöntő évekről és azok társadalomra gyakorolt hatásáról. Hatos Pál történészt, Az elátkozott köztársaság című, 1918-ról és hatásairól szóló könyv szerzőjét is kikérdeztük nagyinterjúnkban. Utána Salamon Konráddal is beszélgettünk az 1918 és 1920 közötti időszakról. Majd Bödők Gergelyt faggattuk a Tanácsköztársaságról. A proletárdiktatúra bukásának századik évfordulóján Egry Gábort, a Politikatörténeti Intézet főigazgatóját kérdeztük a vörös uralomról.

***

Felhasznált források:

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században.

Maj. Gen. Harry Hill Bandholtz: An undiplomatic diary. 1933.

http://www.barkaonline.hu/kritika/2337-budapesti-negyed-69-70

https://index.hu/tudomany/til/2016/01/21/friedrich_istvan_miniszterelnok_valogatott_futballista/

https://epa.oszk.hu/00000/00003/00023/ungvary.html