Felvilágosodás: meghaladva – viszontválasz Babarczy Eszternek

2018. szeptember 26. 14:49

Az egész konzervatív filozófiatörténet nagymértékben arról szól, hogy az ókori és középkori szerzők ma is aktuálisak.

Babarczy Eszter a cikkére írt válaszomra írt reakciójában hitetlenkedve úgy tesz, mintha nem értené meg mindazt, amit válaszoltam neki, illetve lehetetlenségnek állít be mindent, amit ő pusztán csak nem akar megvalósulni látni. Mindenekelőtt kifogásolja, hogy nem válaszoltam minden felvetésére. Valóban nem. Csak arra, amire érdemesnek tartottam válaszolni.

Babarczy úgy gondolja, nem kapott a választ a kérdésére, hogy mi az illiberalizmus mélyfilozófiája, „hacsaknem azt a választ, hogy erre nincs is szükség, hiszen rendelkezésünkre áll Arisztotelész és Szent Ágoston, vagy a természetjogi katolicizmus”.

Igen, a válaszom pontosan ez volt. De pontosítok: a kormányzáshoz semmilyen mélyfilozófiára nincs szükség, még Arisztotelészre és Szent Ágostonra sem, de ha már Babarczy mindenképp szeretne mélyfilozófiát, akkor arra válaszoltam azt, hogy van elég, új nem kell.

A kormányzáshoz kell egy nagyjából koherens, egységes, érthető világlátás,

ami általában csak laza kapcsolatban van a részletesen kidolgozott politikai filozófiával.,Ezért is utaltam Michael Freedenre. Ettől még a politikaelmélet doktoranduszaként természetesen nagyra tartom a politikai filozófiát.

Babarczy nem látja, hogy lenne a felvilágosult liberalizmusnak szekuláris alternatívája, hangsúlyozva a szekulárist, mert Ágoston és a természetjogi katolicizmus nem szekuláris, Arisztotelész meg szerinte nehezen nevezhető konzervatívnak. Már bocsánat, de Babarczy itt nem a helyzetet fogalmazta meg, hanem a saját akaratát, elképzelését: ő nem szeretné, hogy legyenek ilyen alternatívák.

Az ókor és a középkor rehabilitációja

Vitapartnerem a modern konzervativizmus liberalizmussal való kapcsolatát Roger Scruton új könyvével kívánja igazolni (Conservatism: An Invitation to the Great Tradition). Érdekes, hogy azt már nem vette észre, hogy Scruton a könyv elején, a konzervativizmus előtörténetét taglalva teszi tiszteletét Arisztotelész előtt 14 oldalon át, leszögezve, hogy a konzervativizmus, habár a felvilágosodás terméke (azzal szemben jött létre), mégis „egy olyan politikai hagyaték örököse, ami legalább olyan régi, mint a görögök. Arisztotelész a Politikában megvédte az alkotmányos kormányzást...”. Sőt:

„Valójában a modern konzervatívok által vallott eszmék már kirajzolódnak Arisztotelész nagyszerű munkájában”.

Scruton ugyancsak említi a természettörvényt és Szent Tamást, bár jóval rövidebben. 

Az előző cikkemben a mottót attól a huszadik századi Étienne Gilsontól vettem, aki a felvilágosodás egyik alapító atyájához, Descartes-hoz köti a modern filozófia kiúttalanságát (idealizmus, a dolgok helyett a tudatból való kiindulás), s ezzel az arisztotelészi realizmust (egyben a tomizmust) állítja szembe. A természetjognak pedig éppen az a lényege, hogy nem szükségszerűen kötődik valláshoz, s hogy ma épp a katolikus egyház az egyik nagy őrzője, az ebből a szempontból mellékes. Az amerikai és az európai kontinentális konzervativizmus mindig is nagyra becsülte a természetjogot.

A modern, szekuláris angolszász konzervativizmus Szent Ágoston nélkül sem létezne, ha hihetünk a nem éppen vallásos Anthony Quinton A tökéletlenség politikája című kötetének, amiben kifejezetten kijelenti, hogy mindannyian Ágoston köpenyéből bújtak elő, és a nagy konzervatív gondolkodók közé sorolja azt a 19. századi John Henry Newman bíborost is, akit XVI. Benedek avatott boldoggá (meglepetés: Benedek pápa fő kedvence Ágoston, és nagyon szerette Newmant is). 

Ha Szent Ágoston tudott Platónra alapozni, Szent Tamás pedig rehabilitálta Arisztotelészt, annak ellenére, hogy az ókori görögök kozmoszát és ciklikus történelmét mindkettejük ad acta tette, és pogánynak számítottak, akkor egyértelmű, hogy Platón, Arisztotelész, Ágoston és Tamás (a felsorolás folytatható volna) is alkalmas arra, hogy modern, szekuláris politikai filozófiák, ideológiák, szemléletek alapozzanak rájuk. (Szent Ágostonról nemrég készítettünk interjút Frenyó Zoltán filozófussal.)

Az egész konzervativizmus, beleértve Leo Strausst is, nagymértékben arról szól, hogy az ókori és középkori szerzők ma is aktuálisak, és nem csak történelmi relikviák, hanem ma is építeni lehet rájuk. Thuküdidész a modern realista iskola alapja, Steve Bannon A peloponnészoszi háborút olvastatta a Fehér Házzal Amerika kínaiakkal való kereskedelmi ellentétei miatt.

Egyébiránt Ernst Cassirer A felvilágosodás filozófiája című apologetikus munkájában azt állítja, a felvilágosodás nagy szerzői is szerették az ókoriakat, tehát Babarczy a saját eszmei otthona környékén is keresgélhetne.

Szekuláris?

A felvilágosodásban gyökerező liberalizmusnak tehát van szekuláris alternatívája is, a tökéletlenség politikája például, de hadd vessem fel a kérdést:

miért kell, hogy ez az alternatíva szekuláris legyen?

Az állam és egyház strukturális szétválasztása keresztény találmány, a negyedik században Gelasius pápa fogalmazta meg a két kard elméletét, illetve a vallási jog (kánonjog) korlátozása, és az államjog elismerése is teljes mértékben összeegyeztethető a kereszténységgel. Nem szekuláris gondolkodókra kiválóan lehet szekuláris filozófiát építeni, de szerintem nem ártana, ha a modern szekularizmust visszanyesnénk – szekularizmus alatt a(z intézményes) vallás magánszférába utalását és visszaszorulását, a világ varázstalanítását értve. 

Babarczy szerint „a modern szekuláris konzervativizmus és a klasszikus liberalizmus értékeinek gyökere azonos, csak a hangsúly esik máshová”.  A Babarczy által hivatkozott Scruton-könyv azonban nem ezt mondja, hanem ennél jóval kevesebbet állít: hogy mindkettőnek fontos a szabadság, azt viszont homlokegyenest ellenkezőleg magyarázzák. A liberálisok az egyéni szabadságból vezetnek le mindent, például az államot, a konzervatívok meg a rendből és államból vezetik le az egyéni szabadságot.

Az egybeesés tehát esetleges, s a két elképzelés képviselői pont szembe mennek egymással. Két teljesen más koordinátarendszerről van szó.

A konzervatívok máshol látják a szabadság határait, mint a liberálisok. Ez mindig is így volt.

A Babarczy által erőltetett egybeesés inkább esetleges. Lehet, hogy mindenkinek fontosak az emberi jogok, de azok megalapozása és tartalma körül éles viták folynak: szerintem például nehéz az emberi jogokat máshonnan levezetni, mint Istenből, miközben a modern emberi jogi tanok egyik célja éppen Isten helyettesítése. 

A „modern, szekuláris konzervatívok”, beleértve Scrutont is, sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítanak a vallásnak, mint a liberálisok: hajlamosak azt mondani, hogy nincs kultúra vallás nélkül, lásd Scruton Modern Culture című kötetét vagy Russell Kirköt.

Amikor Babarczy új filozófiát kér számon a szellemi forradalmon, azt nem látja be, hogy szellemi forradalmat lehet csinálni a régiekhez való visszanyúlással is, ami egy eminens, par excellence konzervatív program. Ha tetszik: ellenforradalom, reakció.

A mai úgynevezett populizmus és az orbáni illiberalizmus, amit amúgy is túlmagyaráznak, csak egy új megjelenési formája a régi reakciónak, annak egy új iskolája.(Az illiberális demokrácia túlmagyarázásáról írtam korábban. Fontos megemlíteni azt is, hogy nem csak egyféle demokrácia létezik.) 

Na most, a felvilágosultak is vették a bátorságot a világ felforgatásához,

miért ne vehetnék a konzervatívok a bátorságot a helyreállításhoz, a restaurációhoz?

Ahhoz nem teljesen új filozófia kell, hanem a szellemi teljesítménynek a régi felfedezésében és új kibontásában, alkalmazásában kell megnyilvánulnia. A kultúrharc értékvilágok összecsapása, a konzervatív oldal (melynek része az illiberális populizmus is) pedig többek közt a régieket szeretné még mindig rehabilitálni, épp azokat, akiket Babarczy érvénytelennek nyilvánít. Ha a régiek aktualizálása és magyarázása új politikai filozófiának számít, akkor pártolom a dolgot. Vagy ha az új politikai filozófia azt jelenti, amit Mezei tanár úr vázol a vitához való hozzászólásában.

Nem a gondolkodást szeretném kidobni az ablakon, csak arra kívánok rámutatni, hogy a filozófiának nincs olyan szoros kapcsolata a mindennapi politika világával, mint azt Babarczy feltételezi. Egy korszaknak, berendezkedésnek ezért nincs feltétlen szüksége egy direkt az ő számára kifejtett, explicit politikai filozófiára. És azért is, amit Mezei tanár úr ír, nevezetesen, hogy nagy filozófusaink nem jobb- vagy baloldaliak – bár hogy semmi közük ne lenne a politikai ideológiák világához, az sem igaz. 

Filozófia a sörözőben és az akadémián

Ez a válaszom Paár Tamás hallgatótársamnak is: ne keverjük össze a részletesen kidolgozott politikai filozófiai rendszereket a nagyjából koherens, egységes, több-kevésbé tudatos világnézetekkel.

Amikor Chesterton azt írja, hogy borzasztó dolgok történnek az emberrel, amíg nincs filozófiája, akkor a filozófiát hétköznapi értelemben érti, mint amikor a sör mellett filozofálunk az élet dolgain. Fontos, hogy tudjuk, honnan jövünk, hová tartunk, kik vagyunk, de rengeteg embert ismerek, akik magas fokú integritásról tesznek tanúságot, ezekre a kérdésekre pontosan tudják a választ, azonban akadémiai értelemben vett filozófiájuk nincs. Világlátásuk, értékeik, etikai integritásuk, az van.

Ezzel szemben tudok olyan, magasfilozófiával foglalkozó emberekről, akik cinikusokká lettek, belesüppedtek a spleenbe, gőgösen ismételgetik, hogy semminek semmi értelme nincs. A tomizmussal kapcsolatban: Reginald Garrigou-Lagrange példája csak egy radikális példa volt, ugyanakkor a tomizmus (ez Babarczynak szól) szerintem igenis fontos gondolatkör ma is.

Azt vallom:

a modern nyugati ember egzisztenciális válsága épp a felvilágosodásnak és a liberalizmusnak köszönhető.

Természetesen nem az e két eszméhez (valószínűleg tévesen) kötött politikai berendezkedésre gondolok, hanem az emberi természetről, egyén és közösség viszonyáról, az észről, a hagyományokról, a transzcendensről szőtt elképzeléseiről. A politikai berendezkedésről szóló kérdések ebből a szempontból másodlagosak. 

Szerintem is szükség van elitre, sőt valamiféle társadalmi hierarchia így is, úgy is elkerülhetetlen. Szellemi elit kell: ha nincs, ki kell nevelni. Én egyébként azt látom, hogy létezik most is ilyen elit. Részemről híve vagyok az elitképző iskoláknak is: nem hiszem, hogy lehetséges mindenhol ugyanolyan színvonalon tanítani. Populizmuson pedig azt értem, hogy a politikai elit egy tömegdemokráciában (is) a nemzet szükségleteire tekintettel kell, hogy kormányozzon, nem szakadhat el olyan szinten a kormányzottaktól, mint például a brüsszeli elit.

Közösségelvűség újratöltve

Még egy gondolat Alasdair MacIntyre-rel kapcsolatban, már csak azért is, mert egyetértek Mezei tanár úrral, hogy a közép-európai konzervativizmusnak kommunitáriusnak kell lennie, és mert a példája kapcsán sok mindent meg lehet világítani, amiről írtam. MacIntyre egy marxistából lett, felvilágosodás-ellenes tomista, aki valóban nem nagyon szívéeli a Burke-vonalon mozgó angolszász konzervativizmust. Az ő egyik tanítványa pedig az általam és Paár Tamás által is említett Patrick Deneen. MacIntyre-t annak ellenére sorolják a kommunitárius, azaz közösségelvű filozófiai iskolához (íme egy magyar válogatás műveikből), hogy ő maga a kommunitárius jelzővel sincs kibékülve. Ezzel együtt például Scruton is előszeretettel hivatkozik rá.

A konzervativizmus jellemzője, hogy gyakran épített olyan gondolkodókra is, akik magukat nem tartották konzervatívnak

(híres eset Hayeké). Ettől még a közösségelvű jobboldali konzervatívok sok, számukra kedves gondolatot találnak MacIntyre-nél. S ha a filozófia az aktuális jobb- és baloldali besorolások felett áll, akkor ebben még ellentmondás sincs.

MacIntyre ugyanakkor jó példa a régi gondolkodók aktualitására: két fontos kiindulópontja épp Arisztotelész és Szent Tamás, habár tomizmusa elég sajátos. De ettől még épp ő volt az, aki az egyik legfontosabb választ adta John Rawls Az igazságosság elmélete című kötetére (ami a modern politikai filozófia és modern liberalizmus egyik kiemelkedő műve) Az erény nyomában címmel, ami azóta is fontos viszonyítási pont. MacIntyre számára fontos a tekintély, fontos a társadalmat átfogó narratívaként értelmező hagyomány és nagyon fontos az ész, a racionális érvelés, ami viszont szerinte épp csak egy-egy hagyományon belül lehet termékeny. Életműve részben ennek fejtegetéséről szól. Ezek a konzervatívok számára mind kedves gondolatok.

Fontos megjegyeznem, hogy a konzervatívot legtöbbször hétköznapi értelemben használom, 

a konzervativizmus amúgy sem egyenlő a Republikánus Párt mainstream neoliberalizmusával

(ami alig különbözik a Demokrata Párt mainstream neoliberalizmusától), sem Boris Johnsonnal és Theresa Mayjel, de még Margaret Thatcherrel és Ronald Reagannel sem. Roger Scruton például a Babarczy által emlegetett kötetében maga írja, hogy ő a saját New Right-iskoláját épp a Thatcher-féle, szinte korlátlan piacelvűséggel szemben hozta létre.

Na most épp ebben az értelemben tekinthető konzervatívnak MacIntyre és Deneen is, illetve a Paár Tamás által említett vita „radikális” oldalának résztvevői is. Erről a vitáról pár évvel korábban magam is készítettem egy összefoglalót Egy amerikai vita a liberális demokráciáról címmel a Konzervatív reneszánsz az Egyesült Államokban (szóba került Russell Kirk, Molnár Tamás, Leo Strauss is, többek közt Mezei tanár úr és Lánczi András jóvoltából). Mindezt csak azért írom, hogy érzékeltessem, mire gondolok.

De MacIntyre példájából még többet ki lehet hozni filozófia, világnézet, politikai gondolkodás viszonyrendszerét tekintve: itt van az a Rod Dreher, akivel készítettünk interjút, és recenzáltuk a könyvét (The Benedict Option). Rod Dreher nem filozófus, hanem egy felkészült és művelt publicista, nem művel akadémiai értelemben vett politikai filozófiát, viszont, úgymond, filozofál, a számára legkedvesebb, idézett szerzők közt pedig ott van Alasdair MacIntyre és Patrick Deneen is.

Rod Dreher élesen kritizálja a Republikánus Párt neolib mainstreamjét, de élesen kritizálja az amerikai jobboldal szabadpiac-fétisét is (Trumpot sem kedveli egyébként). Szimpatikus számára az európai kereszténydemokrácia piackezelése. Nem átall ugyanakkor modernitáskritikájában marxista szerzőket idézni (Zygmunt Bauman: Liquid Modernity), sőt cikket írni azzal a címmel, hogy Amiben Marxnak igaza volt. Hol jelent meg a cikk? Ott, ahol Dreher blogol, a The American Conservative című közösségelvű-paleokonzervatív lapban. 

Mit akarok mindebből kihozni?

Rod Dreher példája nagyjából az összes felvetett kérdést jól illusztrálja. Ahogy írtam: „Dreher kötete számos filozófus gondolatait váltja nagyon helyesen aprópénzre, fordítja le mindennapi cselekvésre. Nem új gondolatokat nyújt, hanem értelmezi az idők jeleit, összegez, tudatosságra ösztökél és cselekvési útmutatót nyújt.” Magam is ilyesmire vállalkoztam, amikor a a természetjog és a hagyományelvűség alapján kritizáltam könyvemben az azonos neműek házasságát, kitérve a demokrácia, a szabadság, a vallás releváns kérdéseire is.

MacIntyre, Deneen, Dreher: visszanyúlnak régi gondolkodókhoz és az olyan kortársakhoz, akik újra elővették a régieket. Akadémiai filozófiát vagy Dreher esetében izgalmas hétköznapi elmélkedést művelnek, és a Babarczy által féltett felvilágosodás és liberalizmust kritizálják.

Ha tetszik, fontolva haladnak,

a továbblépést azonban teljesen máshogy képzelik el, mint a Babarczy-féle liberális iskola. 

Paár Tamás szekértáborokat meghaladó, közös megoldásai többnyire azért lehetetlenek, mert az ideológiáknak és világnézeteknek is megvan a maga kibontatlan mélysége, a politikai filozófiák pedig néha meghaladják és keresztbe metszik, máskor viszont épp hogy elmélyítik a köztük lévő ellentéteket. Nem pusztán arról van szó tehát, hogy ideologikus szekértáborok nem tudnak együttműködni az érdekeik és filozófiai szűk látókörük miatt, hanem hogy ténylegesen annyira mást gondolnak az emberről, a világról, a szükséges lépésekről, esetleges közös pontjaik ellenére is, hogy az együttműködés csak véletlen egyezések, egy-egy ügy esetében lehetséges. Semmi biztosíték nincs rá, hogy egy politikai filozófia, ami átlépi az ideológiák határvonalait egyes kérdésekben, másokban nem őrzi meg őket, hiszen számos kérdésben dönteni kell: vagy-vagy.

Felvilágosodás: meghaladva

Vissza Babarczyhoz: ő egy dologra tud apellálni a szabadsághoz való kapcsolódáson túl, az pedig a folytonosság, hogy a konzervatívok meg akarják őrizni a folytonosságot, a hagyományt, és ezt a kettőt most a felvilágosult liberalizmus képviseli. Ennyi különbség mellett ez a két pont azonban kevés az azonosuláshoz. Egyebekben a felvilágosodás, a liberalizmus egyik alaptétele a kritikusság és megkérdőjelezés. Ezek annyira központiak számukra, hogy

csak idő kérdése volt, hogy ez az alaptétel mikor fordul saját maguk ellen,

habár mindkettőt folyamatosan kritizálták az előző évszázadokban sokfelől, sokféleképpen.

Russell Kirk szerint: „amikor a forradalmárok sikerrel járnak és eltörlik a hagyományokat, kigúnyolják a régi szokásokat és megtörik a bevett intézmények folytonosságát, felismerik a szükségességét, hogy új szokásokat, hagyományokat és folytonosságot alapítsanak; de ez a folyamat fájdalmas és lassú; és az új társadalmi rend, ami végül is kialakul, az sokkal alacsonyabb rendű lesz, mint a régi rend, amit a radikálisok meghaladtak a földi paradicsom után való lelkesedésükben”.

Babarczy Eszter azt a liberálisok részéről általam gyakran tapasztalt hozzáállást képviseli, hogy úgy tesz, mintha a világot a felvilágosodással teremtették volna meg, és azelőtt nem lett volna semmi érdemleges a gondolkodásban, vagy minden, ami azelőtt történt, lényegtelen.

Pedig igen, a premodernhez vissza lehet nyúlni.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/136058