A filozófia védelmében

2018. szeptember 25. 08:50

Paár Tamás
Vendégszerző

Filozófiára és politikai filozófiára pont azért van szükség, hogy a korábbi tévedéseket kijavíthassuk.

Néhány napja Babarczy Eszter „új filozófia” „kitermelését” kérte számon a jobboldalon. Szilvay Gergely válaszolt rá, helyesen rámutatva, hogy Babarczy elégedetlensége ebben a formában alaptalan, s a nála igencsak következetlenül meghatározott liberalizmus kikezdhetetlenségébe vetett hite pedig legalábbis túlzó.

Babarczyt ugyanakkor valószínűleg félreérti a Mandiner szerzője: hiszen ő – címadásával ellentétben – nem feltétlenül a NER, hanem egy globális jelenség filozófiájára lenne kíváncsi, ami nem pusztán vagy nem is annyira „konzervativizmus”, hanem annak egy minősített esete. Közben azonban Szilvay nemcsak félreértette Babarczyt, de igencsak erős állításokat  is tett, amikre legalábbis reagálni kell. 

Ahogy Szilvay, én sem fogok sorrendben haladni, de kezdjük mégis az elején. Merész felütéssel indít: Babarczy olyasmit kér számon, amire „semmi szükség”. Ehhez jön még az a kijelentése is, hogy Babarczy kívánságának kielégítése „nem egy kormány vagy egy politikai tábor feladata”, mert nem az ő dolguk az, hogy „kielégítsék a szellemi izgalmakra vágyó értelmiségiek igényeit.”

A filozófia csak az értelmiség ügye lenne? Hogy a filozófia nem tartozik minden emberre? Továbbá: „az akadémiai filozófusok szakmai ártalma, hogy mindenkin számon kérik a mély gondolati rendszereket”. Azt akarná állítani Szilvay, hogy a filozófia „luxus”? Ha így tenne, egy platformra kerülne Heller Ágnessel – aminek feltehetőleg ő maga nem igazán örülne. Vajon Mezei Balázs javaslatát azon javaslatát is lesöpörné az asztalról, miszerint „az elitet újjá kell építeni” és gátat kell szabni az értelmiségellenességnek? Szerencsére Szilvay nem így vélekedik – mint más publicisztikáiból nyilvánvaló, szívesen olvas Scrutont, vagy ahogy a szóban forgó cikkéből is kiderül, Chestertont és Gilsont is. 

És épp Chesterton az, aki azt írja: „A legjobb indok a filozófia újjáélesztése mellett, hogy amíg az embernek nincs filozófiája, addig borzasztó dolgok történnek vele. Gyakorlatias lesz, progresszív, hatékony, bízik az evolúcióban, elvégzi a keze ügyébe kerülő munkát, tetteknek szenteli magát, nem a szavaknak. Így azonban vak ostobaság és végzetes véletlen csap le rá. Így támolyog szörnyűséges haláláig, és nem lesz más vigasza – csak szavak, mint amiket az imént felsoroltam.” Hiszen mindaz, amit Chesterton sorol („gyakorlatiasság”, „hatékonyság”), maga is csak szó, és legyünk bármilyen gyakorlatiasak, ha nagy gyakorlatiasságunkban végiggondolatlanok vagyunk, nem sok köszönet lesz benne.

Hadd utaljak itt a Mandiner által is megénekelt Jordan Peterson-jelenségre. Az ő munkásságának köszönhetően egyre többen értik meg és érzik is át: ahhoz, hogy eligazodjunk az életben, hogy tudjuk, mihez is ragaszkodjunk,

bizonyos dolgokat át kell gondolnunk.

Honnan jöttünk? Kik vagyunk? Hová tartunk? És hová kellene tartanunk? A filozófia (többek közt) ezek átgondolásáról szól.

Persze a kitűzött gondolati és gyakorlati cél elérése nem mindig fog sikerülni. De mégis, a nem átgondolt gondolat, az átgondolatlan élet aligha fog bárhová is vezetni. Az átgondolt élet végső kérdései pedig a filozófia alapkérdéseihez fognak vezetni. Nem véletlenül követik annyian Peterson és Sam Harris nemrég közzétett, meglepően magas színvonalú diskurzusait az erkölcs alapjainak mibenlétéről: Peterson mint pszichológus, igazán közel tudja hozni ezeket az egzisztenciális-filozófiai természetű problémákat közönségéhez. (Bár azt kétlem, hogy a beszélgető felek bármelyike is öt oldalnál többet olvasott volna – vagy többre emlékezne – a gyakran emlegetett Kant vagy G. E. Moore munkásságából.)

Ha már Peterson: szabadjon itt egy hosszabb kitérő az alt-rightról is. Babarczy az alt-right tájékán is keresgéli az új jobboldali filozófiát, de megállapítja, hogy itt lehetetlen volna rátalálni: mert az alt-right „protest-mozgalom, nincsenek [...] filozófiai elképzelései”. Nos, ez már csak azért is nagyon valószínű, mert az ún. alt-right a Trump-ellenes újságírók fejéből kipattant – vagy legalábbis általuk felfújt – mítosz. Mint minden mítosznak, ennek is van persze valóságalapja, mégis, nagyjából úgy funkcionál, ahogy a „posztmodern” fogalma. Minél megfoghatatlanabb, annál jobb. Jó a liberális újságíróknak, hiszen így bárkit összefüggésbe lehet vele hozni, és befeketíteni. (A már említett Peterson esete egészen tanulságos.) De jó az alt-rightnak is, ugyanis ennek egyes (állítólagos) képviselői szívesen verik át az újságírókat új és új alt-right szimbólumok felavatásával – amit aztán a firkászok a maguk szája íze szerint értelmezhetnek félre.

Szilvay azonban nem azt állítja, amit én, hogy ne lenne alt-right. Inkább azt a kártyát veszi elő, hogy ez egy sajátosan amerikai jelenség, tehát magyar alt-right nem létezik. Nos, ahogy a vicc mondja:

nálunk valóban nem létezik, de igény az volna rá.

Félreértés ne essék: nem akarok azon újságírók csapdájába esni, akik ezt a terminust önkényesen kiterjesztve akárkire képesek rásütni. Inkább az Associated Press amerikai hírügynökség tanácsát követem, akik azt javasolják, hogy szerzőik minden írásukban határozzák meg a fogalmat. Nos, én nem csak meghatározom, de mostantól nagyjából meg is válok a használatától.

Érdemesebb ugyanis a magyar viszonyokhoz adaptálni ezt a fogalmat, és a különbség érzékeltetése végett inkább pl. „alterjobbról” beszélni. Az alterjobb hasonlít az alt-rightra abban, hogy a politikai korrektséget a feje tetejére állítják. A konzervativizmust kívánják népszerűsíteni, korántsem konzervatív eszközökkel – vagyis az udvariasság, a jómodor, az úriemberi magatartás látszatára is köpve. Lásd Megadja Gábort, aki például szívesen osztja meg a fent már említett „állítólagos” alt-right szimbólumokat vagy beszél a „cuckservative”-okról, Trombitás Kristóf bálványdöntögetéseit (Nagy Imre-gyűlöletéről mindenki tudomást szerezhetett, de említhetem a Martin Luther King elleni alaptalan kirohanását is) vagy Jeszenszky Zsolt bohóckodását a Kötöttfogás első adásában. (Egyébként Megadja komoly és színvonalas filozófiai írásaiból is látszik, hogy még abban az irányban is lehet valamiféle filozófia, ahol Babarczy keresi.)

Az „alterjobb” most felavatott kategóriájának meghatározásához persze ennél pontosabb körvonalak lennének szükségesek, és nyilván ezek sem határolnának le egy jól megragadható jelenséget. Megkockáztatom, hogy ilyen további ismertetőjegy lenne annak örömteli vállalása is, hogy az illetőt tiltott önkényuralmi jelképekkel, nácizmussal, fasizmussal vagy rasszizmussal hozzák összefüggésbe – hiszen mindebben csak azt fogja látni, hogy provokációja sikeresnek bizonyult. S mivel Szilvay minden ilyen összefüggést tagad az alt-right tagadása által, nyilván nem alterjobbos. Vagy mégis?

Cikkében számos szerencsétlen állítást tesz, de a legszerencsétlenebb mind közül mégiscsak ez: „Talán nem kell mondanom, hogy a tomizmus milyen viszonyban a liberalizmussal, Reginald Garrigou-Lagrange tomista teológus például Francót támogatta a maga korában.” Vajon – tehetjük fel a kérdést – erre a tomistáknak, esetleg a konzervatív jobboldaliaknak büszkének kellene lenniük Szilvay szerint? Egyet kellene érteniük Garrigou-val? Ez a tény általában irányadónak lenne tekinthető a tomizmus és a fasizmus viszonyára nézve ? A tomizmus nem kárhoztatja fasizmusra az embert, bár minden filozófiát és ideológiát ki lehet csavarni és át lehet értelmezni. Így Szent Tamás gondolkodását is, de ő maga éppenséggel tudomásom szerint nem volt épp a totalizáló hatalmak rajongója. (Egyébként Szilvay találhatott volna szégyenletesebb példákat is a tomizmus történetéből, nem is kellett volna messzebb mennie Tudós-Takács Jánosnál – de szerencsére vannak ragyogó ellenpéldák is. Ervin Gáborról, a náci megszállás áldozatáról Szilvay maga is és én is írtam cikket.)  

„Ha Arisztotelészből és Szent Ágostonból állna ma is a filozófia, az is megtenné” – írja Szilvay. És nem áll messze a valóságtól, mert ez a két életmű is felbecsülhetetlen gazdagságú már magában. De mennyivel jobb a helyzetünk ma, hogy volt egy Aquinói Szent Tamás, aki összeházasította és továbbfejlesztette az arisztotelészi és az ágostoni hagyományt, és milyen jó, hogy itt nem álltunk meg, és egyre több gondolkodó (köztük számos tomista) akadt, aki megkérdőjelezte pl. Arisztotelész és Tamás természetes rabszolgákról szóló tanát? „Nincs égető szükség új politikai filozófiára” – írja Szilvay. Nos,

filozófiára és politikai filozófiára pont azért van szükség, hogy a korábbi tévedéseket kijavíthassuk,

csakúgy, mint a rabszolgaság tanának esetében, így új összefüggéseket és lehetőségeket találjunk. Ezért mindig jól jöhet. 

Minek? – folytatja – Inkább érdemes a valóságból kiindulnia mind a politikai cselekvőknek, mind a cselekvők elemzőinek.” Az alt-rightról szóló cikkében Szilvay is ehhez hasonlóan fogalmazott: „Én speciel Hayektől Chestertonon át Carl Schmittig sok mindenkiből tudok inspirálódni, sokakkal tudok szimpatizálni – de Isten ments, hogy hayekista, chestertonista, schmittista vagy akár srcutonista legyek kizárólagosan. Mindezeknél sokkal jobb mindig, mindenkinek a valóságból kiindulnia, ugyebár”. A valóságból kiindulás azonban maga is ideológia, és talán pont azt fogja eltakarni a szemünk elől, hogy magunk is már egy sűrű ideológiai háló rabjai lettünk. Gondoljunk csak Koestler esetére, aki visszaemlékezéseiben leírja, hogy a kommunisták kedvenc szavajárása a „konkrét” volt, mindig a „konkrétumokból” akartak kiindulni. Milyen ártatlan jelszó! Ám ha nincs is annyi valóság meg konkrétum, mint ahány nézőpont, azért a számos nézőpontból ugyanaz az objektív valóság számtalan módon jelenhet meg és nem árt megvizsgálni, hogy melyik a leghelyesebb. Nem biztos, hogy az, amivel épp reggel kikelünk az ágyból. Ezért kell ahogy Szilvay fogalmaz másoktól „inspirálódni”.

Szilvay ugyanazon a borotvaélen táncol, mint sok más konzervatív: vagyis hogy végül arra a belátásra jusson, miszerint elméletre nincs szükség és több filozófusra sem. Hogy megint egy kellemetlen párhuzammal álljak elő: ezt mondta már Horn Gyula is. 

Ahogy Chesterton írja a már idézett helyen: „Az embernek két lehetősége van: vagy egy teljes és tudatos filozófia, vagy egy tökéletlen [...] filozófia hibás darabkáinak öntudatlan elfogadása”. A valóság felemlegetése nem spórolhatja meg a filozófiai munkát. Ellenőriznünk kell azokat a darabkákat, amik a kezünkben vannak, hogy nem hibásak-e és hogy a teljességet felépíthetjük-e általuk. Ha nem, néhány látszólagos valóságszilánkot le kell cserélnünk.

Aztán azt is írja Szilvay: „Van például Arisztotelészünk, Ágostonunk, Szent Tamásunk, vagy az újak közül egy Alasdair MacIntyre-ünk”. Az utóbbi igencsak zavarban lenne, ha magát a konzervatív jobboldal gondolkodói közt találná. (A másik három gondolkodó is, de  ők valószínűleg más okokból.) MacIntyre nehezen besorolható politikailag, maga személyesen pedig nem is szereti, ha besorolgatják. Horkay Hörcher Ferenc írja valahol, hogy a konzervatív egyik jellemzője a következetes antimarxizmus. Nos, MacIntyre biztosan nem következetes antimarxista. Az ötvenes években a brit Kommunista Párt tagjaként indult, majd kiábrándult, trockista lett, végül a trockizmust is maga mögött hagyva ma már tomista arisztoteliánusnak nevezi magát. Az elemzői azonban most is vitatkoznak, hogy mennyiben marxista a gondolkodása, korántsem alaptalanul, hiszen MacIntyre időről időre Marxot is figyelmünkbe ajánlja. MacIntyre Szilvaynak azt felelheti a felsorolására: a hatalom kisajátít, az abszolút hatalom pedig abszolút módon sajátít ki. Nem érdemes a filozófusokra úgy tekintenünk, mint pusztán egy-egy oldal szekértolóira. Legalábbis a legnagyobbakra biztos nem.

MacIntyre marxista gondolkodói gyökerei azonban kevésbé figyelemre méltóak, mint maguk a gondolatai. Mert miközben például kritizálja a liberalizmust és a hagyományok vagy a lokális közösségek értékeire hívja fel a figyelmet, addig bizonyos pontokon egyet is ért a liberális politikafilozófiával, és figyelmeztet arra, hogy

a saját hagyományaink korlátait és előítéleteit észre kell vennünk és túl kell lépnünk rajtuk.

Újra és újra hangsúlyozza azt is, hogy a filozófia eredendően az egyszerű ember kérdéseire keresi a választ, a helyes válaszok megtalálásához pedig kiterjedt eszmecserére van szükség – dialóguspartnerei közt a lehető legszélesebb palettán találunk gondolkodókat.

Szilvay MacIntyre-en kívül egy másik Notre Dame-es professzort is megidéz, Patrick Deneent. Deneen éppenséggel maga sem szívesen tartja magát konzervatívnak, de ha mégsem lát jobb terminust, akkor – leegyszerűsítve – úgy fogalmaz: az amerikai katolikus konzervatívokon belül vannak a liberális konzervatívok és van a radikális szárny, és ő is az utóbbi tagja. A liberális konzervatívok pedig éppenséggel folytonosságot látnak az Arisztotelész –Szent Tamás–liberalizmus tengelyen, épp ezt akarják konzerválni, és azt az Amerikát, amely Jefferson és társai klasszikus liberalizmusát képviseli. Ezzel kapcsolatban szerencsére Szilvay is rámutat: „A klasszikus liberalizmus egyes eredményei megtartandók, ezek nélkül nem tudnának működni a mi nyugati társadalmaink és politikai rendszereink, de ez nem jelenti a doktriner liberalizmus kritikátlan elfogadását..

Szilvay Russell Kirk alapján leír több konzervatív alapelvet. Így fogalmaz: ha ezen alapelvek szerint „létezik egy örök, de legalábbis tartós morális rend, a morális igazságok maradandóak, az emberi természet állandó, a hagyományok pedig tiszteletet érdemelnek, akkor mi másra lehetne alapozni egy mai konzervatív, jobboldali gondolati világot, értékrendet? Nem találunk új, kibontandó igazságot”. Igen ám, de ezen elvek egy jó részét liberálisok vagy baloldaliak is magukénak érezhetik teljes joggal. Továbbmenve: számos szélsőség, akár a totalitarizmusok is találhatnak ebben egyetértenivalót. Nem elég tehát mindössze ezt megállapítani. Az pedig lehetséges, hogy új igazságra, új valóságra nem fogunk ráakadni, de az egyetlen valóságot minél jobban megismerhetjük, és kiküszöbölhetjük a vele kapcsolatos tévedéseket (ld. fent a született rabszolgák szélsőséges példáját).

A gondolkodás ezen gondozása a filozófus feladata, ugyanakkor bizonyos mértékig minden ember felelőssége is.

A filozófus azonban, ha valóban filozófus akar lenni, ebben nem lesz tekintettel arra, hogy jobboldali vagy baloldali. A filozófus az érvekre, az intuícióira, az általa megismert valóságra lesz tekintettel – ebben a korábbi szerzők és hagyományok mankóként lehetnek szolgálatára. Ennyiben igaza van Szilvaynak: a filozófus támaszkodjon a valóságra. De ez korántsem elég. Szükség van arra, hogy korábbi vagy épp kortárs filozófiák adott esetben felnyissák a szemünket a valóság általunk eddig nem látott szeleteire, eddig általunk nem ismert igazságokra. És ezek a filozófiák lehet, hogy épp tőlünk jobbra vagy épp balra állnak majd.

Nem véletlen, hogy Peterson is egyfolytában hajtogatja: szükség van arra, hogy a bal és a jobb beszélgessen egymással. Az egyszerű, szekértáborokra épülő gondolatokon túl közös megoldásokra van szükség. Egy valódi együttműködés (akár filozófiai, akár politikai) rendszerére. És persze ezt mondani még könnyű, kidolgozni annál kevésbé.

***

A szerző a PPKE Politikaelméleti Doktori Iskolájának doktorandusza. A cikk Mezei Balázs reakciójának és Aristo gondolatainak megjelenése előtt készült.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/136060