Magyar alt-right nem létezik

2018. augusztus 6. 10:07

Szilvay Gergely
Mandiner

Teljesen felesleges minden új mozgalmat vagy jelenséget valamiféle nyugati vagy akár keleti ideológia hazai lecsapódásának tartani.

A HVG szerzője megpróbálta körülhatárolni a magyar alt-rightot, amibe még az Echo tévét is sikerült besorolnia. Sajnálom, hogy ilyesmikre pazarolja az idejét: hogy egy meglehetősen körülhatárolhatatlan amerikai mozgalomszerűségnek kimutassa a magyar leányvállalatát.

Magyar alt-right egyszerűen nem létezik.

Ez egy speciális amerikai jelenség, értelmetlen lenne magyar verziót életre hívni belőle – akárcsak a neokonzervativizmus esetében. 

Amióta Trump az amerikai elnök, azóta persze folyamatosak az izzadságszagú erőlködések, hogy ezt az alt-rightot megfejtsék és felnagyítsák, például ezzel magyarázta az Index egy furcsa, Wikipédiáról összeollózott szemináriumi dolgozatnak tűnő értekezésben Trump megválasztását, mondjuk az elfelejtett gyári munkások dühe helyett. 

 

 

Magyar alt-right ugyanúgy nem létezik, ahogy nem léteznek magyar neokonok a szó amerikai és bevett értelmében, ahogy nem lenne értelme magyar karlizmusról vagy jakobitákról sem beszélni, minthogy ezek speciálisan spanyol, illetve brit jelenségek. 

Értem én, hogy itt járt Milo – akiért én nem rajongok, de nem is utálom, interjút ugyanakkor készítettem vele –; meg hogy akkor biztos csak alt-right szerű a magyar alt-right, meg ötleteket lop, de

a HVG számára az „alt-right” igazából a szélsőjobb fedőneve.

A HVG az alt-rightban csak egy fehér felsőbbrendűséget hirdető, furcsa mozgalmat lát. Nem az alt-righton van a lényeg, hanem a rasszizmuson, értik. 

Ha meg a karcosnak mondott újjobboldali hangvételt tartják alt-rightnak a HVG-nél, akkor hadd ajánljuk nekik Taki magazinját, amit időtlen idők óta tolja ezt a hangvételt, s már akkor csinálta, amikor alt-rightról még semmit sem tudtunk. 

 

 

Teljesen felesleges minden új hangvételt, új mozgalmat, csoportosulást valamiféle nyugat-európai, amerikai vagy akár keleti eszmeiség, ideológiai mozgalom hazai lecsapódásának tartani.

Ideológiákból nem lehet minden teendőre minden országban egységes, egyértelmű útmutatást kapni. Van szélsőjobboldali, közép-jobboldali meg alt-rightos agrárpolitika? Mi van, ha a francia monarchisták egy része a Nemzeti Frontra, másik része a Republikánusokra, más meg Macronra szavaz? Mi különbözteti meg a spanyol Néppárttól a Ciudadanost azon túl, hogy új párt? Nagyjából semmi, legalábbis világnézetileg semmi. Van ismerősöm, akivel totál ugyanúgy látjuk a világot, mégsem ugyanoda szavaztunk. Van, akivel eléggé nagy különbségeink vannak, mégis történetesen ugyanoda voksoltunk.

S nem csak az „egy ideológia-egy párt” megfeleltetés nem működik, hanem az „egy gondolkodó-egy cselekvési terv” sem.

Normális politikus sosem akarja egy ember (rög)eszméit átültetni a gyakorlatba

– nem normális próbálkozások persze voltak a marxizmustól a hitlerizmusig, meg is lett az eredményük és végső bukásuk.

Az „egy ideológia-egy párt-egy cselekvési terv” kontinuum sehol sem működik, ahol nem két nagy (jobboldali és baloldali) párt határozza meg a politikát. De igazából ez még nagyobb pártokon belül sem tud működni. Vannak politikai eszmék és értékek, természetesen; de ugyanennyire léteznek érdekek, lehetőségek, korlátok, no és persze a kamarillapolitika is. 

Én speciel Hayektől Chestertonon át Carl Schmittig sok mindenkiből tudok inspirálódni, sokakkal tudok szimpatizálni – de Isten ments, hogy hayekista, chestertonista, schmittista vagy akár srcutonista legyek kizárólagosan.

Mindezeknél sokkal jobb mindig, mindenkinek a valóságból kiindulnia, ugyebár. 

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/133731