Az igazság nem jobb- vagy baloldali – hanem valóságelvű

2018. szeptember 24. 09:51

Az igazi alkotás nem pártos, hanem alkotó. Tessék elválasztani egymástól a politikai szlogenek világát és a komoly alkotást!

2018. szeptember 24. 09:51

Mezei Balázs vallásfilozófus, egyetemi tanár hozzászólása Babarczy Eszter és Szilvay Gergely Mandineren megjelent vitaírásaihoz

 

Induljunk ki abból a kérdésből, hogy a magyarországi szovjet megszállás nagyjából 45 esztendő uralma milyen művelődési teljesítményt hozott létre.

A válasz nem lehet más, mint hogy szaktudományban, építészetben, szépirodalomban, zenében és sportban ez a korszak (minden elnyomás ellenére) eredmények sorát alkotta meg. A Kádár-rendszer különös gondot fordított erre. Vezette, metszette, igazgatta a kultúrát, olykor tiltva, máskor elnyomva, de sokszor bátorítva, mindenkor bizonyos útvonalakat kijelölve. Azt is látni kell, hogy a kiemelkedő alkotók közül talán egyetlenegy sem született a Kádár-rendszerben: a legtöbb alkotó a Horthy-korszak szülötte volt, iskoláit ott végezte, műveltségét ott szívta magába, tehetségét abban az időszakban kezdte bontakoztatni. Akik 1945-50 után születtek és iskoláikat már a Kádár-rendszerben végezték, csak a korszak végén jutottak szóhoz és kibontakozásuk sok esetben a rendszerváltoztatás utáni időszakra esett.

Mindezt azért idézem fel, hogy a két nevezett személy vélekedése ne légüres térben lebegjen.

A megelőző kulturális korszak gyökérzete a 20. század első évtizedeibe nyúlik vissza.

Az Orbán-korszaknak nevezhető periódus gyökerei is a megelőző korszakba nyúlnak, de legalábbis abba az átmeneti időszakba, amelyet rendszerváltoztatásnak nevezünk. A Kádár-korszak jelentős részben a szocialista-kommunista utópia hagyományait táplálta.

A rendszerváltoztatás után valami másnak kellett volna jönnie, ehelyett a Kádár-korszak kiforrott mechanizmusai működtek tovább. Ennek politikai okait most nem vizsgálom; de annyi leszögezhető, hogy ezek a mechanizmusok csak mellékesen engedtek érvényesülni tőlük eltérő törekvéseket. Orbán Viktor mozgalma e mechanizmusok politikai diktátuma ellen lázadt; megnevezésében először a polgárságot emelte fel (reakcióként a burzsoázia lekicsinylő jelentésére), majd az érlelődés során a konzervatív és a nemzeti kifejezések kerültek előtérbe.

Miközben ezek a szavak a politikai nomenklatúra részei, kétségtelenül létezik intellektuális hátországuk is. Ezt azonban nem lehet élesen szembefordítani az európai hagyomány természetes fejlődésével. A „liberális” megnevezés valaha a nemzetit jelölte; a szabadelvűt; a konzervatívot is. Amit viszont manapság a liberalizmus politikai propagandájában hirdetnek, az éles eltérés az európai hagyományok szerves fejlődésétől. Olyasmi, mint a szovjet szocializmus rákényszerítése a magyar társadalomra 1945 után. Akkor is számos fogalmat használt a propaganda, amelyek jelentése mélyen gyökerezett az európai fogalomvilágban, pl. demokrácia. Csakhogy e kifejezéseknek más értelmet adva egyhamar a szélsőséges parancsuralom tartalmával töltötte fel őket.

Ma is liberalizmusról hallunk, de ennek jelentése más, mint amit az európai hagyományok fejlődésében kialakulni látunk. Egyfajta erőszakos kisajátítása mindannak, ami értékként létrejött. Történeti párhuzamként a jakobinusokat említhetjük: ők is a francia felvilágosodás jelszavait hirdették, de jelentésüket a felismerhetetlenségig kiforgatták.

A mai politikai neoliberalizmus erőszakos eltorzítása annak a hagyományfolyamnak, amely Európát létrehozta

s jórészt még ma is jellemzi.

Lánczi András Konzervatív kiáltványa 2003-ben nagyjából olyan bátor lépés volt intellektuális téren, mint Orbán Viktor 1989-es beszéde Nagy Imre koporsója fölött politikai téren. A „konzervatív” ebben a kiáltványban paradox: amit meg kell őriznünk, először létre kell hoznunk. Világos, hogy nem mindennek a dacára, apokaliptikus Új Jeruzsálemként, hanem abból merítve, ami eredményként létrejött. Megfosztva attól a kiforgatástól, aminek történeti párhuzamait említettem. Ha lebontjuk az erőszakos értelmezések burkát, gyorsan kiderül, hogy sem Kant, sem Hegel – nem is szólva Heideggerről – nem könyvelhető el „liberálisnak” a szó pártpolitikai, még kevésbé aktuálpolitikai értelében.

A konzervatív: fontolva haladó. A hagyomány az európai fejlődés integráns vonulata, amelyben a régi és az új egymást kiegészítve együttműködik – célja pedig a régi újragondolása, kibontakoztatása, továbbfejlesztése.

Nem kétséges, hogy ma Platónt, Arisztotelészt, Szent Tamást, Fénelont, Fichtét, Nietzschét, Merleau-Pontyt, vagy akár Paul Ricoeurt és Etienne Gilsont sem olvashatjuk kellő hermeneutika nélkül. Egyáltalán: valakit vagy valamit olvasni értelmezési-megértési folyamat, amelynek során új alakzatot állítunk elő. Mechanisztikus automatizmus itt nem létezik: a hagyomány fennmaradása a hagyomány megértése, amely megértés a maga magasabb szintjén alkotó újraformálás. A megőrzési folyamat alkotói folyamat, s itt csak az képes eredményre, aki valóban megérti azt, amit tanulmányoz.

Arra a kérdésre, hogy mit alkotott e felfogás a hazai közegben az elmúlt évtizedekben, azzal válaszolnék: kéretik sokkal alaposabb vizsgálódásokat folytatni a magyar művelődés releváns szegmenseiben. Kéretik áttekinteni képzőművészetünket, szépirodalmunkat, filmjeinket, színházunkat, filozófiánkat – az ide tartozó gondossággal.

Tessék elválasztani egymástól a politikai szlogenek világát és a komoly alkotást! 

Tessék alaposabban érezni, olvasni, szemlélni mindazt, ami létrejött!

Azoknak, akik az új korszak létrehozásának szükségességét látják, javaslom megfontolni: az igazi alkotás nem pártos, hanem alkotó. Az igazság nem jobb- vagy baloldali – hanem valóságelvű. Értékelvű. Szépségelvű. Helyességelvű. Az angolszász konzervatív világ a legmagasabb szintjén Hegeltől tanul, Scrutont is ideértve. Az utóbbitól lényegesen különbözik a közép-európai felfogás: dinamikus, organikus, történelmi, jövőorientált, transzcendentális. A szocializmus e hagyományból lép elő, miközben politikai formái az iszonytatóig deformálódnak. A konzervatív lehet szociális-kommunitárius is, a közép-európaiság értelmében, amely a közösségnek mindig is alkotó szerepet tulajdonított. Ettől élesen elválik az atomizált nyugati konzervativizmus sokféle ága, s míg megismerésére szükségünk van, átvételére aligha.

A magyar: Kodály népe. Kodály zenéje kifejezi a hagyományosságot, gyökerezettséget, mégis újító szépséget, amely továbbvezet, felemel, utat mutat szellemileg éppúgy, mint kulturálisan vagy akár politikailag is. Tessék meghallgatni mai zeneszerzőinket. Tessék elolvasni az elmúlt évtizedekben megalkotott műveket. Politikait, filozófiait, elméletit, szépirodalmit. Ha nem esünk bele a politikai címkézés csapdájába, az annyira keresett megőrző-újító szellemiség megmutatkozik.

A korszakalkotás éppen a címkézés, a kisajátítás eltávolítását jelenti,

a diszkrimináció felszámolását, amely a valóság megőrző-újító gazdagságát az ideologikusság síkidomaira egyszerűsíti.

Mennyi könyvet is publikált Lánczi András? Vagy a generációval fiatalabb Szilvay kolléga? Vagy sokan mások ebben a körben? Tényleg gondosan értékeltük mindezt, avagy éppen azzal a leegyszerűsítő mechanizmussal dolgozunk, amely ellen 1998-tól egyre többen emeltek szót s aminek lebontása a jelenlegi törekvések conditio sine qua nonja?

Ha Európa ma egy újabb,kori jakobinizmus egyre félelmetesebb formáiba szédül, feladatunk nem több és nem kevesebb: látni megint s ma is itt – „fehérek közt egy európait”.

Mezei Balázs

Kapcsolódó cikkek

Összesen 30 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
matykox
2018. szeptember 25. 17:29
Amellet hogy üdítő Mezeit olvasni - mindig egy szellemi magaspálya - ez a pici esszé bennem is némi zavart kelt. Valóban lehet az embernek egyfajta "egyrészt-másrészt" érzése. De ugyanakkor S E N K I nem írta még le azt a - jóllehet triviális - igazságot ezekben a mai vitákban, hogy minden kultúra egy generációs - pontosabban inkább KÉT generációs jelenség! Ahogy a Kádár-kor bármi valamire is valóját NEM a Kádár-kor töppedt kultúrája termelte ki - ez utóbbit a mostani korok "élvezik". Bizony nagyjából a Horthy-korszak (és közvetlen a századfordulóig legalább visszanyúló évtizedek) hozták azt, ami '45 után ért valamit. Zenében, irodalomban, Makoveczben és társaiban. "Ma is liberalizmusról hallunk, de ennek jelentése más, mint amit az európai hagyományok fejlődésében kialakulni látunk." - írja Mezei úr. Amin, őszintén szólva nem csodálkoznék, ha nem épp Molnár Tamás hagyatékának gondozója írná. Gondolom, ez csak egy elme - slip: Molnár nem véletlenül használta az "atlanti kultúra" megjelölést arra, amit "liberalizmusnak" legfeljebb a XIX-XVIII században lehetett tartani a tengeren túlon. És igen: a tradíció fontosságát nem lehet eléggé és elég sokszor hangsúlyozni. Jó lenne többet olvasni és hallani Mezeiből - a némaság tisztelete és fontossága mellett.
Zokni
2018. szeptember 25. 10:07
K. Szerző! Bocsánat, hogy belekontárkodom, tényleg, de sztem amit ír, az részben nem helytálló. 1. Rossz, indokolatlanul hangulatkeltő, és nem tárgyszerű szóösszetétel a „szocialista-kommunista utópia”, mert ezen az alapon az összes, célként kitűzött, illetve csak meghirdetett nemes, és nemtelen eszme utópiának minősíthető, hiszen valahogy már mindegyik megbukott, illetve nyilvánvalóan elérhetetlenné vált a történelemben. (Ugyebár, ami egyébként arra utal, hogy „érdekes módon” NEM az ideológiák alakítják a valóságot...) De mindegy… 2. „A rendszerváltoztatás után valami másnak kellett volna jönnie, ehelyett a Kádár-korszak kiforrott mechanizmusai működtek tovább.” – írja, de ez attól tartok, nem igaz. Amennyiben e „mechanizmusok” intézmények voltak, azokat kifejezetten, és tudatosan számolták fel a résztvevők. Ha „gondolatokat”, avagy „ambíciókat” ért alatta, az más. Nyilván a még aktív szereplők igyekeztek az előnyös helyzetüket biztosítani, avagy még erősebbé tenni. Ebben nincs semmi. Ez a társadalmi átalakulás gyermekbetegsége, másképpen nem lehet elkerülni, CSAK vérengzéssel. Ha meg az nincs, akkor marad a szisztematikus tudatosítás (folyamatos megújulás). 3. „Amit viszont manapság a liberalizmus politikai propagandájában hirdetnek, az éles eltérés az európai hagyományok szerves fejlődésétől.” – Ez sem igaz. Főleg akkor nem, ha nem keverjük a magyar és az európai viszonyokat. Európában a liberalizmus „szerves módon” – bármit is jelent ez – épült ki. Magyarországon valóban nem teljes a folyamatos, lassú, minden réteget, és minden közösségi intézményt átalakító változás. Amire Ön utal, azt hiszem, a nemzeti, a szabadelvű és a konzervatív szabadelvű is, az a magyar évszázados alárendeltséggel szembeni reakció, ami amúgy kudarcra volt ítélve, de azért működése, „bomlasztása” nem szűnt meg 1867 után sem. E hagyományhoz, a mai liberalizmus azért joggal kapcsolódhat, ha nem akarunk csak a következetesség kedvéért a Horthy, avagy a Kádár-rendszerekhez visszatérni. 4. „A mai politikai neoliberalizmus erőszakos eltorzítása annak a hagyományfolyamnak, amely Európát létrehozta” – Ez sem igaz. Gondolom, azért nem is bizonyítja. 5. Nem olvastam L. A. hivatkozott írását, és az illető cikkei alapján nagyon nem is szeretném megismerni. Ezért e kérdésben nem tudok állást foglalni. 6. Bár bizarr meghatározásnak tartom, hogy „a konzervatív: fontolva haladó”… De ez nem ad támpontot, illetve az sem, hogy a kulturális produktumokról „…kéretik sokkal alaposabb vizsgálódásokat folytatni a magyar művelődés releváns szegmenseiben…”, mert a vitából valójában – az én olvasó, „értelmezési-megértési folyamatomban”, amelynek során „új alakzatot állítottam elő” (…) –, nem ezt hámoztam ki. Hanem azt, hogy ha L. úgy látja: megszűnt a liberális (ami tőlem aztán lehet „nemzeti, szabadelvű és konzervatív” is – Z.) racionalitása, akkor lássuk azt az újat, amit helyette kínálnak. Ugyebár a kultúrában (a tágan értelmezett kultúrában) megfontolva haladás, vagy a „hagyomány… újragondolása, kibontakoztatása, továbbfejlesztése…” a művészetben, a gondolkodásban, az nem azonos a liberális, mint olyan meghaladásával; az nem egy „új racionalitás”… 7. Itt egyszerűen arról van szó, hogy szemmel láthatóan, az ország meglehetős kis méretéből, és az új technikai feltételek mellett kirobbanóan domináns eszközök térnyeréséből adódóan a sokféle kultúra, és racionalitás szerves (vagyis spontán) módon nem BÍR egymás mellett hatni, fennmaradni. Ezt L. A., illetve Sz. G. és Ön is úgy állítja be, mintha valójában egy másféle, a hagyományos magyar fejlődéssel „igazán” harmonizáló folyamatra volna szüksége a magyar értelmiségi-szellemi közegnek. Ezért támogatják azt a kultúrharcot, legalábbis L. A. szösszenete erre utalt, amit állítólag Orbán Viktor hirdetett meg. Holott az TÉNYSZERŰEN nem más, mint a saját politikai hatalmának erőszakos megvédése a halovány, és amolyan értelmiségi visszafogottsággal, de kétségtelen következetességgel működő alternatív szellemi műhelyekkel szemben. (Már elnézést: a gender ellen!? Olyan, mintha Semjén vmiért nem fogná fel az ozmózis jelenségét, ezért a szó szoros értelmében keresztes hadjáratot indítana ellene…)
Béna Géza
2018. szeptember 25. 09:51
Miért éppen finn miért ne lehetne mondjuk eszkimó hun az eszkimó hun a finnugor a magyarok beszélni sem tudtak, úgy kellet összeguberálni más népek beszéd stílusát, az elmúlt 1000 ezer évben mindent megtettek hogy kioktassanak magyarságból sőt akik nem veszik figyelembe a varázspálcát azok csak bunkó parasztok lehetnek, ugye kedves elvtársak, hogy a mennydörgős ménkő üssön belétek!!!!!!!!!!!!!!!!!
Béna Géza
2018. szeptember 25. 08:27
Faszkalapok mindig amióta a világ létezik az erősebb kutyáé az elsőbbség az igazság hószúívben le van szarva ezért nyugodtan piszkálgatjátok a napon sült pogácsát!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ezek is érdekelhetik