Az igazság nem jobb- vagy baloldali – hanem valóságelvű

Mezei Balázs vallásfilozófus, egyetemi tanár hozzászólása Babarczy Eszter és Szilvay Gergely Mandineren megjelent vitaírásaihoz

Induljunk ki abból a kérdésből, hogy a magyarországi szovjet megszállás nagyjából 45 esztendő uralma milyen művelődési teljesítményt hozott létre.

A válasz nem lehet más, mint hogy szaktudományban, építészetben, szépirodalomban, zenében és sportban ez a korszak (minden elnyomás ellenére) eredmények sorát alkotta meg. A Kádár-rendszer különös gondot fordított erre. Vezette, metszette, igazgatta a kultúrát, olykor tiltva, máskor elnyomva, de sokszor bátorítva, mindenkor bizonyos útvonalakat kijelölve. Azt is látni kell, hogy a kiemelkedő alkotók közül talán egyetlenegy sem született a Kádár-rendszerben: a legtöbb alkotó a Horthy-korszak szülötte volt, iskoláit ott végezte, műveltségét ott szívta magába, tehetségét abban az időszakban kezdte bontakoztatni. Akik 1945-50 után születtek és iskoláikat már a Kádár-rendszerben végezték, csak a korszak végén jutottak szóhoz és kibontakozásuk sok esetben a rendszerváltoztatás utáni időszakra esett.

Mindezt azért idézem fel, hogy a két nevezett személy vélekedése ne légüres térben lebegjen.

Az Orbán-korszaknak nevezhető periódus gyökerei is a megelőző korszakba nyúlnak, de legalábbis abba az átmeneti időszakba, amelyet rendszerváltoztatásnak nevezünk. A Kádár-korszak jelentős részben a szocialista-kommunista utópia hagyományait táplálta.

A rendszerváltoztatás után valami másnak kellett volna jönnie, ehelyett a Kádár-korszak kiforrott mechanizmusai működtek tovább. Ennek politikai okait most nem vizsgálom; de annyi leszögezhető, hogy ezek a mechanizmusok csak mellékesen engedtek érvényesülni tőlük eltérő törekvéseket. Orbán Viktor mozgalma e mechanizmusok politikai diktátuma ellen lázadt; megnevezésében először a polgárságot emelte fel (reakcióként a burzsoázia lekicsinylő jelentésére), majd az érlelődés során a konzervatív és a nemzeti kifejezések kerültek előtérbe.

Miközben ezek a szavak a politikai nomenklatúra részei, kétségtelenül létezik intellektuális hátországuk is. Ezt azonban nem lehet élesen szembefordítani az európai hagyomány természetes fejlődésével. A „liberális” megnevezés valaha a nemzetit jelölte; a szabadelvűt; a konzervatívot is. Amit viszont manapság a liberalizmus politikai propagandájában hirdetnek, az éles eltérés az európai hagyományok szerves fejlődésétől. Olyasmi, mint a szovjet szocializmus rákényszerítése a magyar társadalomra 1945 után. Akkor is számos fogalmat használt a propaganda, amelyek jelentése mélyen gyökerezett az európai fogalomvilágban, pl. demokrácia. Csakhogy e kifejezéseknek más értelmet adva egyhamar a szélsőséges parancsuralom tartalmával töltötte fel őket.

Ma is liberalizmusról hallunk, de ennek jelentése más, mint amit az európai hagyományok fejlődésében kialakulni látunk. Egyfajta erőszakos kisajátítása mindannak, ami értékként létrejött. Történeti párhuzamként a jakobinusokat említhetjük: ők is a francia felvilágosodás jelszavait hirdették, de jelentésüket a felismerhetetlenségig kiforgatták.

s jórészt még ma is jellemzi.

Lánczi András Konzervatív kiáltványa 2003-ben nagyjából olyan bátor lépés volt intellektuális téren, mint Orbán Viktor 1989-es beszéde Nagy Imre koporsója fölött politikai téren. A „konzervatív” ebben a kiáltványban paradox: amit meg kell őriznünk, először létre kell hoznunk. Világos, hogy nem mindennek a dacára, apokaliptikus Új Jeruzsálemként, hanem abból merítve, ami eredményként létrejött. Megfosztva attól a kiforgatástól, aminek történeti párhuzamait említettem. Ha lebontjuk az erőszakos értelmezések burkát, gyorsan kiderül, hogy sem Kant, sem Hegel – nem is szólva Heideggerről – nem könyvelhető el „liberálisnak” a szó pártpolitikai, még kevésbé aktuálpolitikai értelében.

A konzervatív: fontolva haladó. A hagyomány az európai fejlődés integráns vonulata, amelyben a régi és az új egymást kiegészítve együttműködik – célja pedig a régi újragondolása, kibontakoztatása, továbbfejlesztése.

Nem kétséges, hogy ma Platónt, Arisztotelészt, Szent Tamást, Fénelont, Fichtét, Nietzschét, Merleau-Pontyt, vagy akár Paul Ricoeurt és Etienne Gilsont sem olvashatjuk kellő hermeneutika nélkül. Egyáltalán: valakit vagy valamit olvasni értelmezési-megértési folyamat, amelynek során új alakzatot állítunk elő. Mechanisztikus automatizmus itt nem létezik: a hagyomány fennmaradása a hagyomány megértése, amely megértés a maga magasabb szintjén alkotó újraformálás. A megőrzési folyamat alkotói folyamat, s itt csak az képes eredményre, aki valóban megérti azt, amit tanulmányoz.

Arra a kérdésre, hogy mit alkotott e felfogás a hazai közegben az elmúlt évtizedekben, azzal válaszolnék: kéretik sokkal alaposabb vizsgálódásokat folytatni a magyar művelődés releváns szegmenseiben. Kéretik áttekinteni képzőművészetünket, szépirodalmunkat, filmjeinket, színházunkat, filozófiánkat – az ide tartozó gondossággal.

Tessék alaposabban érezni, olvasni, szemlélni mindazt, ami létrejött!

Azoknak, akik az új korszak létrehozásának szükségességét látják, javaslom megfontolni: az igazi alkotás nem pártos, hanem alkotó. Az igazság nem jobb- vagy baloldali – hanem valóságelvű. Értékelvű. Szépségelvű. Helyességelvű. Az angolszász konzervatív világ a legmagasabb szintjén Hegeltől tanul, Scrutont is ideértve. Az utóbbitól lényegesen különbözik a közép-európai felfogás: dinamikus, organikus, történelmi, jövőorientált, transzcendentális. A szocializmus e hagyományból lép elő, miközben politikai formái az iszonytatóig deformálódnak. A konzervatív lehet szociális-kommunitárius is, a közép-európaiság értelmében, amely a közösségnek mindig is alkotó szerepet tulajdonított. Ettől élesen elválik az atomizált nyugati konzervativizmus sokféle ága, s míg megismerésére szükségünk van, átvételére aligha.

A magyar: Kodály népe. Kodály zenéje kifejezi a hagyományosságot, gyökerezettséget, mégis újító szépséget, amely továbbvezet, felemel, utat mutat szellemileg éppúgy, mint kulturálisan vagy akár politikailag is. Tessék meghallgatni mai zeneszerzőinket. Tessék elolvasni az elmúlt évtizedekben megalkotott műveket. Politikait, filozófiait, elméletit, szépirodalmit. Ha nem esünk bele a politikai címkézés csapdájába, az annyira keresett megőrző-újító szellemiség megmutatkozik.

a diszkrimináció felszámolását, amely a valóság megőrző-újító gazdagságát az ideologikusság síkidomaira egyszerűsíti.

Mennyi könyvet is publikált Lánczi András? Vagy a generációval fiatalabb Szilvay kolléga? Vagy sokan mások ebben a körben? Tényleg gondosan értékeltük mindezt, avagy éppen azzal a leegyszerűsítő mechanizmussal dolgozunk, amely ellen 1998-tól egyre többen emeltek szót s aminek lebontása a jelenlegi törekvések conditio sine qua nonja?

Ha Európa ma egy újabb,kori jakobinizmus egyre félelmetesebb formáiba szédül, feladatunk nem több és nem kevesebb: látni megint s ma is itt – „fehérek közt egy európait”.

Mezei Balázs