Mennyiféle demokrácia létezik?

Úgy látszik, az „illiberális demokrácia” a magyar közbeszéd tényleg kitárgyalt témái közé fog tartozni. Végre egy téma, amiről a jövő történészei és elemzői megállapíthatják, hogy ki van beszélve. Hogy a kibeszélés minél sikeresebb legyen, nézzük, tényleg nem létezik-e másfajta demokrácia a liberális demokrácián túl – ahogy Kis János feltételezte.

A nyáron amellett érveltem, hogy Orbán tusványosi kijelentése semmi újat és semmi extrát nem jelent. Most elszakadnék a konkrét kijelentés kérdéskörétől, és arra szeretnék rámutatni, hogy a nyugati egyetemi körökben és demokráciakutatásokban sem annyira egyértelmű, milyen is az ideális demokrácia. Sőt, kétségbe vonják, hogy egyáltalán létezik ideális demokrácia. Demokácia ugyanis annyiféle van, mint amennyi csokit Gombóc Artúr fel tud sorolni.

*

Azt már Giovanni Sartori, a demokrácia egyik legismertebb teoretikusa óta tudjuk, hogy az elemzők hajlamosak egyre több jelzővel ellátni a demokráciákat; valamint hogy a „konceptuális gerrymandering” segítségével (jé, nem csak politikusok gerrymanderingelhetnek) ha találnak egy-egy demokráciát, ami kilóg a definíciójukból, akkor emiatt újra és újra átalakítják a demokrácia definícióját.

Jelentős jelzősereg sorakozott már fel a demokrácia elé. Ahhoz pedig, hogy egy demokrácia „igazinak” bizonyuljon, egyre több kritériumnak kell megfelelni. Így aztán egyre kevesebb ország igazi demokrácia, sőt igazából az igazi demokráciák is csak konvergálnak valami ideális demokrácia felé, a többiek pedig attól nemigaziak, hogy stagnálnak vagy az ideálistól elfelé konvergálnak éppen. Ez volna ugye Magyarország 2014-ben.

Na, ezt a jelzőhalmozást már Joseph Schumpeter is megunta: 1942-es kötetében így felállította a demokrácia „klasszikus elméletét”, amiben bevallottan leíró jelleggel fejtette ki, hogy normatív elvárásainkkal szemben hogyan is működik a demokrácia a valóságban. Schumpeter minimális mennyiségű kritériumot vázolt fel egy demokráciával kapcsolatban, a lényeg annyi, hogy legyenek időnként szabad választások. Mivel a vezetőket a nép választja meg, ezért nincs diktatúra, a demokrácia pedig a vezetők közötti versenyt jelenti, akik a saját programjukat valósítják meg. A nép, ha politikáról van szó, rosszabb, mint az óvodások; úgyhogy nem csak lehetetlen, de nem is kívánatos, hogy igazából beleszóljon a dologba. Nos, Schumpeter egy egész irányzatot alapozott meg, ami persze azóta is kapja a kritikákat, például az ilyen, a népben nem bízó elméletekkel szemben állnak a népben bízó elméletek (részvételi, közvetlen demokráciaelméletek), és így tovább.

A Harvardon tanító osztrák menekült közgazdász elképzelésével szemben nyilván sok mindent fel lehet hozni, mindenesetre ma napig az egyik bevett demokráciaértelmezési irányzat az, ami az ő munkájára alapul.

*

Az ideális demokráciaértelmezésünknek van egy nagy akadálya: az, hogy nem lehet minden célt egyszerre megvalósítani. Vannak ugyanis ugyanolyan jó, de egymással ellentétes célok. Az egyik célt egy ilyen, a másikat egy olyan demokráciában lehet inkább megvalósítani. Ráadásul egy ország nem úgy lesz demokrácia, hogy bemegy a demokráciaboltba, ahol leveszi a polcról a megfelelő modellt, hanem valamiképp kialakul-kialakítja a saját, külön bejáratú demokráciáját.

Egy 2011-es tanulmány, amelyből hatalmas projekt bontakozott ki, a demokráciák tipizálásának és mérésének új módját kívánja felvázolni, mivel az addigi megoldásokat a szerzői elégtelennek vélték. De nem is az a fő kérdés, hogy a 32 pontos kérdőívük miről szólt, hanem hogy éppen a fenti problémára mutattak rá: egy demokrácia nem tud egyszerre minden „demokratikus” célt megvalósítani. Ők hatféle demokráciatípust sorolnak fel, amelyek így vagy úgy, de kizárják egymást, legalábbis nem lehet maradéktalanul megvalósítani őket egyszerre, egy időben, egy helyen: a schumpeteri választási (minimalista, elitista) demokráciát, a liberális demokráciát, a többségi demokráciát, a részvételi demokráciát, a deliberatív demokráciát és az egalitariánus demokráciát.

Leginkább a liberális és a többségi demokrácia áll ellentétben egymással – mutatnak rá a szerzők. A liberális demokrácia, amelyet szerintük konszenzusos vagy pluralista demokráciának is lehet becézni, az átláthatóság, az állampolgári szabadság, a joguralom, a számonkérhetőség, a „fékek és ellensúlyok” és kisebbségi jogok köré épül, ezek biztosítására szerződik. Ez a nézőpont a politikai hatalmat negatív szempontból ítéli meg, azaz a demokrácia ez esetben a hatalom korlátozásával, határaival definiálható. Fontos az írott alkotmány, a média szerepe, a bíróságok, az érdekcsoportok, a decentralizáció.

A többségi demokrácia (felelős pártkormányzás) éppen hogy ellenkező oldalról közelít: a többség a szuverén. A hatékony kormányzás érdekében a politikai hatalmat a többségi demokráciában centralizálni és koncentrálni kell, és kiemelt szerepe van benne a politikai pártoknak.

A részvételi demokrácia a republikánus eszményre épít, azaz a hazafi polgárra, aki részt akar venni a közügyek intézésében. Ilyen szempontból erős ellentétben van a schumpeteri elképzeléssel, tekintve hogy pozitívan tekint az állampolgárra. Ugyanakkor nem feltétlen liberális, amennyiben a liberalizmus a negatív, magánéleti szabadságra koncentrál, amit Benjamin Constant híres esszéjében a modernek szabadságának nevezett, szemben a régiek közösségi-közéleti szabadságával. Eszerint a régi, ókor ember számára a szabadság a közéletben való részvétel lehetősége, a modern ember számára viszont az attól való távolmaradás és a magánélete sérthetetlensége a szabadság. A részvételi demokráciában fontos a lokális kormányzás, a közvetlen részvétel, a civil társadalom.

Hasonló a deliberatív demokrácia, csak ott inkább a racionálisnak szánt viták vannak a középpontban: ezt szolgálják speciális intézmények, erre van kihegyezve a média.

Az egalitariánus demokrácia pedig az egyenlőségre koncentrál: egyenlő képviselet, esélyegyenlőség, gazdasági egyenlősítés. Hiszen csak így lehet azonos politikai súlya minden állampolgárnak.

*

A republikánus hagyománynak azonban van más megjelenési formája is. Az utóbbi időkben terjedelmes irodalma lett a politika eljogosításának: egyre több kérdést vonunk ki a politika hatóköréből, hogy bíróságok döntsenek róluk, minthogy azok úgymond „függetlenek”. Ennek következményeként az amerikai legfelsőbb bíróság, ami kvázi alkotmánybíróságként is működik, szinte több ügyben dönt naponta, mint az állampolgárok és politikusok. Egy egész ország helyett döntenek folyamatosan számos, igen különböző kérdésben. Felmerül a kérdés az emberben, hogy határtalanok-e a bírák képességeinek határai.

Richard Bellamy, a University College London professzora, aki az eljogosítás egyik fő kritikusa, a „jogi konstitucionalizmus” helyett a „politikai konstitucionalizmust” részesíti előnyben. Szerinte téves az az elterjedt nézet, amely szerint az írott alkotmány, a deklarált emberi jogok és a hatalmi ágak szétválasztása, a jogok politikából való kiemelése és függetlenítése biztosítja a legjobb demokrácia megvalósulását, az emberi szabadság kiteljesedését, és ez véd meg legjobban a „többség diktatúrája” ellen.

Szerinte mindez két, téves előfeltételezésre épül: egyrészt, hogy elérhető a racionális konszenzus, amelyet legjobban az emberi jogokban lehet kifejezni; másrészt hogy a jogi processzusok megbízhatóbbak, mint a demokratikusok. Ezzel szemben a viták folyamatosak mind a demokrácia célját, mind a politikai teendőket és a jogokat illetően. Ha pedig Platóntól John Rawls-ig a filozófusok sem tudtak megegyezni és különféle elképzeléseket dolgoztak ki a legjobb államberendezkedésre, az igazságra és még sok minden másra vonatkozóan; akkor nem várható el a bíráktól és jogászoktól sem, hogy az „igazság” és „egyenlőség” „korrekt nézetét” alkalmazzák.

A „politikai konstitucionalista” szerint ezek a viták inkább megoldhatóak politikai módszerekkel, mind jogiakkal. Mindennek oka, hogy az emberek jobban azonosulni tudnak egy olyan alkotmánnyal és olyan döntésekkel, amelyekbe volt beleszólásuk, szemben azokkal, amelyekbe nem. A kisebbségek védelmét és a többség uralmának elkerülését pedig jól szolgálja a pártok közti verseny, míg a hatalommegosztás és a kisebbségi jogok védelme inkább a „történelmileg hatalmi pozícióba került kisebbségek” hatalmát betonozzák be. Aki nem győzött az egyik választáson, győzhet a következőn (ez az elképzelés persze nem számol a tartósan kisebbségi állapotban élőkkel, akiknek a gyakorlatban nincs sok esélyük meggyőzni a többséget). A jogok Bellamy szerint a „politikai környezettől” függenek, a jogok kivonása a politikából pedig maga vezet önkényes törvényhozáshoz. Ugyanakkor Bellamy nem támogatja a deliberatív demokráciát sem, mivel az szerinte inkább a konfliktusok erősödéséhez vezet, semmint konszenzushoz. Bellamy 2007-es kötetében amellett érvel: a pártok közötti verseny, a választások és a demokrácia egyéb mechanizmusai a tapasztalatok szerint megfelelő módon biztosítják mind az emberi jogokat, mind azt, hogy a hatalom nem váljon önkényessé.

*

És arról nem is beszéltünk, amit Nyirkos Tamás a francia ellenforradalmárokról írt, nemrég megjelent kötetének végén fogalmaz meg: „az alternatív politikai gondolkodás szinte teljes hiányával függ össze az is, hogy a nyugati politikatudomány hovatovább demokráciatudománnyá válik, a politikai filozófia pedig a demokrácia – sőt, egy bizonyos demokrácia – igazolásává, mintha más politikai berendezkedések sohasem lettek volna a világon”.

Úgy tűnik, akárhogy is azonosítjuk a liberális felfogást a demokráciával, számos egyéb opció létezik, amelyek sokszor kizárják egymást. Lehet, hogy a Gombóc Artúr-i megközelítés az igaz: az ideális csokihoz hasonlóan nincs egy ideális demokrácia sem. Van még miről vitatkoznunk a demokráciánk állapotát és jövőjét illetően.