Mi Cristiano Ronaldo és a portugálok titka?

Az a legnagyobb kérdés a portugál válogatottal kapcsolatban, hogy az európai élfocit tekintve azért eléggé középszerű keretet meddig vihet el a hátán a világ egyik – ha nem a legjobb – focistája.

A két évvel ezelőtti Eb-győzelem ilyen szempontból nem volt különösebben mérvadó, mert Fernando Santos, a portugálok szövetségi kapitánya egy kicsit hasonló módon húzta be a tornát, mint egy évtizeddel korábban Otto Rehhagel a görögökkel: kíméletlen, unalmas, totálisan eredményorientált célfocival. Csak Wales ellen tudtak legalább két góllal nyerni – igaz, az pont az elődöntő volt –, a csoportkörben csak döntetleneket játszottak, a nyolcaddöntőből hosszabbítás után, a negyeddöntőből meg büntetőkkel mentek tovább. Mindezek megkoronázásaként a döntőt is a rendes játékidő után húzták be.

Cristiano Ronaldo nem játszott rosszul az Eb-n, de nem róla szólt a torna. Volt három gólja, viszont a talán legkiválóbb, focistatisztikákat vizsgáló oldal, a whoscored.com álomcsapatába nem került be, és emlékezetes körülmények között már a franciák elleni döntő elején le kellett cserélni.

(az a Marokkó ellen második félidő mindenkinek a retinájába éghetett), karrierje egyik legjobb meccse volt a spanyolok elleni, rajta kívül más még gólt sem szerzett a csapatban. És ha ez nem lenne elég, rajta kívül a válogatott egyik bekkje, Fonte nyert meg több párharcot, meccsenként átlagban csak az említett Fonte és a jobbhátvéd Soares szabadítja fel Ronaldónál többször a labdát szorongatott helyzetből, messze Ronaldo ellen szabálytalankodnak a legtöbbet – ami újabb és újabb sanszot jelent a veszélyes pontrúgásokhoz –, valamint a leginkább előretolt, magyarán a legtöbb meredek passzt felvállalni kénytelen szerepkörben is kiválóan, 85 százalékos pontossággal adja tovább a labdát.

Lehetett sejteni, hogy Cristiano Ronaldo a pályája vége felé érettebb, nem csak és kizárólag az elképesztő fizikai adottságaira építő stílust fog hozni, de remek formaidőzítést jelent, hogy ezt a játékot át tudta menteni a vb-re is. Ez az, amivel a szezonok végén kiszipolyozott játékosok a leginkább szenvedni szoktak. Elég csak megnézni Messi – Sampaolival súlyosbított – helyzetét is.

A helyzet az, hogy léteznek ezek a hipszter kedvenc válogatottak és főleg szakemberek – különös tekintettel a Bielsa nyomvonalán haladókra, lásd Sampaolit is –, illetve az élvezetes játékot csak elvétve hozni tudó, iparos csapatok.

Mára a foci globalizációja eljutott odáig, hogy

A futball tudománnyá vált a líra helyett, és mint ilyen, bizonyos laboratóriumi körülmények között bárki előállíthatja azt a vegyületet – de legalábbis nagyon hasonlót –, amivel a legjobbak élnek és érnek el sikereket.

A világ focijából döntően a pénznek köszönhetően eltűnt a meglepetés. Nincsenek már igazán nagy felfutások, meglepetésemberek vagy felfedezettek. Nem jutnak már ki olyan válogatottak, akiknek rettegniük kell attól, hogy nehogy 3 gólnál többet kapjanak egy meccsen, mert akkor a helyi despota munkatáborba küldi őket. Nincsenek – kis túlzással – lyukas stoplisok és a szántóföldről, gyárból érkezett amatőrök. (Jó, adott egy Izland, de miért kapta fel őket ennyire a sajtó? Mert ők az egyetlenek, egyenesen csoda a vb-jelenlétük.)

A líra logika, de nem tudomány – írja József Attila, és őt parafrazálva azt mondhatnám, hogy a modern foci sport, de nem játék.

Ennek a nyilvánvaló hátrányai mellett előnyei is akadnak, például mindaz, amiről eddig beszéltem. Nem kell már kizárólag tehetségesnek lenni ahhoz, hogy valaki sikeres legyen. Elég „mindössze” rettentő sokat melózni, proaktívnak és relevánsnak lenni.

2018-ban ösztönös zseniből sokkal kevesebb van, cserébe sokkal több a tisztességes melósból, aki a legfejlettebb módon dolgozik. A feltétlen és gyakran jogos romanticizálás mellett ez sem rossz fejlemény.

Még a Federer–Nadal párharc tetőpontján mondtam mindig, hogy a fociban is valami ilyesféle Messi és Ronaldo versenyfutása. Amíg Federer és Messi abban varázslatos, amit ösztönnek, tanulhatatlan meglátásoknak nevezünk, addig Nadal és Ronaldo arra példa, hogy a tehetség és az őrületes munka kombinációja mire lehet képes.

Santosnak két éve még egy csúcsformában lévő Ronaldo sem kellett ahhoz, hogy egyszerű, de hatásos játékkal a döntőbe meneteljen. Most erősebb a felhozatal, de nála van a torna legjobb formában lévő játékosa is. Amennyiben továbbjutnak a csoportból – és tovább fognak –, akkor a foci két legszebb hagyományának szintetizálási kísérletét láthatjuk éles körülmények között. A melós csapat rakkolása egyfelől és a zseni meccset eldönteni képes fordulatait másfelől.

Bár a portugálok felé semmilyen érzelmi elkötelezettségem sincs – éppen fel lehetne hozni Magyarország és Portugália hasonló nagyságát, az EU-n belüli viszonylagos elmaradottságát meg pár dolgot –; és gyakran gondoltam róluk azt, hogy szépen elsajátították a fociban a spanyolok eredménytelen szépségét és a dél-amerikaiak tapló színészkedéseit, de az elmúlt években teljesen mással próbálkoznak.

Trónjukon pedig ott ül az a Cristiano Ronaldo, akit ha kedvelni még nem is mindenki kedvel, de képtelenség nem tisztelettel figyelni azt az odaadást, ahogy a karrierjét megtervezte és véghezvitte, a futballpályán és a magánviszonyaiban is, lásd utóbbira példának a sajtóban szerencsére nem szétkiabált folyamatos jótékonykodásait.

A nyolcaddöntőben az oroszok vagy az uruguayiak jöhetnek, egyikük sem tűnik leküzdhetetlen akadálynak. Aztán már minden elképzelhető.