„A 2016-os év az extremitások éve volt a hazai és nemzetközi politikában is, hiszen dinamikus változások, nagy átalakulások, fájdalmasan durva események, újabb és újabb egymásnak feszülések jellemezték. Összegyűjtöttem néhány észrevételt - a teljesség igénye nélkül - a közéleti-politikai kommunikációról, amelyek számomra szakmailag elgondolkodtatónak, érdekesnek bizonyultak az elmúló évben.
1. Már önmagában az, hogy a hazai közélet legfontosabb témája ebben az évben is a migráció/menekült kérdés maradt, már az extremitás. Az európai parlamenti választások kapcsán mindig halljuk azokat a neheztelő véleményeket, hogy nem érdekli a választókat Európa, csak a saját belpolitikai kérdéseik. Ez most megváltozott. Már nemhogy nem érdekli őket az európai politika, de az európai hatalmi mozgásokról olvasgatnak, érdeklődnek, lassan a hétköznapi választó is megtanulja az európai vezetők neveit. Ennek a jelenségnek fontos motorja a kormány-közeli média, sikerük e téren elvitathatatlan.
2. A migráció/menekült téma - ma úgy tűnik - menedzselhető lesz 2018-ig, a következő parlamenti választásokig. A rezsicsökkentés után erre, mint második kommunikációs „hidrogénbombára” tekinthet majd a kormányzat. Minél lassabb ütemben, és az érdemi intézkedéseket kerülve reagálnak az európai kormányok vezetői, annál tovább menedzselhető a téma. Faramuci helyzet ez, de minél tovább él a terrorveszély, minél több terrorcselekményt élünk meg Európában, annál erősebbé és aktuálisabbá válik a téma. Tovább fűszerezi a helyzetet, hogy épp a politikai vezetők témával szembeni ellenállása, és a túlhallgatás miatt az átlagemberekre hirtelen törő, szörnyű következményei táplálták fel politikai tendenciává, trenddé az ügyet.
3. A migráns/menekült témát a kormányon kívüli hazai politikai szereplők megpróbálják bagatellizálni, miközben meggyőződésem, hogy a kormánnyal szemben álló politikai szereplők az egész témát meglehetősen alulértékelik, félreértik.
A 2015-ben kezdődött történet azt meséli el a választónak, hogy akár az egész világgal szemben is igaza lehet a magyar miniszterelnöknek. Hiába mondott az elején mindenki mást, a végén kénytelen mindenki más belátni a tévedését, és igazodni hozzá. A történet jelenleg ebben az ívben mozog, ez a dinamikája, így erre visszanézve különösen fájdalmasnak tűnhet a hazai politikai ellenfeleknek az egykori zsigeri ellentmondás, a stratégiai lehetőség elszalasztása. A téma felhajtó erejéből kimaradtak, és teljesen átengedték az (akár óceánok átszelését is lehetővé tevő) passzát szelet a kormányoldalnak.
Ha a probléma kezelése ebben az ívben megy végig, és akár nemzetközi szinten is a miniszterelnök kezdeti véleményével megegyező eredménnyel zárul le, az olyan erőt és legitimációt biztosít a kormányfőnek, amely hazai nagy válságokkal és botrányokkal szemben is védelmet adhat számára a későbbiekben, miközben így bebizonyosodó politikai éleslátása a későbbiekben akár komolyabb európai szereplését is megalapozhatja.
A hazai közélet szereplői számára jó lecke az is, hogy a választó számára fontosabb szempont a biztonságának a szavatolása, mint hogy a kormányfő környezetében láthatóak-e visszásságok. (Maslow alapok)”