Az a szomorú helyzet ugyanis, hogy erre, mifelénk ahányszor nem tudták nagyszerű eszméiket némi tömeggyilkossággal nyomatékosítani a fejletlen nép teljesen elutasította őket.
Az ebből fakadó ideges frusztráltság azután olyan példányokat hoz létre, mint például Bauer Tamás. (Jó, jó, tudom, nyilvánosan ne használjak csúnya szavakat, de hirtelen ő jutott eszembe.) Az utolsó békeévekben, a két háború között született baloldali társadalomkritikákat – melyekre a jeles TGM bőségesen hivatkozik – jól megérdemelt közöny fogadta. E méltán elfeledett szerzők műveit a kutya sem olvasta, egymásnak írták. Miután az orosz szuronyok hegyén megérkeztek a Moszkvában kiképzett csirkefogók, ezek a frusztrál skriblerek voltak azok, akik társutasként virággal és eladhatatlan „tudományos” munkákkal fogadták őket. Ezek a szerencsétlen »hasznos idióták« – ahogyan az élcsapat éle Lenin elvtárs aposztrofálta őket – azt hitték, hogy most ők jönnek. Először is jól megbüntették a népet, merthogy piszkos fasiszta volt. Azután… nem volt azután. Idáig jutottak és itt tartanak ma is.
A nép – az istenadta – enni akar, lakni, szeretni, ölelni és ölni, így van ez, mióta egyáltalán tudjuk, hogy létezünk, vagy tízezer éve. Persze van az a barázdálatlan agy, amelyiknek ez az idő kevés, hogy fölfogja. Nem ülhetünk egy fenékkel két lovon. Vagy tiszteljük a népet és úgy kormányzunk, ahogyan ők akarják és legföljebb terelni próbáljuk őket az általunk helyesnek ítélt irányba, vagy rákényszerítjük őket arra, amit mi helyesnek tartunk, ez esetben azonban a tisztelet legalábbis kétséges. Segítsünk nekik, ha beledöglenek is és minél kevésbé akarják, annál jobban segítsünk, mert csak mi tudjuk mi jó nekik. Ez minden baloldali program talpköve.”