A magyarországi politika összeomlása I.

„Az már világos, hogy Orbán újbóli megválasztásával konszolidálta azt a jól hangszerelt alkotmányos puccsot, amely megrendítette az Európai Unió önelégült hitét, hogy ő a jól viselkedő demokráciák klubja. 2010 óta a Fidesz átírta az alkotmányt, anélkül, hogy ebbe bevont volna ellenzéki pártokat, és elsöprő, ellenőrizetlen hatalmat adott a párt vezetőjének, aki viszont időfecsérlés nélkül az összes állami intézmény ellenőrzését kicsavarta az ellenzéki kezekből, és mindenhová beásta politikai szövetségeseit, lábhoz parancsolva az igazságszolgáltatást, és radikálisan központosítva a politikai hatalmat. A Fidesz alkotmányos »reformja« Frankenstein-államot szült, olyan kormányzati formát, amely a különféle uniós tagállamok teljesen normális szabályait fércelte össze szörnyű, új egésszé. A magyar Frankenstein-államot alkotó részek eredeti kontextusukban talán tökéletesen működtek, de egy új alkotmányos rendszerben összekombinálva ezek az egykor normális szabályok abnormális eredményeket hoznak. A kormány szóvivői minden esetben, amikor bírálat érte az új alkotmányos rendszer bizonyos részeit, azt mondták, ez a szabály létezik Görögországban. Vagy Németországban. Vagy Nagy-Britanniában. Normális. Ennyi. De ezek a szabályok így együtt sehol máshol nem léteznek, csak Magyarország Frankenstein-államban. (…)

Az egyesült ellenzék nem volt jelen a kampányösvényen sem. Mielőtt a kampány hivatalosan megkezdődött volna, az egyesült ellenzék pártlistavezető jelöltjének, Mesterházy Attilának, a szocialisták vezetőjének volt egy sor színtelen megjelenése Magyarországon; ígért rövidebb várakozási időket az egészségügyben, fizetésemelést a rendvédelmiseknek, munkahelyeket a munkanélkülieknek, de anélkül, hogy részletekbe bocsátkozott volna arról, hogyan vinné véghez ezeket a változtatásokat. Aztán Mesterházy úgy döntött, hogy kivonja magát a kampányból, és az Egyesült Államokban túrázik; Washingtonban azt mondta a hallgatóságának, hogy nincs szükség választási megfigyelőkre, mert a választás szabad és tisztességes lesz.

Mind Bajnai Gordon, mind Gyurcsány Ferenc, a két volt miniszterelnök, aki szakított a szocialistákkal, hogy saját pártot alakítson, majd szintén csatlakozott az ellenzéki koalícióhoz, energikus kampányt folytatott, sok fellépéssel. Erőfeszítéseik azonban nem takarhatták el a tényt, hogy a listavezető jelölt Mesterházy volt, akiről úgy tűnt, egyáltalán semmilyen terve nincsen. A kampányban résztvevők és kívül állók egyaránt azt kezdték suttogni, hogy a szocialisták hajlandók elveszteni a választás a Fidesz javára, ha a Fidesz cserébe fedezi a párt nagy adósságait. Meglepően nagy számú ember hozott valamiféle bizonyítékokat erre a vádra, és még többen elhitték. A kampány egyik bennfentese, akinek rosszul esett a bírálat, hogy a baloldali koalíció elmulasztotta eljuttatni az üzenetét a szavazókhoz, azt mondta nekem, hogy a kisebb pártok megpróbálták, de »a szocialista párt vezetése sajnos elfelejtett kampányolni«. (…)

A Jobbik kampánya nem látszott fenyegetőnek vagy olyannak, amely túllépne az európai konzervatív politika fősodrán. A Jobbik egyik hirdetése például a »demográfiai forradalomról« elmagyarázta, hogy az állam anyagi ösztönzőkkel és a terhesség-megszakítást tiltó törvények elfogadásával rábírhatja a családokat, hogy legalább három gyereket vállaljanak. Ez az álláspont nem tért el ijesztően a Fidesz sikeres lépésétől, hogy az alkotmányban rögzítse a magzati élet védelmét, és ígéretétől, hogy hosszabb gyermekgondozási időt és több bölcsödét biztosít majd. Nem tért el erősen a Fideszétől a Jobbik devizahiteles-javaslata sem, hogy a váltóárfolyamot kedvező szinten kell rögzíteni, és a különbséget a bankoknak kell lenyelniük. Ennek a politikának a Fidesz-változata rendkívül népszerű volt egy olyan országban, amelyet teljesen összezavart, hogy egy ingatlanbuborék 2007-es kipukkadása pénzügyi pusztítást hagyott maga után, s hogy ezért könnyű volt az osztrák, német, olasz, sőt, amerikai bankokat okolni, amelyek hasznot húztak az IMF segélyprogramjából.”