A román dualizmus

„Az igazi probléma azonban nem Traian Băsescu, hanem az, ami államfői szerepmegfogalmazásának keretét adja, és amit a román politikának meg kell változtatnia, amennyiben sikeres kíván maradni az európai típusú fejlődés útján. Az államfő »túlhatalmi« ambícióit igazából két tényező táplálja: 1) az államfői pozíció és hatáskör rossz alkotmányos meghatározása és 2) a román pártok kulturális gyengesége.

Az elsőnek részletesebb alkotmányjogi és politikatudományi irodalma van. A Stanomir-jelentés szerint a parlamentre támaszkodó kormányfő és az államelnök közötti versengés oka azoknak az alkotmányos mechanizmusoknak a hiánya, amelyeknek megléte mellett az intézmények közötti feszültség kiküszöbölhető lenne. A kiküszöbölés egyik módja az lehetne, ha a román alkotmányozók teljes mértékben felvállalnák a francia modellt, és az államfő leváltásának egyoldalú, de kétértelmű eszközét kiegyensúlyoznák – francia mintára – az államfő erőteljesebb parlamentfeloszlató jogkörével. Így az államfő leváltásának és a parlament feloszlatásának egymással szemben működő, pontosan szabályozott eszköztára minden bizonnyal elkerülhetővé tenné a mostanihoz hasonló válság kirobbanását. A versengés megszüntetésének másik útja nyilvánvalóan az lehet, hogy a »kissé prezidencializált« román parlamentáris köztársaságot a soron következő alkotmányreform teljesen visszavezetné a parlamentáris köztársaságok körébe (olyan, a közjogászok által ismert rendezéssel, mint: a közvetlenül választott államelnök helyett parlament által választott elnök, a kormányüléseken való részvétel jogkörének megszüntetése stb.)

Hogy miért rekedt meg a román államfő alkotmányos pozíciója e két európai változat között? Nos, ez nem más, mint a román államszerkezet egyszerre XIX. századi és posztkommunista öröksége. Ha közvetlen gyökereit vizsgáljuk, Ion Iliescura bukkanunk, aki a ceauşescui »prezidencializmust« vitte tovább az 1991-es keretek között: a kormány szerepe – a ’89-es túlélőiskolában kikovácsolódott ilieszkánus rendszer alapvetésében – az »elnöki irányvonal« konkrét kormányzati adminisztrálása. De minthogy a szocialista prezidencializmus továbbélése kulturális reflexeken alapult, nem vált szükségessé annak megalapozása és kiegyensúlyozása azokkal az alkotmányos mechanizmusokkal, amelyeket a francia politika a maga számára kialakított.”