Állnak a házak

„Háromszáz évnél viszont biztosan régebben kezdték rakni a falakat, merthogy őrzi a ház a husziták nyomát, a lakórészből a pincébe vezető belső lejáratot. Nehéz volna megmondani, hogy Zsigmond, vagy Mátyás idejében lesték el a helyi kőfaragók a táborita harcosokból mesterré vedlett megtelepedőktől az ötletet. Ám valamit jól megtanultak, mert ezek a falak jól tűrik az enyészetet.

Az enyészetre persze nincs magyarázat. A Hegyalja által megtermelt aranyakból ugyanis minden ötödik, talán tizedik gazdagította a helyi mezővárosokat, a jövedelem java Kassára, Lőcsére, Bártfára gurult, amióta Károly Róbert szövetségbe állt a cipszerekkel. Így aztán többszörösen meg kellene becsülni minden szépséget, ami az elődök leleményessége vagy áldozatkészségének hála itt maradt. Tulajdonképpen, nem is értem az egészet: mi helye van itt az enyészetnek?

Hol van a szépség iránti érzékenység, ami ugyebár a borral, a borkészítéssel magától kellene érkeznie? Magam azon nehéz örökségű emberek közé tartozom, akik nem békélnek meg a veszteséggel, ami maholnap 100 esztendeje érte Magyarországot. Éppen ezért, nehéz elfogadnom, hogyan juthat romlásra immár évtizedek óta, annyi szépség – a határokon belül. A szépséget meg kell őrizni. A teljesség keresése nem megy életöröm nélkül - átjárva a mindennapokat, a kövekre ülve, falakat tartva, házakat simogatva. Az utcán köszönve, a boltba betérve, a határt járva.”