Az álhírek terjesztésével a vesztünkbe rohanunk: ijesztő gyakorlat terjed a közösségi oldalakon
Négyből három hírt anélkül osztanak meg a felhasználók, hogy elolvasnák. Íme, az álhírek terjedésének pszichológiája.
TV2 biztosra ment, azt láthattuk, amit mindig: egy rakás balféket, akiken kötelező röhögni, meg picinyke drámaszerűségeket, érzelmes aláfestő zenével megkenegetve.
„Most valódi tétje van a dolgoknak. A Megasztár és az X-Faktor szinte percnyi pontossággal fut egymás mellett, ami azt jelenti, hogy a nézők választani fognak, leteszik voksukat valamelyik show mellett, és legföljebb a reklámblokk beköszöntekor kattintanak odaátra. Persze hiába, mivel a totális párhuzamosságból adódóan a hirdetésözön is nagyjából ugyanakkor lesz itt is, ott is. Olyan meg nincs, hogy egyik héten ezt nézzük, a másikon meg azt, és amelyik szimpatikusabb, szórakoztatóbb, azzal folytatjuk a végkifejletig. Az efféle nézettségi versenyek általában sokkal gyorsabban, mindjárt az első adásnál eldőlnek.
A Megasztár kettős előnnyel startol, hiszen bejáratott márkanév, ráadásul a stáb négy sorozat alatt valóban profi csapattá érett. A készítők mindezt megtámogatták azzal, hogy egy héttel korábbra vették az indulást, gondolván: ha valaki belefeledkezik az új vetélkedőfolyamba, már nem fogja érdekelni, mit főznek a konkurenciánál.(...)
Az X-Faktor viszont jól indított, az idétlenekből például csak annyit kaptunk, amennyi még nem okoz fizikai fájdalmat. Szerencsére a magyar csapat nem akart önállóskodni, így teljes gőzzel üzemelhetett a bejáratott recepten alapuló álomgyár. Az X-Faktor legnagyobb erőssége, hogy a hatáskeltő elemeket ügyesen ötvözik a vetélkedő alapvető feszültségével. A dramaturgiát leginkább a kis kövér 18 éves lánykánál érhettük tetten: az egyébként végtelenül rokonszenves versenyző előbb arról beszélt a kamerának, hogy milyen rossz volt duciként kamaszodni, de már beletörődött, majd szerényen beslattyogott a színpadra, és valami egészen elképesztő produkcióval lepte meg közönségét.”