„Stumpf András kollégám nem volt rest arra sem rákérdezni az újdonsült házelnöknél, hogy nem fájt-e neki, hogy nem kaphatta meg a nemzetbiztonsági területet a kormányon belül. Idézném Kövér őszinte válaszát: »Mi tagadás, kellemetlen érzés szembesülni a ténnyel, hogy nem vagyok pótolhatatlan, de aki ezt ötvenéves korában tapasztalja először, végül is szerencsés. Félretéve a viccet: szolgálhattam már a hazámat miniszterként, tehát furcsa lenne, ha sopánkodnék.«
Pedig nem úgy tűnik, egy kicsit mégiscsak sopánkodik. És talán nem is teljesen oktalanul. Orbán Viktor első kormányzása óta sokan vallják még hívei közül is, hogy személyzeti politikája egyáltalán nem hibátlan, sok szerencsétlen döntése volt e területen. Ezért különösen kényes, hogy mára minden fontosabb személyi döntést maga hoz meg. A mostani sorozat sem tekinthető egyértelmű sikertörténetnek, a pártkáderek független posztokra való beültetése egyáltalán nem tűnik elegáns gesztusnak - és politikailag sem feltétlenül lesz kifizetődő.
De ami talán még ennél is fontosabb: ha egy miniszterelnököt-pártelnököt olyan mértékben felértékel a választói támogatás, mint Orbánt, akkor bizony sokszorozott felelősség hárul arra, aki még ebben a helyzetben is megfogalmazhatja kritikáját az elnöki döntésekkel szemben.
Hisz Lord Acton már elég régen megmondta, hogy a hatalom milyen módon rongálja az emberi személyiséget. Ezért Orbánnal tesz jót az, aki vitázik vele, s ha igen is elérnek hozzá kritikai visszajelzések is, s nem csak a kedvében járni akaró véleményeket hallhatja.”