Magyarországi pályafutása alatt végig az Előre játékosa maradt, több mint 350 NB I-es meccset játszott Békéscsabán. Nehéz elképzelni, hogy nem próbálta meg elcsábítani egyetlen budapesti klub sem!
Volt olyan év is, hogy négy fővárosi klub keresett meg! S hogy miért maradtam mégis Csabán? Mert itt éreztem a legjobban magam és mindig megbecsültek. Ráadásul ide költöztek a szüleim és a testvéreim is, ezek után eszembe nem jutott, hogy elhagyjam a várost...
Kimagasló képességei ellenére csupán 9-szer volt válogatott. Nem véletlen, hiszen a hetvenes, nyolcvanas években, az Ön idejében remek irányítók játszottak a magyar futballban, elég csak a ferencvárosi Ebedli Zoltán, az angyalföldi Müller Sándor és Zombori Sándor, az újpesti Nagy László, a fehérvári Karsai László vagy éppen a tatabányai Csapó Károly nevét említeni. Ennek ellenére – nem maradt önben hiányérzet?
Elfogadtam a sorsomat. Tudomásul vettem, hogy a szövetségi kapitányok inkább a fővárosból válogattak, már csak azért is, mert Budapestről klubonként öt-hat játékos is kerettag lehetett. Mindemellett még balszerencsés is voltam, hiszen miután bekerültem a válogatottba, először a kulcscsontom, majd a lovaglóizmom szakadt el. Ezzel együtt jó pár emlékezetes találkozón léphettem pályára, egyetlen válogatott gólomat a Szovjetunió elleni barátságos mérkőzésen szereztem, de esélyünk sem volt a többek között Daszajevvel, Csivadzéval, Blohinnal felálló riválissal szemben, amely korábban Brazíliát is idegenben győzte le...
A közelmúltban, egészen pontosan Törőcsik András temetése után azt nyilatkozta: a magyar futballisták többségét az alkohol tette tönkre, sokan egyáltalán nem sportszerű életmódot folytattak, és a kemény felkészülés helyett csupán edzegettek...
Ha már Törőcsik: a Megyeri útra öt-, hat-, nyolcezer néző csak azért váltott jegyet, hogy Törő táncában gyönyörködhessen. Ennek ellenére egy futballista akkoriban 2.400 forintot keresett havonta, ha 30 éves elmúlt, ez az összeg felkúszott 7.800 forintra.
A rendszer tehát egyáltalán nem becsülte meg a labdarúgókat, pedig minden túlzás nélkül kijelenthető: akkoriban olyan kiváló képességű labdarúgók játszottak az élvonalban, akik Európa bármelyik bajnokságában megállták volna a helyüket. Ám mivel abszolút nem lehetett mivel motiválni a játékosokat, sokan a könnyű utat választották, gyakran éjszakáztak, piáltak és dohányoztak.
Meggyőződésem, hogy ha Törőnek lett volna menedzsere, és nem csak 30 éves kora után engedik ki külföldre, biztos, hogy nem siklott volna ki ennyire az élete, és akár még ma is élhetne...