Amíg a fiúk követnek, én maradok

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton

„Mi a legalapvetőbb különbség az olasz és magyar futballkultúra között?

Történelmi szempontból nem látok óriási különbséget. Igaz, hogy a magyar futball csak egy rövidebb periódusban számított világszínvonalúnak, de az Aranycsapat nem csak saját korszakát határozta meg, hanem a következő évtizedek futballkultúráját is. A klasszisaikat a világ minden pontján emlegetik és a taktikai elemekben is nagy hatásuk volt a következő évtizedek labdarúgására. Ez egy olyan hagyomány, amire mindig emlékeztetni kell a válogatott játékosait, mielőtt pályára lépnek.

Ami leginkább megkülönbözteti az olasz futballistákat a magyaroktól, az a mentalitásuk. Az olaszok jobban hozzá vannak szokva, hogy utolsó pillanatig küzdjenek céljaikért, akkor is, ha csak minimális esély van a sikerre. Az itt töltött tizenegy év alatt sok olyan játékossal találkoztam, aki az első akadály után inkább feladta a küzdelmet. Ezt a mentalitást a Honvédnál és most a válogatottnál is megpróbáltuk megváltoztatni. Azt hiszem, ma ez a válogatottnál már látszik is. Akkor is küzdünk, akkor sem adjuk fel, és akkor sem félünk, ha jobb az ellenfél, vagy ha épp hátrányban vagyunk. Hiszünk magunkban. (...)

Mit tud Rossi, amit az elmúlt évtizedekben egyetlen kapitány sem tudott?

A sikerünk titka talán az lehetett, hogy olyan emberek vettek körül, akik értékelték a munkánkat. Sok tévhittel ellentétben a magyar játékosok intelligensek. Nem feltétlenül tanult, diplomás emberek, de értik a játékot, és rezonálnak arra, amit az edző mond. Pontosan érzékelik, milyen típusú karakter vagy, mik az elvárásaid, hogy mennyire vagy szakmailag felkészült, és ennek szellemében viszonyulnak hozzád. A Honvédnál, később a DAC-nál és a válogatottnál is azt tapasztaltam, hogy ha voltak is eleinte kétkedők, a többség idővel hitt a munkánkban és követte az elképzeléseinket.

A legfontosabb, hogy a játékosok kvalitásai nélkül nincs eredmény. Az edző professzionális hozzáállása fontos, de önmagában sosem elég a sikerhez. A futball főszereplői mindig a játékosok. Amikor a válogatott sikeres, az elsősorban a játékosok kvalitásainak eredménye. (...)

A válogatott látványos fejlődésen ment keresztül az elmúlt években, de ez nem mondható el a magyar futball egyéb területeiről, a bajnokságról és főleg az utánpótlásképzésről. Hiába végtelen pénz, kicsi a merítés: kevés nemzetközileg versenyképes játékost termel ki az akadémiai rendszer, a lukakat honosításokkal (Nego, Orbán, Styles, Kerkez) vagyunk kénytelenek tömködni. Mi hiányzik a mennyiségi áttöréshez?

Magyarország kis ország, önmagában is, és persze nincsenek egykori gyarmataink, mint a franciáknak vagy az olaszoknak, angoloknak. Nincs annyi igazolt játékosunk. De igaz az is, hogy ott van Horvátország, hasonló méretű ország, ahol nagyobb számban termelődnek ki tehetséges generációk.

Fontos, hogy legyen megfelelő infrastruktúra és megfelelő körülmények. Ez nálunk megvan. A hiányosságok a szakmai oldalon érzékelhetőek. Nincs elegendő versenyképes tudás a rendszerben, különös tekintettel a legérzékenyebb - 8 és 16 év közötti korcsoportok felkészítésére. Ez 6-7 különböző korcsoportot jelent, amiknek mind különböző igényeik vannak, és ezekre a különbözőségekre nagy hangsúlyt kell fektetni.

Egy 9 éves gyereknek teljesen más arányban van szükség technikai vagy fizikai felkészítésre mint egy 13 évesnek, de említhetném a pszichológiai vagy mentális képzés jelentőségét is. Sokkal nagyobb szakmai befektetésre és specializáltabb képzésekre volna szükség, hogy az utánpótlás területén előre tudjunk lépni. A szövetség mindent megtesz, hogy biztosítsuk ennek feltételeit, viszont a mi eszközeink limitáltak. De amit lehet, a Barczi Róbert vezette sportigazgatóság megtesz, hogy előrelépés legyen ezeken a területeken is.”