A NATO bővítésével csökkenhetne az amerikai jelenlét Európában

A madridi NATO-csúcs június 28-30 közt több szempontból is érdekes, valamint történelmi volt: egyrészt szinte biztossá vált, hogy Svédországgal és Finnországgal fog bővülni a védelmi szövetség, annak ellenére, hogy eddig ez a két skandináv állam tradicionálisan semleges politikát folytatott. Másrészt hétszeresére növelték a NATO magas készültségi haderejét. Harmadrészt több megfigyelő is részt vett a madridi csúcson, mint Dél-Korea, Japán, Ausztrália és Új-Zéland. Végül pedig a NATO új stratégiai koncepcióját bővítették Kína és az éghajlatváltozás problémájával.

A NATO bővítésének kérdései: pro és kontra

A hangsúly egyértelműen az orosz-ukrán háborún és a bővítésen volt. Az európai tagállamok többnyire szeretnék, ha az Amerikai Egyesült Államok növelné csapatai létszámát Európában, viszont az amerikai oldalról úgy emlegetik a védelmi szövetség svédekkel és a finnekkel való bővítését, mint ami megalapozza annak további terjeszkedési folyamatát. De a bővítés még ennél többet is jelenthet az Amerikai Egyesült Államok számára, hiszen a NATO-t oly mértékben átalakíthatják, hogy ezzel kiterjesztik az amerikaiak globális cselekvési szabadságát. Ez pedig azzal járhat, hogy az Amerikai Egyesült Államok az ázsiai térség felé fordul, csökkentve katonai jelenlétét Európában, átcsoportosítva azt ebbe a térségbe.

Van egy olyan csoport viszont, amely ezekkel a törekvésekkel teljesen szembemegy: ők a külpolitikai realisták, akik önmérsékletre intik az Amerikai Egyesült Államokat arra hivatkozva, hogy a svédek és a finnek felvétele a védelmi szövetségbe csak fokozza Amerika és Európa potenciális konfliktusai iránt így is fenntarthatatlan kötelezettségvállalásait. Viszont a realisták ebben az esetben elszámították magukat, hiszen a bővítés éppen, hogy csökkenti annak esélyét, hogy az Amerikai Egyesült Államok a svédekért és a finnekért vívott esetleges háborúban amerikai katonák életét kockáztassa.

A NATO számára viszont ezzel együtt továbbra is kihívást jelent a balti térség megvédése: Lettország, Litvánia és Észtország már komolyan vehető NATO tagországok, de a védelmük önmagukban nehézkes, hiszen az orosz szövetséges Fehéroroszország és Oroszország kalinyingrádi régiója – ami Oroszország balti-tengeri katonai exklávéja – között helyezkednek el ezek az országok. Éppen ezért jelölik meg rendszeresen a balti államok védelmét a NATO elsődleges katonai kihívásaként, hiszen amennyiben arról lenne szó, az orosz csapatok képesek lennének legfeljebb 60 óra alatt eljutni Észtország fővárosába, Tallinnba, de Lettország fővárosába, Rigába is ennyi időt venne igénybe a bejutás.

Ezt a helyzetet alakítaná át gyökeresen Finnország és Svédország csatlakozása a védelmi szövetséghez, hiszen ezzel az oroszok nem lennének képesek a tengeri ellenőrzésre, hiszen NATO-tagállamok fognák közre a Balti-tengert, arról nem is beszélve, hogy milyen legyőzhetetlen akadályt jelent az orosz légi és haditengerészeti erők számára a svéd Gotland-sziget. A balti államokat ezeknek megfelelően költséghatékonyan kell ellátni olyan megfelelő katonai védelemmel, amely már ránézésre is nehezen elvágható, illetve körülvehető. Éppen ezért az elrettentés példáját kell alkalmaznia a NATO-nak, viszont ez nem működőképes egy esetleges ellentámadás melletti hiteles elköteleződés nélkül, amely képes visszaszorítani vagy éppen megsemmisíteni az orosz csapatokat.

Ebben segítene Svédország és Finnország csatlakozása, hiszen ennek a két országnak a szárazföldi erejét könnyebben lehetne mozgósítani – még ha időbe is telik –, mint a nyugat-európai páncélos dandárokat, ráadásul egy teljesen új tengelyen nyomulhatnának előre, hiszen a finn határtól csupán 110 mérföldre fekszik az orosz Szentpétervár.

Az Amerikai Egyesült Államok oldaláról nézve a helyzetet: a két skandináv állam csatlakozása a szövetséghez megteremtené annak a lehetőségét, hogy visszautasítsa a balti államok egy előre állomásozó amerikai helyőrség felállítására vonatkozó felkéréseit, így pedig lehetőség nyílna az újonnan felvett tagállamokkal demonstrálni a NATO hagyományos elrettentésének fokozását. A belépni szándékozó államoktól a NATO megköveteli, hogy a GDP legalább 2 százalékát védelemre költse – ezt a finnek igen, a svédek egyelőre még nem teljesítik –, holott jelenleg mindössze 9 NATO tagállam teljesíti ezt a feltételt. Viszont katonai értelemben a tagállamonkénti haderő egyenként gyengének minősül, főleg, ha összevetjük az orosz haderővel.

Ugyanakkor ez nem mondható el Svédországról és Finnországról, hiszen az oroszokhoz való közelségük ösztönözte a kormányokat a haderőfejlesztésre: Svédország védelmi kiadásai egyelőre nem érték el a GDP 2 százalékát, de az elmúlt évtizedben mindkét csatlakozni kívánó skandináv állam jelentősen növelte védelmi kiadásait. A csatlakozásukkal közvetlenül a védelmi szövetség biztonságának növeléséhez járulnának hozzá, nem pedig a nyújtott biztonság kihasználásához, erre pedig a hidegháború óta nem volt példa egyetlen csatlakozó állam esetében sem.

Finnország és Svédország fejlett haderőt hozna

A finnek és a svédek a katonaságuk mind mennyiségét, mind pedig minőségét illetően az európai élbolyban vannak, ezért is lennének képesek jelentősen megnövelni a csatlakozással a NATO védelmi képességét. Emögött ott van az a tény is, hogy szemben szinte az egész NATO-val, a két skandináv államban katonai sorkötelezettség van, amit szintén az oroszokhoz való földrajzi közelség indokolt. Ez több szempontból is előnyt jelent a svédek és a finnek számára több NATO tagállammal szemben: egyrészt ez biztosít kellő méretű és képzett tartalékot, másrészt pedig egy a honvédelem iránt elkötelezett társadalmat biztosít. Ezekre jöttek rá a svédek, hiszen korábban 8 év kihagyás után állították vissza a sorkatonai szolgálatot.

A finnek vonatkozásában jelenleg a számok szintjén a következőképpen állnak: esetükben a haderő mintegy 280 ezer fő, a tartalék pedig közel áll az 1 millió főhöz. A kötelező sorkatonai szolgálat megmutatta a hazaszeretetre nevelő hatását, amit alátámaszt egy 2015-ös kutatás is: 64 országban végeztek egy közvélemény-kutatást, amely kimutatta, hogy az európai nemzetek közül a finnek esetében a legnagyobb az elköteleződés a hazájuk megvédésére, de a finnektől nem sokkal maradtak le a svédek sem. Mindezek tudatában is könnyen belátható, hogy miért és milyen irányba mozdulna el a NATO összesített hadereje a két skandináv ország csatlakozásával.

A svédek és a finnek is élvonalbeli berendezkedésekkel és képességekkel rendelkeznek. Finnország például egész Európa egyik legerősebb tüzérségével rendelkezik 1500 tüzérségi és rakétarendszerével, ami a modern hadviselés egyik kulcselemét jelenti, elég csak a Donbaszban lezajlott csatát megemlíteni ide vonatkozó példaként. Svédország pedig a világ legfejlettebb vadászrepülőgépeivel és dízel-elektromos tengeralattjáróival rendelkezik. Emellett a finnek 2021 decemberében tettek egy bejelentést, hogy 64 amerikai gyártmányú F-35-ös vadászgépet rendelnek.

Finnország és Svédország csatlakozásával kapcsolatban fontos kiemelni, hogy a különlegességet az jelenti, hogy csupán biztonsági okokból csatlakoznak, nem pedig azért, mert prioritásként kezelték a transzatlanti közösségbe való integrációt és a politikai reformok érvényesítését. Ez azért különleges, mert a korábbi bővítések alkalmával a belépni kívánó tagállamokat a biztonsági garanciák, a politikai reformok érvényesítése és a transzatlanti közösséghez való csatlakozás egyaránt ösztönözte. A svédek és a finnek csatlakozása azon túl, hogy megnövelné a NATO összesített haderejét és annak ütőképességét, visszaállítaná a szövetség alapvetően katonai jellegét. Ezzel a NATO visszatérne a kezdetekhez, ahhoz a célhoz, amire eredetileg életrehívták, illetve az alapító küldetéséhez.

Az európai biztonság kérdése újra előkerült

Egyre inkább világossá válik, hogy az európai biztonságnak szinte teljes egészében európai felelősségen kell nyugodnia. Ezt két dolog tette alapvetően világossá: egyrészt, hogy Oroszország mintegy „nemzedéki” feladatként kezelte, hogy megszervezze hadseregének kellő utánpótlását és modernizálását, másrészt, hogy az oroszok konvencionális katonai ereje egyre inkább eltompul Ukrajnában.

A katonai erő tompulásával Európa egy nyugodtabb pillanatban képes lehet biztonsága egészének újragondolására, hasonlóan „nemzedéki” feladatként kezelve a haderő megszervezését és utánpótlását. Az európai biztonságot az európai felelősséggel egyetemben ugyanakkor továbbra is amerikai nukleáris védelem alatt kell elképzelni, annak ellenére is, hogy a NATO hagyományos elrettentés jelentette és az európai háborús harcok jelentette terheknek döntően az európai NATO tagállamokon kell nyugodnia.

Mi is lehetne tökéletesebb alkalom a szövetség önellátóvá tételére, mint két ilyen jelentős haderővel rendelkező ország felvétele. Ez pedig magával hozhatná az Amerikai Egyesült Államok felelősségteljes kivonását a jelenlegi európai katonai pozíciójából.

Amerika a csendes-óceáni-térség felé fordulna

Európa európai haderő általi védelmét lehetővé tenné a finnek és a svédek csatlakozása, amely egyúttal az Amerikai Egyesült Államok stratégiai kérdéseire is választ adna annak ellenére, hogy korábban fontolóra vették, hogy a szövetséget úgy alakítják át, amely képes versenyezni Kínával. Ezt a szándékot sugallja, hogy Kínát hozzáadták a stratégiai koncepcióhoz, ami azonban egy az egyben kudarcra van ítélve két oknál fogva: egyrészt a NATO nem rendelkezik olyan katonai struktúrákkal, amelyek képesek lennének biztosítani Oroszországgal és Kínával szembeni együttes versenyt, másrészt pedig Európában hiányzik a kellő politikai akarat, illetve elköteleződés, hogy becsatlakozzanak az Amerikai Egyesült Államok és Kína közt folyó versengésbe.

A februári invázió, amit az orosz revansizmus fűt, megnövelte az európai kontinens biztonsági igényeit, éppen ezért intéztek egyre több felhívást – elsősorban a balti államok – az Amerikai Egyesült Államok irányába Európa közvetlen védelmére, amihez jelentős erőforrás szükségeltetik. Ezt ugyanakkor hét dandárral is el lehetne végezni, ami a teljes aktív szolgálatot teljesítő amerikai hadsereg 1/5-nek felel meg.

Ez a probléma ugyanakkor nem csupán a haderőszerkezet és a katonai kiadások vonatkozásában ütötte fel a fejét, hiszen, ha a NATO elköteleződne abba az irányba, hogy egyszerre lép fel a kínai és az orosz sereggel, akkor már nem egy konkrét stratégiai problémakör állna fenn.

Ez azért jelentene problémát, mert így már nem lenne képes egy problémakör köré összpontosulni egyrészt a szembenállás terhe, másrészt a katonai doktrína, végül pedig a fegyverbeszerzés, a védelemmel és a kiképzéssel egyetemben. A hidegháború abból a szempontból tért el ettől a helyzettől, hogy a Szovjetunió, mint kontinentális hatalom jelentett fenyegetést, és ez volt képest ösztönözni az Amerikai Egyesült Államokat abban, hogy az amerikai hadsereggel és légierővel megalkossa, majd végrehajtsa az 1981-es AirLand Battle doktrínát. Ettől a helyzettől a mostani abban tér el, hogy Kína az Amerikai Egyesült Államokkal szemben elsősorban haditengerészeti kihívást jelent, így a probléma teljesen más jellegű.

A jelenlegi Biden-adminisztráció magatartásából arra lehet következtetni, hogy a mostani Európához való fordulástól azt várják, hogy később cserébe Európa támogatni fogja az Amerikai Egyesült Államok Ázsiába való fordulását. Ezt szimbolikus lépések sorozata támasztja alá: egyrészt a Fehér Ház pont azon a napon jelentette be, hogy további amerikai csapatokat telepít Európába, valamint új hadtest parancsnokságot épít Lengyelországba, amelyik nap Törökország beleegyezésével az utolsó akadály is elhárult Finnország és Svédország NATO csatlakozása elől.

A másik szimbolikus lépés, hogy az Amerikai Egyesült Államok Spanyolországba rombolókat szállított, Nagy-Britanniában pedig olyan F-35-ös vadászgépek állomásoznak, amelyek a csendes-óceáni térségben elengedhetetlen katonai felszerelésnek minősülnek. Az egész helyzetben pedig az a paradox, hogy éppen akkor, mikor láthatóan és érezhetően növekszik a NATO felkészültsége és mérete az európai országok vonatkozásában, az Amerikai Egyesült Államok fokozza a befektetett energiáit a kontinensen.

Válaszút előtt a NATO

Összefoglalva a helyzetet a hidegháború vége óta és a Szovjetunió 1991-es felbomlása óta számos konfliktus és fenyegetés zajlott Európában, de még soha nem ragaszkodtak ahhoz, hogy Európát az európai országok védjék meg saját haderejüket bevetve, hiszen eddig nem voltak meg erre a kellő kapacitásaik és képességeik. Finnország és Svédország csatlakozásával ez a helyzet ugyanakkor gyökeresen megváltozhatna, hiszen velük jelentősen nőne az összesített európai haderő létszáma a korszerű, fejlett katonai berendezésekkel egyetemben, amelyeket a svéd és a finn sereg hozna magával. Ez megteremtené annak a lehetőségét, hogy az Amerikai Egyesült Államokat stratégiailag átirányítsák a csendes-óceáni-térség irányába. A Madridban tartott NATO-csúcs ugyanakkor minimalizálta ennek realitását, de még nyitva hagyta a Biden-adminisztráció számára ennek a geopolitikai lehetőségét, ami lehet, hogy egy soha vissza nem térő alkalmat kínál a transzatlanti katonai-védelmi szövetség számára.

Borítókép: MTI/ EPA-EFE/ Sergio Perez