Célorientált sodródás

"Az orosz–ukrán háború jelentős mértékben megnövelte az Egyesült Államok európai figyelmét és jelenlétét: a korábbi gyakorlathoz képest jóval sűrűbb a magas rangú amerikai kormányzati tisztviselők európai (különösen lengyelországi) látogatási programja, 2022 februárja óta pedig csaknem 15 ezer amerikai katonai települt Európába, ahol a permanens és rotációs amerikai katonai jelenlét közel 100 ezer főre emelkedett. Egy hónappal a háború kitörését követően a Biden-adminisztráció megállapodott az Európai Bizottsággal arról, hogy együtt dolgoznak Európa orosz gázfüggőségének felszámolása érdekében, erőfeszítéseikben pedig külön szerep jut a cseppfolyósított gáznak, különösen az amerikai LNG-nek, amelyből 2030-ig évente további 50 bcm-et vennének az európai uniós tagállamok az Egyesült Államoktól.

(...)

A háború égető témává tette az európai biztonság ügyét Washingtonban, sőt a fegyveres konfliktus transzatlanti politikai értelmezései és fejleményei a Mackinder- és Spykman-féle brit-amerikai geopolitikai elképzelések relevanciáját tükrözik. Utóbbiak lényege, hogy a brit/amerikai külpolitika nem engedheti meg egy vele ellenséges hatalom túlsúlyba kerülését Eurázsiában. Geopolitikai szempontból ez tette szükségessé a kontinentális Európától egyébként távolságtartó London, illetve Washington fokozott érdeklődését a XX. századi német, illetve orosz hatalmi törekvések megállítása iránt: e „feltartóztatás” volt a Szovjetunióval szembeni amerikai hidegháborús politika lényege.

A hidegháború végével az Egyesült Államok érdeklődése Európa iránt lankadni kezdett, majd miután biztosítottá vált a kelet-közép-európai országok stabilitása, illetve nyugati integrációja, Washington figyelme a egyre látványosabban a Közel-, végül a Távol-Keletre összpontosult. A brit Mackinder-féle világképben a részben a mai Ukrajnát lefedő „Kelet-Európa” még kiemelt szerepet játszott az eurázsiai hatalmi egyensúlyban, jóllehet az amerikai külpolitika számára térségünk igazából sohasem volt önmagában fontos – az elmúlt száz évben többnyire orosz relációban jelent meg, a globális biztonsági kihívások (különösen a terrorizmus és a klímaváltozás) korában pedig tovább vesztett jelentőségéből. Bár egyesek szerint sosem tűnt el, a 2010-es évek végére a geopolitika látványosan teret nyert a nagyhatalmak, köztük az Egyesült Államok külpolitikájában. 

Bár az elmúlt hónap eseményei valóban abba az irányba mutatnak, hogy egy erőteljesebb atlanti kötődésű Európáról leválasztják Moszkvát (amint azt a NATO egységének megerősítése, sőt potenciális északi bővítése, valamint az orosz magánszemélyeket és cégeket egyre jobban sújtó nyugati szankciók mutatják), e geopolitikai fejlemény előre megfontolt amerikai szándékáról nehezen beszélhetünk.

Egyrészt a Biden-adminisztráció valóban a transzatlanti kötelék helyreállítását tervezte, ám első évében ez főleg gesztusokban jelentkezett (amint azt 2021. júniusi európai útja is szemléltette), miközben az év nem volt mentes az amerikai-európai vitáktól és zavaroktól (elég az AUKUS-megállapodásra, az afganisztáni kivonulás módjára vagy a Washington „Buy American” kezdeményezésének kezdeti európai fogadtatására gondolni).

Másrészt bár a Biden-adminisztráció valóban elődjétől eltérő Oroszország-politikát ígért, ez is főleg a küllem mentén valósult meg (valóban sokkal jobb optikát adva a 2021-es genfi Biden–Putyin találkozónak, mint amilyen a 2018-as helsinki Trump–Putyin találkozóról elmondható). Ugyanakkor az amerikai-európai-orosz reláció kereszttüzében lévő Északi Áramlat 2 gázvezeték elmúlt egy éves története jól mutatja, hogy Biden elnök eredetileg nem kívánta kiélesíteni a szembenállást Moszkvával. (...) Mára az időközben elkészült vezeték sorsa megpecsételődött, hiszen az orosz személyek és entitások elleni szankció-hullámok közepette maguk a konzorcium-tagok léptek vissza a projekttől.

A nyugati szankciók így kettő dologra mutattak rá: egyrészt ha merőben új körülmények között is, de mégiscsak volt lehetőség az Északi Áramlat 2 leállítására, másrészt erre az ukrajnai események következményeként, nem pedig megelőzéseként került sor. Utóbbi lehetőségét a Biden-adminisztráció tagadja annak ellenére is, hogy vezető tisztviselői (köztük maga az elnök, Kamala Harris alelnök, Jake Sullivan nemzeti biztonsági főtanácsadó és Anthony Blinken külügyminiszter) korábban úgy fogalmaztak, hogy a szankciók célja Moszkva elrettentése, mely utóbbi sajnos mindmáig nem következett be. Végeredményben tehát sikerült Moszkvát különválasztani Berlintől, de ezt inkább Kijev tragédiája, semmint Washington kitartó erőfeszítése eredményezte. 

Közben a szankciók globális szinten is új helyzetet teremtettek. (...) A szankciók árát (elsősorban az energia és a mezőgazdasági termékek mentén) a nyugati szereplők is megfizetik, de mindez Moszkva számára nagyobb kárt okoz. Kulcskérdés, hogy a büntetőintézkedések mikor érik el azt a pontot, ahol az orosz vezetés akarata megtörik.

A látszólag egyszerű egyenletet bonyolítja a Kreml nyugatitól eltérő mentalitása, másrészt a nemzetközi hatalmi politika realitása: a szankciók ugyan több helyen elvágták a Nyugat és Oroszország közötti kereskedelmi és közlekedési (sőt tudományos és kulturális) szálakat, ám az így kialakult hézagokat egyes szereplők igyekeznek betölteni. Ez utóbbi probléma adta Janet Yellen, amerikai pénzügyminiszter 2022. április 13-i beszédének egyik központi üzenetét: amennyiben Peking és az „el nem kötelezett” szereplők (különösen Új-Delhi) közreműködnek a nyugati szankciók kijátszásában, később nem számíthatnak Washington és szövetségeseinek jóindulatára.

(...)

Kérdés, hogy a 2010-es években még optimistán fogadott BRICS-országok (Oroszország kivételével persze) kire fogadnak a szankciókon keresztül átalakuló világ újra-rendeződésében. Kína esete kiváltképp problémás, mert maga Yellen is elismerte, hogy Peking „különleges kapcsolatot” ápol Moszkvával, melynek eredményeképp úgy tud távol maradni az Ukrajna ügyében tett határozott állásfoglalástól, hogy a felszínen fenntartja elkötelezettségét bizonyos alapelvek (így például a nemzeti szuverenitás védelme) mellett, a felszín alatt pedig kihasználja az orosz kereskedelmi átrendeződést (így például a földgáz és a mezőgazdasági termékek részleges felvásárlásával).

(...)

Összességében tehát az orosz-ukrán konfliktus folyományai (elsősorban a szankciókkal áttűzdelt globális kereskedelmi kapcsolatok) a nemzetközi rend jövőjére is hatással vannak: elősegíthetik a liberális rend megújítását, de akár hatalmi pólusok merev szétválasztását is hozhatják. Washington és riválisainak eddigi magatartása alapján a világ ez utóbbi forgatókönyv irányába tart, még ha a Biden-adminisztráció ezt nem is így tervezte."