„Egy darab Kelet a barna homályban” – cigányság a Horthy-rendszer hajnalán

2021. július 29. 18:01
A cigányság szinte végig „radar alatt” maradt a korai Horthy-korban, keveseknek jutottak eszébe proaktív és társadalmilag építő segítségnyújtási javaslatok. A történész munkáját a forráshiány is nehezíti.

Bár a korszak antiszemitizmusának hatalmas szakirodalma van, a cigányság Horthy-kori helyzete már kevesebb kutató érdeklődését szokta felkelteni. A cigányok helyzetét ebben az időszakban a joviális lenézéssel kevert rasszista kirekesztés jellemezte, amit egy negyedszázaddal később Hankiss János irodalomtörténész úgy fogalmazott meg, hogy a cigányok a magyar kultúrában „rokonszenves idegenek” voltak: „Egy darab titokzatos Kelet, de nem a magyar Kelet.”

A cigányellenes diskurzus a cigányok létszámát hajlamos volt eltúlozni, mint minden kisebbségét. A cigányság létszámáról eltérő számok keringtek a korabeli forrásokban. Strausz István független marcali képviselő 1925-ben arra panaszkodott, hogy kerületében „négy-ötezer kóbor cigány jár-kel és (...) veszélyezteti a közbiztonságot”,  ám nyilvánvalóan túlzott.

Karsai László szerint a legtöbb cigány a Horthy-korszakban Baranya vármegyében élt, de ez is mindössze néhány ezer főt jelentett.  

Az egész országban körülbelül 7 ezer cigány élt 1920-ban.

Azonban a cigányság szociális helyzetének felmérésekor a történész forráshiánnyal küzd, mivel – ellentétben a zsidósággal – alacsony létszámuk és szegénységük okán egyszerűen nem voltak elég érdekesek a korszak szociális ügyekkel foglalkozó bürokratái, uszítói vagy semleges szemlélői számára. Nem meglepő dolog, hogy a kérdést kezelő történelemkönyvek alkalmanként évtizedeket ugranak források hiányában. Egy 1918-as állami jelentés szerint, melyet Mezey Barna közölt, a cigányok vályogházakban laktak, a munkanélküliség és az iskolázatlanság aránya szinte teljes volt. A harmincas évek elejéről egy jelentés szerint az ónodi cigányok szegények és „hallatlanul szaporák”, illetve kiemelte a pitiáner bűnözés jelenségét is.  A kettő közötti időszakból származó szegényes források sem adnak azonban más képet.

Joviális barátok és fajvédő lapok

A diskurzív forrásokra hagyatkozva ellentétes képet kapnánk a cigányságról a húszas évek elején. Ugyan a cigányságnak akadt néhány joviális barátja konzervatív oldalon – Herczeg Ferenc a cigányokat emlékezéseiben dolgos, földművelő, hűséges magyar népként írta le  –, a legtöbb nacionalista forrás nem túl meglepő módon kollektív ítéleteket fogalmazott meg a cigányokkal szemben. „Renitens, bűnözésre hajlandó, születésétől kezdve már degenerált faj”  – írta egy fajvédő lap 1921-ben. „A kóborló nomád élet a vérükké változott a cigányoknak, a lopás és a rablás pedig második énjükké” – így egy másik lap.

A Cél ugyanekkor azt fejtegette, hogy a cigány éppen olyan igénytelen, mint a zsidó, „trágyatapaszt köt a vérző sebre, lépfenében elhullott állatott aggodalom nélkül fogyaszt”.  Utóbbiról azonban nem csak fajvédő lapok írtak. Kovárzik Károly soproni állategészségügyi főfelügyelő arról értekezett, hogy Magyarország az állatbetegségek miatt „baromfitemető”, ám a beteg állatokat megsemmisítés helyett a vidéki emberek sokszor cigányoknak adják el, ami aztán „egy hullából tízet és százat csinál”. Kovárzik a „cigánykérdés” rendezésének részévé akarta tenni a cigányok figyelmeztetését, hogy ne egyenek beteg állatból – nyilván igen liberális értelmezve egy etnikum „kérdésének” „rendezését”.

Ignotus a pusztításról és ravaszságról

Kérdés, igyekeztek-e egyáltalán a szerzők különválasztani a sztereotípiát a valós társadalmi helyzetek leírásától. Elvégre Ignotus már a Nyugat egy korai számában a cigányok territóriumokon való letelepítése mellett érvelt, az amerikai indiánok példáját citálva: mint írta, ha ez a „szemtelen”, „lusta”, „kecses” és „ravasz” nép rá lenne kényszerítve a közösségi életre, talán „nemcsak pusztításban [jeleskedne], hanem termékenységben is. Ám ha nem, s ha tönkre menne és elpusztulna: legalább nem mi adnánk meg az árát s nem a mi lelkünket nyomná”.

A szociálisan érzékeny, zsidó származású költő, Sárközi György később a bibliai Káinra utalva írta le a cigányok örök vándorlását, örök üldöztetését.

Mikor Lázár István – örmény származású, ekkoriban ünnepelt nemzeties szerző, aki a fajvédő sajtótól a Világig megannyi helyre publikált – a húszas évek közepén riportot írt egy cigányputriból, valószínűleg úgy érezte, elfogulatlan benyomást örökített meg ilyenformán: „A putriba lépünk. Devla, micsoda lyuk! Egy darab Kelet ül a barna homályban”.  

Még izgalmasabbá válik a diskurzus elemzése, ha figyelembe vesszük, hogy a fenti kritikák egyes szerzői zsidók voltak, miközben a két kisebbséget a rasszisták rendszeresen együtt szidalmazták. Az ébredők hetilapja, a Hazánk 1921 nyarán tisztázta, hogy „Magyarországnak két belső ellenséggel kell megküzdenie, s ez a két belső ellenség a zsidó és a cigány”,  Ráday Gedeon belügyminiszter pedig meg volt róla győződve, hogy a színmagyar erdélyi területeken csakis a zsidók és a cigányok szavaznak román jelöltekre.  A nézetek nem voltak teljesen újkeletűek: Blaskovich Ferenc temesvári apát-kanonok már 1918-ban kifejtette, hogy „minden fajnak vannak jellegzetes jó és rossz tulajdonságai, csakhogy a rossz tulajdonságok egyik európai fajnál sem olyan általánosok és megrögzöttek, mint a zsidóknál és a cigányoknál”.

Cigányság és antiszemitizmus

A cigányság és a zsidóság kapcsolata azonban ennél összetettebb volt. A bicskei zsidó kántor inzultálásában például ébredők mellett helyi cigányok is részt vettek,  ami valószínűleg inkább utalt az alacsony gazdasági színvonalon élő egyének alkalomadta együttműködésére, mint a cigányok körében tapasztalt antiszemitizmusra, noha utóbbra is utalnak források (Ilyen például az a cigányprímás, aki arról beszélt a Magyar Helikonnak, hogy ki kell vándorolniuk az országból, mert túl sok a zsidó).

Mikor azonban cigányok meggyalázták a pogromok miatt kiürült izsáki zsinagógát, a Múlt és Jövő zsidó folyóirat a törvényhozást sürgette, hogy hozzon eljárást a „félelmetesen lármás”, „ocsmány” népséggel, a „sátoros cigányok purdéival” szemben, akiknek tevékenységét a bolsevizmushoz hasonlította.

Érdekes módon a cigányok baloldallal való összekötésében – egy antiszemita csavarral kiegészítve – egyetértett volna Tormay Cécile, aki Bujdosó könyvében az Internacionálét nemes egyszerűséggel „zsidócigány” zenének nevezte, nyilván a hazátlanság és idegenség vádjaira utalva, melyen a két nép osztozott.

Nincs forrás baloldaliságról

Arról azonban, hogy a cigányok bármilyen szinten baloldaliak lettek volna, nem szólnak az itt feltárt források. Csizmadia Sándor szocialista politikus rendszeresen járt ugyan az orosházi cigányok közé, akik szerinte lelkesen olvastak szocialista lapokat  – ez azonban valószínűleg túlzás volt, ismerve az analfabetizmus problémáját. Lázár idézett riportjában kérdezősködött a cigányság és az 1919-es kommün kapcsolatáról: „Nem volt itt ’broletárság’ a cigánysoron, mert a nagyvajda rendet tartott”.  Hasonlóan közös elem volt még a cigány- és zsidóellenességben a kisebbségi nők fetisizálása. Míg Szabó Dezső Elsodort falujában szentelt érzéki leírást az általa egyébként nem különösebben nagyra tartott zsidóság női tagjainak, Lázár írásában is megjelent a „tüzes szemű barna cigánylányok” képe.

A cigányságot érő vádak elsősorban azon területeken jelentek meg, ahol a cigányság társadalmilag valóban látható volt: a zene és közrend terén. A jól informált katonatiszta Kozma Miklós a húszas évek közepén úgy vélte, hogy a cigányzene „egy igen értékes, színes sajátossága [a magyar nemzetnek]”.

Blaha Lujza szót emelt a cigányellenességgel szemben

De már a húszas évek elején is akadtak, akik másképp látták. Ságody Ottmár szélsőjobboldali zongoraművész például arról értekezett Cigányzene című 1921-es cikkében, hogy mivel a „cigányos magyar nóta” a „destruktív cigány faj” munkája, ezért „a cigány mételynek faji zenénkből való kiküszöbölése” végett azt ajánlja, hogy „a magyar ne bízza nemzeti munkájának művelését idegen fajra, ne bízza a cigányra, hanem saját fajtabeliek által művelje”.  Talán erre is akarhatott reagálni a Cigányzenészek Országos Szövetsége, mely nyilatkozatban fejtette ki, hogy „mi évszázadok óta ízig-vérig együtt érzünk a magyarsággal, kivétel nélkül római katolikusok vagyunk, templomba járunk, a vallási törvényt megtartjuk és magyarokká lettünk nemcsak névleg, de minden cselekedetünkben is. A destruktív szó ránk nem alkalmazható, hiszen nem egy, hanem több száz szoknak a cigányoknak a száma, akik a harctéren a magyarság vérveszteségéből kivették a részüket”.

A nyilatkozat idézte azokat a hazafias cigányokat, akiket a kommün üldözött patriotizmusuk miatt – s nehéz lenne nem észre venni, mennyire is hasonlít a szöveg a zsidóság hasonló apológiájára. Blaha Lujza színésznő azon kevesek közé tartozott, akik szót emeltek a cigányellenesség ellen: a színésznő cigány zenészeket kért fel közös előadásra. 

S ahol kérdésről beszéltek, ott megoldási javaslatok is előkerültek.

A „közbiztonságra veszélyt jelentő” cigányokat egészségügyi nyilvántartólapokra már 1916-ban összeírták a háborúra való tekintettel,  ám ezt egyesek láthatóan kevesellték. A javaslatok jelentős része, a megvalósult rendeleteknek pedig szinte egésze a közrend kérdéseit érintette. A sátoros cigányok „rémei voltak a közbiztonságnak”, „ahol megjelentek a dádék, a rosszat sejtő falusi vagy tanyai lakosság szabadon eresztette a pórázon tartott kutyát és igen sok helyen még a harangot is félreverték” – szemléltette a hangulatot egy vidéki lap 1921 őszi cikke.  Ugyan a katonai elhárítás szerint „kóbor cigányok” „nap-nap után” törtek be lakásokba és tanyákra vidéken,  ez azonban kétségkívül túlzás volt.

Gondok a rendvédelmi szerveknél

A rendvédelmi szervekre nézve valós problémát írt azonban le a zempléni származású Forgács Miklós kisgazda politikus – egyben a nemzetgyűlés jegyzője – által elmondott anekdota, miszerint egy cigányt bírságolni akaró rendőrnek meg kellett küzdenie a problémával, hogy az adott személynek hivatalos neve, címe, életkora és adókönyve sem volt, s amikor pedig bírságot adott neki, a férfi kinevette. A nyomozást a könnyen felszívódó bűnözők valóban megnehezítették. Albertfalván a hatóságok számára ismeretlen cigányok raboltak el 1921 márciusában egy nyolcéves kisfiút, a csendőrök nem tudták kézre keríteni a tetteseket.   

1921 októberében sajtóhíre ment, hogy belügyi rendelet készül, mely összeírná a cigányokat ujjlenyomat alapján, engedélyhez kötné a cigányok mozgását és a lovaikat is csak engedéllyel adnák ki.  A Szegedi Új Nemzedék megkérdezte a tápéi vajdát a készülő rendeletről, aki „utánozhatatlan gesztussal” felelt: „Azstán bennünket akarnak letelepíteni? Hohó kérem, kezsit csókolom, mi sabadok voltunk, azsok vagyunk és azsok is akarunk maradni (...) Azstán gyühet a rendelet”.

Sajtóhírek szerint közbiztonsági szempontokra hivatkozva Győr vármegye közgyűlése feliratot intézett 1921 decemberében a belügyminisztériumhoz, kérve „az összcigányság internálását” (!) és „a dologkerülő népfaj elleni legszigorúbb eljárást”.  Karsai szerint ugyanezt a komáromi és a zalai közgyűlés is megvitatta, de nem fogadták el – igaz, azzal érvelve, hogy a cigányok „semmiféle eszközzel meg nem másíthatók”.  Csongrád vármegyéből és Baranya vármegyéből is maradtak fenn utalások, hogy

a vármegyei közgyűlések együttműködésben kerestek megoldást a „cigánykérdés rendezésére”.  

Ezekből végül semmi nem lett, azonban a hatósági erőszakra akadt példa. Pestújhelyen például lótolvajlással gyanúsított cigányok házaiba törtek be detektívek. A fiatalok elmenekültek, de két idősebb – hetvenéves! – cigány, Rafael József és Rafael István székekkel ellenállást tanúsítottak. A két idős férfi az eljárás során meghalt, az orvosi vizsgálat szerint „a nagy lelki izgalmak” miatt.  Ezt azonban nehéz elhinni a korszak ismert, erőszakos rendvédelmi fellépéseinek tükrében.

Cigánymisszió a negyvenes években

A cigányokkal kapcsolatban a húszas évek elején további rendeleti és egyéb javaslatok láttak napvilágot. Az ébredő magyaroktól Hegedüs György javasolta, hogy legyen kormánybiztosa a cigánykérdés megoldásának.  A belügyminisztériumban sajtóhírek szerint 1921-ben „cigánykérdést intéző osztály” működött, ám ennek tevékenysége vajmi kevéssé volt látható. Ahol jogi intézkedések születtek, azok elsősorban megyei vagy községi közigazgatás szintjén láttak napvilágot. Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye alispánjának utasítására 1922 őszén törölték a lisztsegélyre jogosultak közül „a cigányokat”.

Csilléry András arra panaszkodott a nemzetgyűlésben, hogy 1923-ban cigányok terjesztették el a tífuszt, ám a cigányokra, mint járványhordozókra vonatkozó uszításának foganatja nem volt. Thúry Zsigmond kiskunhalasi tanár írásában összekötötte az egykeproblémát és a „cigánykérdést”, ám kivételesen a nem-cigányok pozitív diszkriminálásában gondolkodott, arra jutva, hogy a magyar családoknak „üdvös törvényjavaslatok, adókedvezések, jutalmak” kellenek állami részről, amennyiben magas gyermekvállalási számot akarnak elérni. 

A cigányság szinte végig „radar alatt” maradt a korai Horthy-korban.

Keveseknek jutottak eszébe proaktív és társadalmilag építő segítségnyújtási javaslatok. Jóval később, a negyvenes évek elején bizonyos papok, mint Sója Miklós görögkatolikus pap végeztek önálló indíttatásra cigánymissziót, melynek keretében szociális munkával is igyekeztek javítani a hodászi cigánysor lakóinak életét.

Ez a munka, melyet Sója „kolumbuszi feladatnak” nevezett, azonban kivételszámba ment. Prohászka Ottokár naplójában még tett egy futó megjegyzést arra, hogy elgondolkodott a cigányok evangelizálásán is. Azonban a cigányok közkeletű megítélését elsősorban az, a húszas évek végén nagy felháborodást keltő eset jellemezte, amikor Rédey László zsitvapusztai főerdész kocsija mögé kötött egy útjába kerülő gombaszedő cigányt, és akasztás terhe mellett rabszolgamunkát végeztetett vele. Tettéért a kaposvári törvényszék fogházra ítélte, s Rédey kegyelmi kérvényének sorai általános vélekedést tükrözhettek: „A cigány társadalmilag és politikailag semmiféle értékkel nem bír” – írta megdöbbentő módon önmaga védelmében.

_

Nyitókép: Fortepan / Jurányi Attila

_

Válogatott szakirodalom és források:

Hankiss János: A magyar irodalom Kelet és Nyugat között. Budapest, Egyetemi Nyomda, 1944.
Karsai László: A cigánykérdés Magyarországon, 1919–1945: út a cigány Holocausthoz. Budapest, Cserépfalvi, 1992.
A magyarországi cigánykérdés dokumentumokban, 1422–1985. Szerk. Mezey Barna. Budapest, Kossuth, 1986.
Cigányok az izsáki zsidótemplomban. Múlt és Jövő, 1921. július 29. 1–2.
Juhász Éva: Sója Miklós öröksége Hodászon. Szekszárd, k. n., 2004.

Összesen 135 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A 70-es években azért alakítottak ki szegregált munkahwlyeket számukra, hogy a bértömeg osztás miatt a komcsi vezetők magasabb fizetést kaphassanak.
Egyébként a Rákosi rendszer fekete személyit akart nekik.
A Kádár redszer szegregálta és gúnyolta őket. (semmi baja n lett Hofinak abból, hog-y a cigányokkal viccelődött.)

Fura, hogy az ember a klaviatúra mellől messzebb lát, mint Karsai... A cigánysággal kapcsolatban nem megemlíteni a harmincas évek végi és az 1947-es cenzus adatait felelőtlenségnek tűnik- ezek tudniillik hasonló metodológiával és az etnikai érzékenységet leszarva készültek. Ezekből majd negyvenezres szám látszik az első és 47 ezres létszám a 47-es cenzusnál. A demográfusok a cenzussal el nem ért réteget legalább akkorára teszik, mint a felmérteket- tehát a Horthy kor végére nagyjából százezres cigánysággal kell kalkulálni.
Ami sok szempontból a kályha kellene legyen a témával foglalkozóknak. az első és legfontosabb: az etnikumok közül Magyarországon egyedül a cigányok növelték jelentősen a létszámukat a világégésben. Ami azt jelenti, hogy a Porajmosban utazók telibe hazudják a történelmet. Ausztriában és Horvátországban volt porajmos, de mivel az írmagját is kiirtották a cigányaiknak, ezt ma már nem kéri rajtuk számon senki. A svédek is ügyesen oldották meg a cigányság felzárkóztatását- mivel intellektus vizsgálat alapján sterilizálták a cigány nőket, ami a populáció felét jelentette- így ott a hetvenes évek végére nem maradt ezer "őslakos" cigányuk. Míg nálunk a háború utáni idióta balos, meg a rendszerváltást követő elmebeteg szadeszes emberpolitika miatt valóságos cigány inkubátor programról beszélhetünk a 2000-es évekig- ami hetven év alatt megtízszerezte az etnoparazita népcsoport létszámát.
Amiről jó lenne kutatást látni és garantáltan nem fogunk, az az a kérdés lenne, mennyibe kerül egy magyar adófizetőnek egy darab cigány honfitárs. Szerintem sokan dobnának egy hátast

Karsai a porajmos kapcsán eléggé megalapozottan állította: " a cigány áldozatok száma ezer körül volt". Amit ha lefordítasz, azt jelenti nem érte el az ezer főt... Ennél azért nem zsidó- nem cigány magyar emberből is többet vittek büntetésből német haláltáborokba.

Nem értem miért ennyire pesszimista mindenki a demográfia kapcsán. Ahogy a cigányság létszáma is meg tudott tízszereződni hetven év alatt, a magyarok is képesek lehetnek növelni a számarányukat - minden csak elhatározás és hosszútávú eltökéltség kérdése. Példám Izrael, ahol harminc éve mondják a palesztinok, hogy a muszlim nők a méhükkel nyerik meg a zsidók elleni háborút- túlszaporodva őket. Aztán mára Izraelben a zsidó nők termékenységi arányszáma 2019-ben magasabb volt, mint az araboké (3,17-3,11). És nem az ortodox nőkről van csupán szó, Izraelben a diplomás nők is több gyereket vállalnak, mint 2 (2,11)

Tökéletesen látod. A Bokros csomag utáni cigány TFR 3,3-ról mára 2,5 közelébe esett. A fehér magyar TFR a 2012-es 1.0-ról pár év normalitása és a cigány faszpénz lohasztása miatt ma 1,35 körül van.

A történelem a legnagyobb tanítóleckéket hordozza: Cumania (Kunország) is nagy volt és erős, aztán valahogy túlszaporodták őket a harcra alkalmatlan, cselédsorban tartott oláhok, így lett ott Kis-Románia.
Magyarország is addig lesz a magyarok országa, amíg be tudja olvasztani az országba érkezőket, akik pedig nem akarnak beolvadni, azok tartósan kisebbségben maradnak.
Itt lehet látni a különbséget a bal- és jobboldali politika között, a baloldal a nyomor újratermelésében, a kisebbség számának növelésében volt érdekelt.

A lopás tehát hagyomány, nem szükséglet:
„Európában, a Balkántól nyugatra, a cigányokat először a XV. században írták le.
Mint keresztény zarándokok jelentek meg, olyan vezetőket követve, akik meglehetősen hivalkodó címeket használtak.

Mivel az a keresztény lakosság kötelessége volt, hogy a zarándokokat segítsék, különösen akkor, ha különböző uralkodók ajánlásaival rendelkeztek, a cigányok elkezdtek visszaélni a kor keresztényeinek vallásosságával. A cigányok ajánlóleveleket mutattak fel, többek között Zsigmond magyar királytól is, úgy állítva be magukat, hogy őseik bűneiért vezekelnek, akik elutasították a keresztény tanításokat. Őseik ezen bűneiért ítéltettek arra, hogy zarándokként vándoroljanak a földön mások jótékonyságán függve.

Először a cigányokat tisztelettel kezelték, hamarosan azonban olyan hírnévre tettek szert, mint tolvajok, tenyérjósok és gyanús becsületességű lókupecek. Egy korabeli német krónika említi, hogy „ők nagy tolvajok voltak, különösen az asszonyaik, amiért többüket el kellett fogni és kivégezni”. Hasonlóan ír egy kora XV. századi olasz krónika is …”

(Forrás: Kevin MacDonald: A People That Shall Dwell Alone (Egy nép mely egyedül kell lakjon), Writers Club Press, 2002, xvii.old.)

Annál komolyabb vagyok:
"Hungarians are disappearing faster than any other nationality. Ethnic Hungarians, according to unpublished government data, have a fertility rate of 0.83 — fewer than one child per woman, after the high birth rate of the local Roma population is excluded. If the Roma are included, the fertility rate is just 1.28. "
https://www.achgut.com/artikel..

Hivatalos statisztika a cigányság létszámáról senincsen, de mégis tudható, hogy 1 millió körüli a számuk. Ebből szépen visszefejthető minden.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés