Miként a vírus, ezek nem tűnnek el

„Hisz abban, hogy most és itt is lehet csoda?
Hiszek abban, hogy a mi generációnkban megtörténhet ez a csoda. Nem lehet a szabadságot egyszer és mindenkorra kivívni, azt minden generációnak ki kell vívnia. Ezért kell már akkor felszisszenni, amikor kijelenti az állam vezetője, hogy a magyar focisták nem hajtanak térdet, mert ők csak a szerelmük és Isten előtt hajtanak térdet. Merthogy ez több mint ízlés kérdése, ebben benne bújik az is, hogy elengedjük a családon belül erőszakot. Ki gondol ilyenkor arra, hogy vonakodnak a parlament elé vinni az Isztambuli egyezményt, ami véget vetne a családon belüli erőszaknak? Nem az azonos nemű családokról beszélünk, hanem arról, hogy a gyerek fenyegetett, amikor egy hagyományos férfi-nő házasságban a gyengébbik fél nem kap határozott és mérhető segítséget ahhoz, hogy ne kelljen félelemben élnie, és ezzel szétszaggatni a gyerek gyerekkorát. Ha a hatalom nem lép fel az antiszemita-, cigány- , migránsellenes támadások ügyében, ha a sporteseményeken nem teszi meg ezt a radikális félelemkeltő csoportok miatt, akkor mindenképpen az egyénnek kell felemelnie a szavát, az egyénnek kell kiabálnia. A nem szolidáris állam szüli a szolidaritást megtagadó polgárokat. Ezért kényes kérdés, hogy az ország első embere és körei hogyan szólalnak meg, hogyan cselekednek, egyáltalán, cselekeszenek-e. Mindenesetre mi minden ügyben, ami eljut hozzánk, megszólalunk.

Miért érzi úgy, hogy minden ügyben meg kell szólalni?
Valóban, mi még akkor is megszólalunk, amikor a kínaiakkal kezdenek üzletelni. Tesszük ezt nem csak azért, mert az unokáink és a dédunokáink is nyögni fogják az értelmetlen beruházások terhét, ami csak arról szól, hogy egy szűk kör lopott pénzt szerezhet, merthogy bűnügy az, ami most a politizálás és az államvezetés kapcsán történik. Ahogy 77 éve egyes embercsoportokat a halálba kergettek és őket büntetlenül ki lehetett fosztani, ugyanúgy lehet most ebből a pénzből lopni, a hatalom lehetőséget ad rá. A kínaiakat ez nem érdekli. Megszólalunk a kínai ügyletek ügyében, de a diktatúrákkal folytatott együttműködés kérdéseiben is. Fáj ugyanis az ujgurok gyötrése, a volt szovjet utódállamokban elnyomott kisebbségek, az újságírók meghurcolása is. Minden megbántott ember a rokonunk, a testvérünk, mindenki fájdalma és  öröme is a mienk, és arra akarjuk megtanítani az embereket, hogy így nézzenek a világra. Nem akarjuk, hogy boldogtalanok legyenek, de azt sem, hogy becsukott szemmel akarjanak boldogok lenni egy szenvedő világban, s nem szeretnénk, hogy erre tanítsák az utódaikat is.

Mit remél elérni a kiállással?
Tisztában vagyok azzal, hogy miként a vírus, ezek nem tűnnek el, legfeljebb a háttérbe tudjuk őket szorítani. A rüh, a tetű sem szűnik meg soha, a kérdés, hogy hajlandók vagyunk-e pénzt, energiát áldozni arra, hogy küzdjünk ellenünk. Ha igen, a világ szép és élhető lesz, ha nem, akkor szenvedés van. Nem csodálkozom azon, hogy a diktatúrában üldöznek, de felháborít, s csalódást és szomorúságot okoz ez a viselkedés, kiváltképpen azok részéről, akikkel rendszert váltottunk.”