Valami változik az iszlám világában

2011. március 9. 13:20

Írta: Terján Nóra
Dominószerűen dőltek meg rövid idő alatt az arab világ különböző rezsimjei, az egyiptomi forradalom pedig óriási lökést adott a folyamatnak. Valós veszélyt jelent-e az al-Kaida? Ki következik Kadhafi és Mubarak után? Az arab forradalmakról és a közel-keleti helyzetről Maróth Miklóssal, a Magyar Tudományos Akadémia alelnökével beszélgetett a Mandiner. Terján Nóra és Baranyi Márton interjúja.

Úgy tűnik, mintha a korábban eltűrt Mubarak és a többi öltönyös arab diktátor idegenekké váltak volna saját országukban.

A muzulmán országokban mindig is jellemző volt, hogy az uralkodó réteg kívülről érkezett. Egyiptomban hosszú ideig uralkodtak idegen dinasztiák, többjük meg se tanult arabul: a modern Egyiptomot egy, a törökök által odaküldött albán katonatiszt, Mohamed Ali teremtette meg. Irakban három nagy síita tömörülés van, az egyikük vezetője perzsa. Reza Pahlavi, Irán utolsó sahja azeri tiszt leszármazottja volt, és az őt megelőző dinasztiák is török származásúak voltak. Irán legmagasabb vallási vezetője, Hamenei, aki a legutóbbi elnökválasztás idején Ahmadinezsád mögött állt, szintén azeri, vagyis török. Muszavi, aki Ahmadinezsád ellenlábasa volt, ugyancsak azeri.

Vagyis annak ellenére, hogy az arabok eltanulták a nacionalizmust Európától, egyáltalán nem homogén ez a világ.

Az iszlám sokkal fontosabb összetartó erő, mint a nemzeti érzés. Az újonnan kreált arab országokban, például Jordániában vagy Irakban, a hagyományoknak megfelelően arab uralkodócsalád leszármazottait választották királynak, míg a töretlen hagyományú országokban külföldi dinasztiák uralkodtak. Mindez nem választható el az arab nacionalizmus gondolatától, amely valamikor a 19. században született és erősödött meg. Úgy gondolták, hogy az iszlámon belül az araboknak kellene vinniük a vezető szerepet, mert az valaha az övék volt. Nem az iszlámmal szemben léptek föl tehát, hanem az iszlám tartozékaként. Az arab nemzeti gondolatot aztán fölkarolták a keresztények, akik társadalmon belüli hátrányos helyzetüket szerették volna kozmetikázni. Például a Bász párt alapítójának, Michel Aflaqnak már a neve is mutatja, hogy keresztény volt - de a nasszerizmus is ennek az oldalvizén jött létre.



Miben gyökereznek az arab világ történetében a forradalmak?

A különböző országokban különféle választ kell adni. Egyiptomban az 1951-es-1952- es változás nagy volt, mert akkor a királyságból köztársaság lett. Most ilyesmiről szó sincs: személyi változásról van szó. 1952-ben a hadsereg vette át az uralmat, Nadzsíb pasa lett az állam vezetője. Őt a hadsereg fiatal tisztjei, Nasszerék váltották le. Amikor Nasszer meghalt, a hadseregből jött Anvar Szadat, és amikor ő meghalt, a hadseregen belülről jött Mubarak. És amikor Mubarakot leváltották, akkor a hadsereg egyik tisztje lett az ideiglenes államfő. Maradt minden a hadsereg kezében, ezért nem is látok gyökeres változást. Persze ha nem így történik, akkor Mubaraknak pár hónappal később úgyis le kellett volna lépnie a színről, mert részben életkora, részben egészségi állapota nem tette volna lehetővé, hogy folytassa. Akkor az lett volna a nagy kérdés, hogy a fiának sikerül-e megörökölnie a köztársasági elnöki címet, ami önmagában is abszurd ötlet, de van rá példa. Szíriában így történt, és ezt akarták Jemenben is.

Dominószerűen dőltek meg nagyon rövid idő alatt az arab világ különböző rezsimjei, és Egyiptom óriási lökést adott a folyamatnak.

Egy arab ismerősöm egyszer kifejtette nekem, hogy mivel az egyiptomiak paraszti társadalmat képeznek, mindent kibírnak. Az egyiptomi ember türelme közmondásos az arab világban. Hogy ott valamiféle megmozdulásra került sor, az ő nyelvükre lefordítva azt jelenti, hogy már azok is fellázadtak, akik nálunk sokkal türelmesebbek. Adott egy ragadós példa, ugyanakkor az arab világban óriási feszültség gyülemlett fel. Szudán kettészakadt: a beáramló, sivatagosodás, éhség elől menekülő, megélhetésüket kereső fekete-afrikaiak segélyt és élelmet kerestek, amit az ország nem tudott vállalni. Mindez felerősítette a régebbi feszültségeket, amelyek miatt kettészakad az ország.

Egyiptomban ugyanez a helyzet, de még a gazdag Líbiában is. Az élelmiszerárak megnövekedtek, munkalehetőség nincs, a megélhetés borzasztóan nehéz. Egyiptomban egy fél dunántúlnyi területen él 81 millió ember úgy, hogy negyven évvel ezelőtt még csak 30 millióan voltak. Líbiában az olasz megszállók a második világháborúban a lakosság felét kiirtották, maradt körülbelül egymillió ember. Most öt-hat milliónál tartanak. Amikor először jártam Szíriában, hárommillióan éltek ott - most tízen.



Vallási okok nem játszanak közre?


Vallási oka egész biztosan nincs. Valószínűleg az azonos jellegű észak-afrikai problémák, a munkanélküliség, az éhség és az élelmiszerárak növekedése okozták a forradalmakat. A tuniszi fiatalember, aki felgyújtotta magát, egy diplomás mozgóárus volt. Jemenben az államelnök, aki Mubarakhoz hasonlóan nagyon régóta van hatalmon, a fiát akarta utódjául megtenni, és ez már túl sok volt. Mindezt súlyosbítja a két országrész szétválásának forszírozása, illetőleg a síita lázadók jelenléte északon. Bahreinben pedig mindig a síiták voltak többségben a szunnita kormánnyal szemben. Azokban az arab államokban, ahol nem volt ekkora szociális feszültség, nem mozdultak meg. Az észak-afrikai országokban a sivatag és a lakosság lélekszámának növekedése két olyan tényező, amelyekből egy is elég lenne.

A peremterületekről alig esik szó a hírekben.

Egyiptomban a szervezők azt mondták, úgy hitték, tíz percen belül elviszi őket a rendőrség. Egyáltalán nem számoltak tömegmozgalommal, sikerrel pláne. Azt hitték, viszik őket a börtönbe, de ott is jobb helyet reméltek, mint odakinn. Egyiptomban azért lett sikeres a tüntetés, mert a politikai vezetés több hibát is elkövetett. Először is, nem küldték ki a várakozásoknak megfelelően a titkosrendőrséget tíz percen belül. Másodszor, amit csináltak, nem volt hatékony: a lovas és tevés osztag rohama arra volt elég, hogy felbosszantsa a tüntetőket, és az országot is.

Algériában a szervek határozottan léptek föl, és szétverték a tüntetőket. Marokkóban jelen pillanatban nem látszik, hogy bármiféle forradalmi megmozdulás lehetősége fennállna, de néhány évvel ezelőttig nagyon szegény ország voltak. Óriási társadalmi feszültségek vannak jelen, de a korábbiakhoz képest csökkentek. Szíriában történt sikertelen kísérlet arra, hogy tömegeket hívjanak össze. Irakban több kísérlet is történt, össze is jött egy kisebb csoport, de nem sikerült megmozdítani az országot - ott egészen más jellegű bajok vannak. A tömegmozgalom nem öncél: a példa mint kiváltó ok természetesen kell, de nem mint ok és végső magyarázat. Alternatívára is szükség van.

A spontán egyiptomi megmozdulások első és legfontosabb követelése a tagadás volt: márpedig tagadásért az ember nem szokott a barikádra menni. Amikor Mubarak lemondott, elkezdtek olyan célokat hangoztatni, amelyek lehetővé tesznek egy megmozdulást. Jelenleg azonban nincs olyan erő, amely teljesíteni tudná a követeléseiket. Mubarak iparosított, az ország nagyon fejlődött, átlagos gazdasági mutatói egyáltalán nem rosszak. Ha összehasonlítjuk ezeket a Mubarak előtti mutatókkal, azt kell mondanunk, hogy Mubarak nagyon sokat tett az országért. De ezzel csak azt érte el, hogy létrejött egy gazdag réteg, azt nem, hogy ne legyen egy olyan negyvenmilliós szegény réteg, amelyik szegénységét itthon el se tudják képzelni.



Ki következik Kadhafi és Mubarak után? Kadhafi 2 és Mubarak 2?

Egyiptomban könnyebb megmondani: a hadseregből jön valaki. Mubarak nem volt az a zsarnok, akinek most kikiáltják. Egy francia orientalista kimutatta, hogy az arab világban minden vezető törzsfőnök, lényegét tekintve. Mindegy, hogy királynak, emírnek vagy miniszterelnöknek hívják. A törzsfőnök egy teljes mértékben autoritással rendelkező személy, akinek a szavát senki sem vonja kétségbe. Szaddám Husszein az iraki törzsfőnököket jó szóval megvette. Baráti kapcsolatokat ápolt velük, mert tudta, hogy a törzsön belül ők mondják meg, kire kell szavazni. Szaddámot tehát teljes mértékben demokratikus módon megválasztották. Demokráciára való hivatkozással őt leváltani, elküldeni nevetséges dolog volt. A törzsfőnök szava mindig perdöntő.

Nem sokat írnak az al-Kaida esetleges szerepéről, amellyel Kadhafi riogat, vagy a Muzulmán Testvériségről, amelyiktől tartanak, de nem tudjuk igazán, mit is akarnak.

Félek, hogy az al-Kaida az európai sajtó terméke, a különböző terroristasejtek lettek besöpörve e fogalom alá. Erős kétségeim vannak, hogy egységes irányítás alatt álló szervezetről lenne szó. Az első ember, aki kérte, hogy bin Laden ellen nemzetközi elfogatóparancsot adjanak ki, Kadhafi volt. Az az ország pedig, amelyik ezt meghiúsította, az Egyesült Államok. Bin Ladent majdnem minden arab országból kitiltották, saját hazájából is. Ezeket a csoportokat az iszlám elutasítja, és az arab világ közvéleménye is. „Kivonulóknak” nevezik őket, akik otthagyták az iszlámot, semmi közük hozzájuk. Csak a mi szemünkben ők A Muszlimok.

A Muzulmán Testvériség egy meglehetősen szigorú muszlim irányzat újkori változata, a wahhábbiták közül szakadtak ki a huszadik század elején. Rigorózus mozgalom, mély gyökerekkel az iszlám társadalmában. Önmagában véve semmilyen baj sem lenne velük, ha nem olyan tanokat hirdetnének, amelyek gyakran anakronisztikusnak hatnak a huszonegyedik században. De nagyon sok olyan tevékenység fűződik a nevükhöz, amely a haladást szolgálja, mint például iskolák alapítása, stb.



A Hamász és a PFSZ is végez karitatív tevékenységet.

Minden muszlim szervezetnek van pozitív szerepe a társadalomban: kórházakat építenek, árvákat gondoznak, stb. Csak kisebb részben foglalkozik rendőri feladatokkal, nevezetesen a közösség védelmével. A Muzulmán Testvériség ott van testközelben a vidéki emberek között, akiknek ezer baja van, és az állam nem tudja ezeket orvosolni. A testvériség azonban mindent megtesz, hogy segítsen nekik, ezért olyan népszerűek. Minden muzulmán párt vagy mozgalom mögött vallási irányzat áll: a Fatah például szunnita szervezet, a Hamász pedig a testvériség nyúlványa. A politikai különbség vallási különbséget takar. A Hamász tevékenységéből lehet lemérni, hogy mi történne Egyiptomban, ha a testvériség hatalomra kerülne.

Milyen esélyeik vannak?

Nem vesznek részt a választásokon. Valószínűleg tudják, nem lenne esélyük. Egy német orientalista úgy fogalmazott, hogy vannak, akik a vallást az élet minden területére ki akarják terjeszteni, és vannak, akik az életet a vallási előírásokra akarják redukálni. A Muzulmán Testvériség kétségkívül az utóbbi kategóriába tartozik: ha bulvárosan akarnék fogalmazni, azt mondhatnám, vallási terrort vezetnének be. Egyszer élünk a földön, szeretnénk boldogok lenni: az ilyen érzéssel eltöltött emberek számára az efféle felfogás nem szokott népszerű lenni.

A közel-keleti béke egyik neuralgikus pontja Izrael és Egyiptom viszonya. Izrael korábban halkan Mubarakot támogatta, mostanában nemigen hallani a hangját.

Nemrég látogatott Magyarországra Dan Meridor miniszterelnök-helyettes, és mondott néhány megfontolandó dolgot. Azt mondta többek közt, hogy aki azt mondja, hogy egy nappal az egyiptomi események kirobbanása előtt előre látta a fejleményeket, az hazudik. Vagyis őket is meglepte, ami történt. Izraelt - és az Egyesült Államokat is - egy dolog érdekli, nevezetesen az, hogy a két ország közti törékeny béke fennmaradjon. Amikor Izrael Omár Szulejmánt nevezte meg mint elfogadható utódot, akkor tulajdonképpen olyasvalaki mellett tették le a voksukat, akiben biztosak voltak, hogy a békét nem teszi kérdésessé. A hadsereg számára a belső rend fenntartása sokkal fontosabb, mint egy veszteséges küzdelem Izraellel.



Számtalan forradalom volt a történelemben, amely háborúval, expanzióval próbálta megoldani a belső feszültségeket.

Izrael megtámadása nem oldaná meg azokat a problémákat, amelyekkel Egyiptom küzd. A bűnbak szerepének hihetőnek kell lennie. Izrael nehezen hibáztatható azért a sok nehézségért, ami Észak- Afrikában jelen van. A hadseregnek nem érdeke az összetűzés, és a nemzetközi nyomás is arra hat, hogy a helyzet úgy maradjon, ahogy van. Ha a Muzulmán Testvériség lenne hatalmon, lehetséges, hogy olyan politikát folytatna, amely a béke valamilyen revízióját követelné. Izrael azért hallgat, mert ha csöndesen és nyugodtan viselkedik, akkor jöhet ki a mai helyzetből a legjobban. Meridor miniszterelnök-helyettes előadásából úgy látszott, hogy nem akarják befolyásolni eseményeket, nem kérnek beleszólást.

Líbiában mi a helyzet?

Kadhafi valamelyik fiának adta volna át a hatalmat, de csak a távolabbi jövőben, hiszen még fiatalember, kevesebb mint 70 éves. Valószínűnek látszik, hogy Líbiában is az egyetlen szervezett erő a hadsereg, amely azonban jelenleg megosztott. A civil társadalom ott is cél nélkül vágott bele, az egyetlen követelésük Kadhafi lemondása volt. Pozitív üzeneteket nem fogalmaztak meg. A vákuumot a hadsereg tudja betölteni, ha meg tudja őrizni integritását.



Ben Ali lehetséges utódjáról sem tudunk semmit.


Tunéziában a hadseregnek szemmel láthatóan nincs semmiféle szerepe, és a civil társadalom is elég erős. Választásokat akarnak kiírni, de nem világos, kik indulnak majd. Pártok, esetleg személyek? Semmit sem tudunk.

Átrajzolhatják a térképet az arab forradalmak?

Nem hiszem, hogy átrajzolnák, nem volt ilyen követelés. Ha valaki el is kezdené, biztos, hogy ellene fordulnának, mert mindenkinek mindenkivel van elszámolása. A vonalzóval meghúzott határok a sivatagban futnak, amelyeket az első világháború után húztak, addig ezek az országok Marokkó kivételével az Oszmán Birodalom részei voltak.

Ezek szerint a forradalmak csupán a törzsfőnök személyéről szólnak?


A helyzet olyan, mint amikor hazamegy a férj, a feleségét otthon találja egy idegen férfival, és megoldásként kidobják a díványt. Mélyreható bajok vannak, amelyekért nem egyes személyek felelnek, de az illetőt mint szimbólumot leváltják, elzavarják. Nem hiszem, hogy lennének, akik racionálisan végiggondolják: mélyreható demokratikus változásokat szeretnének. De elképzelhető, hogy a közgondolkodásban olyan változások mennek végbe, amelyek ugyan megőrzik az iszlámot, de az iszlámon belül valamiféle más módon viszonyulnak a hagyományosan elfogadott keretekhez. Az al-Azar mecset nagysejkje, aki a legnagyobb vallási tekintély Egyiptomban és a szunnita iszlám világában is igen nagyra tartják, azt mondta, hogy egy muszlimnak ugyanúgy kell védenie a keresztény templomot, mint egy mecsetet. Erre korábban nem volt példa.

A Pázmány Péter Katolikus Egyetem szervezésében kint járt néhány egyetemi rektor és Pápai Lajos győri püspök Szíriában. Elmentek az aleppói nagymecsetbe, ahol a szíriai főmufti tartotta a pénteki imát, és megegyeztek, hogy az ima után a püspök is beszélni fog a mecsetben. És ezek után a mufti olyanokat mondott: ha fölmerül a kérdés, hogy melyik a jobb vallás, az iszlám, a kereszténység, vagy a zsidóság, akkor erre csak úgy lehet válaszolni, ha tudjuk, közülük melyik az, amelynek hívei jobban megtartja a szavukat, akik jámborabbul élnek, akik az imáikat pontosan megtartják. Példátlan az iszlám világban, hogy egy főmufti azt mondja a híveinek, hogy ha egy keresztény jobban imádkozik, az jobban szolgálja az Istent, mint ti.



Nem lehet, hogy csupán gesztusról volt szó?

Hagyományos körülmények közt ilyesmit soha nem mondhatott volna. Amikor kijöttek a templomból, az imára összegyűlt jámbor muszlim hívek úgy simogatták a püspököt, mint valami kabalababát. Természetesen a szélsőséges iszlám is jelen van, de bizonyos területeken valami akkor is megváltozott. Nem lehet tudni, hogy mi zajlik a fiatalok fejében, hogy hajlandók-e az iszlám egy szekularizáltabb változatát vallani. A világméretű közhangulat, amely körülveszi őket, rájuk is hatott és ettől másképp szerveződik az iszlám világa. A változást igen nehéz felmérni, mert nem áll rendelkezésre semmilyen megbízható kutatás. Látni azért bizonyos jeleket. Az egyiptomi forradalom vezetői olyan jelszavakat hangoztattak, amelyeket Európában is megértenek. Pontosan tudták, melyek ezek, és el akarták adni a forradalmukat. Merő propagandafogásként azonban nem mondták volna ki ezeket a gondolatokat.

Tehát ha a nyugat kedvében akarnak járni, az is jelzésértékű.

Bizonyos mértékben ismerik ezeket az értékeket. Régen nem érdekelte őket, hogy mi van nyugaton, az iszlám számukra a tökéletes vallás volt.



Kitekintett az arab világ a saját vasfüggönye mögül? Valóban arab felvilágosodásról van szó?

Azt a vasfüggönyt az iszlám öntudata építette maga köré. Nem akarták megtudni, mi van a világban, mert amit Allah mondott, az a helyes. Ez az érdeklődés azt jelzi, hogy nekik már nem egyedüli abszolút érték, ami a Koránban van, és amit a sarí’a kimond, hanem már valami más is értékként jelenhet meg. Az iszlám világában van valami változás, de hogy ez milyen mértékű és irányú, erre vonatkozóan semmilyen kutatás nem folyt, így felelőtlenség lenne ennél többet mondani.

A változás Európára is hathat?

Talán könnyebben megértjük majd egymást. Ha bizonyos értelemben ők átveszik azt az értéktelenségi rendet, ami Európában van, mi pedig azt az értékrendet, ami náluk, akkor közelebb kerülünk egymáshoz, és tudunk egymással beszélni. Bizonyos dolgokról, például a családról persze nem mondanak le. A nők nagyon sok gyereket szülnek, és amíg terhesek, a papára hárul a gyermeknevelés. Az apa és gyerekek között ezért nagyon erős a kapcsolat. A család sokkal inkább család ott, mint nálunk. Ha ezt megkapnánk tőlük, ők pedig tőlünk a párválasztás szabadságát, ideális keverék jöhetne létre.

Összesen 8 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés