Valami változik az iszlám világában

Úgy tűnik, mintha a korábban eltűrt Mubarak és a többi öltönyös arab diktátor idegenekké váltak volna saját országukban.

A muzulmán országokban mindig is jellemző volt, hogy az uralkodó réteg kívülről érkezett. Egyiptomban hosszú ideig uralkodtak idegen dinasztiák, többjük meg se tanult arabul: a modern Egyiptomot egy, a törökök által odaküldött albán katonatiszt, Mohamed Ali teremtette meg. Irakban három nagy síita tömörülés van, az egyikük vezetője perzsa. Reza Pahlavi, Irán utolsó sahja azeri tiszt leszármazottja volt, és az őt megelőző dinasztiák is török származásúak voltak. Irán legmagasabb vallási vezetője, Hamenei, aki a legutóbbi elnökválasztás idején Ahmadinezsád mögött állt, szintén azeri, vagyis török. Muszavi, aki Ahmadinezsád ellenlábasa volt, ugyancsak azeri.

Vagyis annak ellenére, hogy az arabok eltanulták a nacionalizmust Európától, egyáltalán nem homogén ez a világ.

Az iszlám sokkal fontosabb összetartó erő, mint a nemzeti érzés. Az újonnan kreált arab országokban, például Jordániában vagy Irakban, a hagyományoknak megfelelően arab uralkodócsalád leszármazottait választották királynak, míg a töretlen hagyományú országokban külföldi dinasztiák uralkodtak. Mindez nem választható el az arab nacionalizmus gondolatától, amely valamikor a 19. században született és erősödött meg. Úgy gondolták, hogy az iszlámon belül az araboknak kellene vinniük a vezető szerepet, mert az valaha az övék volt. Nem az iszlámmal szemben léptek föl tehát, hanem az iszlám tartozékaként. Az arab nemzeti gondolatot aztán fölkarolták a keresztények, akik társadalmon belüli hátrányos helyzetüket szerették volna kozmetikázni. Például a Bász párt alapítójának, Michel Aflaqnak már a neve is mutatja, hogy keresztény volt - de a nasszerizmus is ennek az oldalvizén jött létre.

A peremterületekről alig esik szó a hírekben.

Egyiptomban a szervezők azt mondták, úgy hitték, tíz percen belül elviszi őket a rendőrség. Egyáltalán nem számoltak tömegmozgalommal, sikerrel pláne. Azt hitték, viszik őket a börtönbe, de ott is jobb helyet reméltek, mint odakinn. Egyiptomban azért lett sikeres a tüntetés, mert a politikai vezetés több hibát is elkövetett. Először is, nem küldték ki a várakozásoknak megfelelően a titkosrendőrséget tíz percen belül. Másodszor, amit csináltak, nem volt hatékony: a lovas és tevés osztag rohama arra volt elég, hogy felbosszantsa a tüntetőket, és az országot is.

Algériában a szervek határozottan léptek föl, és szétverték a tüntetőket. Marokkóban jelen pillanatban nem látszik, hogy bármiféle forradalmi megmozdulás lehetősége fennállna, de néhány évvel ezelőttig nagyon szegény ország voltak. Óriási társadalmi feszültségek vannak jelen, de a korábbiakhoz képest csökkentek. Szíriában történt sikertelen kísérlet arra, hogy tömegeket hívjanak össze. Irakban több kísérlet is történt, össze is jött egy kisebb csoport, de nem sikerült megmozdítani az országot - ott egészen más jellegű bajok vannak. A tömegmozgalom nem öncél: a példa mint kiváltó ok természetesen kell, de nem mint ok és végső magyarázat. Alternatívára is szükség van.

A spontán egyiptomi megmozdulások első és legfontosabb követelése a tagadás volt: márpedig tagadásért az ember nem szokott a barikádra menni. Amikor Mubarak lemondott, elkezdtek olyan célokat hangoztatni, amelyek lehetővé tesznek egy megmozdulást. Jelenleg azonban nincs olyan erő, amely teljesíteni tudná a követeléseiket. Mubarak iparosított, az ország nagyon fejlődött, átlagos gazdasági mutatói egyáltalán nem rosszak. Ha összehasonlítjuk ezeket a Mubarak előtti mutatókkal, azt kell mondanunk, hogy Mubarak nagyon sokat tett az országért. De ezzel csak azt érte el, hogy létrejött egy gazdag réteg, azt nem, hogy ne legyen egy olyan negyvenmilliós szegény réteg, amelyik szegénységét itthon el se tudják képzelni.