A történelem rémálmai

Nyitókép: Handout / UKRAINIAN PRESIDENTIAL PRESS SERVICE / AFP

„Ahogy a régi nagymamák, akik eltették az utolsó gyufaszálat is, mert ki tudja, lesz-e a boltban, és szükség lehet rá, ha az óvóhelyen világítani kell. Vagy ugyanők, akik  jóval a rendszerváltozás után is lehalkították a hangjukat, amikor azt a szót kimondták: kommunisták, félve attól, hogy a szomszéd fülel és beárulja őket a rendőrségen. Az apák zenéje nagyon hangos tud lenni, el tudja fedni a mindennapok valóságát. Ma is olyan képzetünk van a háborúról, amely elmondásokból és filmekből táplálkozik, az utcán trappoló menetoszlopokat látunk, acélsisakokat, szuronyos puskák a vállakon, furcsa nyelvű falragaszok az útkereszteződéseknél. Pedig a mai kor háborúja már nem így fest, azok a menetoszlopok már idejétmúlt erőfitogtatásnak tűnnének, a tengernyi katona felvonultatása egyáltalán nem hatékony, ráadásul egyetlen precíziós rakétával el lehetne pusztítani a hadtestet, amelyet egy távoli kontinensen egy barakkban ücsörgő szemüveges technikus odairányít.

Mondhatjuk, hogy a nukleáris háború réme soha nem volt olyan fenyegető, mint most, amikor boldog-boldogtalan arról beszél, hogy ő is atomfegyvert akar, mint ha az legalábbis olyan egyszerű volna. Sok szó esik a harmadik világháborúról is, pedig a szóban forgó konfliktus már tart, csak ma már nincsenek olyan szilárd tömbök a világban, amelyek összecsaphatnának, és nem feltétlenül állami szinten folyik a vérontás. Ha lesz is világháború, az nem az első kettő folytatása lesz, hanem valami teljesen más, és persze nagy kérdés, ki nevezi azt világháborúnak, mi alapján. Mert a helyi torzsalkodások is részesei egy nagy egésznek, a konfliktusok összekapcsolódnak, a kívülről érkező támogatások mindig célzottak, hogy meggyengítsék az ellenség hátországát.

A két Korea között soha nem volt béke, s mindkét állam külföldi támogatást kap, hogy fenntartsa saját útját. A Közel-Keleten nyüzsögnek a külföldiek, azzal a céllal, hogy stratégiai bázisuk és nyersanyagforrásaik legyenek a tűzhöz közel. A békés, európai és gazdag Nagy-Britannia pedig hallani se akar arról, hogy az Argentína melletti Falkland (Malvin)-szigetekről lemondjon, ha már vérrel és acéllal védte meg 1982-ben. Az atomfegyverek hatásáról pedig semmit sem tudunk, csak félünk tőlük, mert a gombafelhőket rengetegszer látta mindenki, ezernyi film készült a pusztításról, s azt hajtogatjuk, hogy egy ilyen háborúban mindenki meghalna. Mert apám Pink Floydot hallgatott.”

***