A balos (Balós) sajtószabadság értelmezés

A nyitókép illusztráció. Fotó: Facebook

„»A halottakról vagy jót vagy semmit« bár ókori bölcsesség, tulajdonképpen nagy marhaság. Azt még csak értjük, hogy a gyász pillanatában nem illendő a megboldogultat gyalázni (ehhez általában tartjuk magunkat, azért néha egészen ízléstelen örömködések látnak napvilágot egy-egy politikus elhunytakor), de meghatározott idő elteltével, már csak a történelmi hitelesség, a jó erkölcs és egyéb szempontok okán is, fel kell tárnunk egykorvolt személyek negatív tulajdonságait is. Különben képzeljük el, amint a publicisztikákban Sztálinról vagy Rákosiról egyetlen szó sem esik, mintha nem is léteztek volna, sőt Horn Gyuláról is alig-alig írnánk.

Ez annak kapcsán jutott eszembe, hogy Baló György, az ismert televíziós halálának ötödik évfordulóján a család felkért öt újságírót, hogy emlékezzenek meg róla. Mindegyik írás (talán Stumpf Andrásé nem annyira) inkább nekrológ, a fent idézett mondás illusztrációja. Lehet, a család azért ügyelt a kiválasztáskor, hogy ne az életmű elemzése, hanem inkább a néhai megdicsőítése legyen a cél.

Nem is ez a lényeg. Amiért ez ügyben klaviatúrát ragadtam, az Uj Péter néhány mondata. »A magyar sajtószabadság hangja azóta halkul, ma már szinte elhalt.«

Aki bizonyára felkészült, okos ember volt, de mégis a hetvenes évektől az állampárti média szereplője; őrá hivatkozni sajtószabadsági etalonként erősen fals.

A szerzők sok mindenre emlékeznek vele kapcsolatban, én leginkább arra, hogy az 1990-es választás eredményváró műsorának moderátoraként, ahogy egyre nyilvánvalóbbá válik azt MDF győzelme, zavartan simogatja a frizuráját, kétségbeesetten kapkod, s néha mintha nem is értené, mi történik.

De nem is őróla van szó elsősorban (engem nem kértek fel méltatásra), hanem a rendszerváltás félresiklott sajtóviszonyairól, és arról az ordas hazugságról, miszerint itt eleinte sajtószabadság volt, ami az utóbbi évtizedben megszűnt.

Az egyféle narratíva – aminek a tökéletes Baló is egyik eleme – mellé oda kell tenni a másikat is, az örökké elnyomottat, amelyik sem 1990 előtt, sem igazán azóta nem hogy kizárólagosságra, de még egyenlőségre sem jutott.”

***