Az antiszemitáknak sincs olyan szerencséjük, hogy újat kitaláljanak

„A szocializmus időszakában Magyarországon nem volt jellemző a nyílt antiszemitizmus, a rendszerváltozáskor az irodalmi lapokban mégis meglepően hamar megmutatta az arcát. Jól látom, hogy ez így történt?

Igen, és amilyen hamar történt, az arra enged következtetni, hogy előtte is létezett antiszemitizmus, csak a felszín alatt. A rendszerváltás idején nagyon hamar, szinte hónapok alatt ugyanazok az árkok keresztezték a magyar értelmiség életet, mint amelyek a 1940-es években. Az úgynevezett népi-urbánus vita, amelynek a mélyén sokszor ott van az antiszemitizmus, ott folytatódott, ahol 1945-ben abbamaradt. A szocializmusban pozitív értelemben sem volt szokás a zsidóságról vagy magyar zsidókról beszélni, és így nyilvánvalóan az antiszemiták sem hallathatták a hangjukat. Aztán az első pillanatban, amikor a téma valamelyest előkerülhetett, akkor egyre kevésbé szalonképesen kezdtek beszélni róla. A ’90-es évek legelején Csoóri Sándor Hitelben megjelent híres cikksorozata, a Nappali Hold tulajdonképpen születhetett volna 1939-ben is. Lényegében ugyanazt a diskurzus folytatta, és ugyanazokat a reakciókat váltotta ki, mint a háború előtti megnyilvánulások, és később hasonló politikai tartalmak kapcsolódtak hozzá.

Ez bizonyos értelemben megerősíti, amit a kötet is mond, hogy az antiszemitizmus mindig is jelen volt, csak más-más formákban.

Magyarországon azért volt speciális a zsidóság helyzete, és az antiszemitizmus is, mert nálunk a zsidóság és a modernitás nagyon erősen összekapcsolódott. A modern polgári osztály megjelenése nagyon erősen összefüggött a speciálisan magyar asszimilációval. A legtöbb zsidó, akinek a családja vagy ő maga megtelepült Magyarországon, előbb-utóbb azt az ajánlatot kapta kimondatlanul a magyar államtól, hogy asszimilálódj, válj magyarrá, és ha jó magyar vagy, akkor felőlünk akár a zsidó is lehetsz. Amit kínáltak, az valamiféle polgári életmód volt. Ez jelentheti akár a kulturális polgárságot, amelynek megjelenése az irodalomban és a művészetek szempontjából volt fontos, de akár a tulajdonosi polgárságot is. Akárhogy is, a századfordulóra a városi polgárságban nagyon erősen reprezentálta magát a zsidóság. Olyan zsidó többségű települések jöttek létre az Osztrák-Magyar Monarchiában, mint Máramarossziget, vagy az erős zsidó közösséggel rendelkező Pápa, illetve a budapesti belső kerületek. Terézváros például zsidó többségű volt. A korszakban a polgárságra épült nagyon sok minden, így aztán, akinek baja volt a polgári átalakulással, a modernizációval, az nagyon hamar az ellenségei között találta a zsidót.

A képzelt zsidót persze nagyon könnyen lehetett bármivel azonosítani. Akár a baloldali anarchista-kommunisztikus mozgalommal, ami már a századforduló után jellemző volt az antiszemita diskurzusban, vagy épp ellenkezőleg: a nagytőkés, a valódi értékekkel nem törődő pénzemberek figurája is jól azonosítható volt a zsidóval. És persze voltak az antiszemitizmusnak régies formái, az úri antiszemita hagyomány, de talán ez volt még a legkevésbé veszedelmes. Ez egyszerűen vallási, kulturális, etnikai türelmetlenségből fakadt. A magyar nemes nem utálta jobban a zsidókat, mint a románokat vagy a szerbeket. ”