Világos

„Világos beszédből ért az ember, márpedig Pásztor István 2018. június 19-én, a vajdasági tartományi képviselőházban világosan megmondta, hol áll ő és pártja a szerb koalíciós partnerrel fenntartott kapcsolatban: körülbelül ugyanott, ahol Görgei állt Világosnál. Azaz, hogy mégsem: míg a honvédség fővezére 1849 nyarán elegánsan letette a fegyvert az orosz túlerő előtt, addig Pásztorék beálltak az ellentáborba szekeret tolni. Vagyis megszavazták a száz évvel ezelőtti kisebbség akkori többséget kizáró döntésének örömünneppé nyilvánítását.

Görgeinek megkegyelmezett Bécs, csak tábornokait és miniszterelnökét végezte ki meg a népet nyomta el még jobban. Pásztor viszont joggal tarthat a vajdasági magyarság keserűségének lecsapódásától. Házelnöki tisztségéről azonban nem kell lemondania – hisz oda nem is a magyar szavazatok, hanem szerb partnerei, Slobodan Milošević országveszejtő politikájának egykori fegyverhordozói emelték. Márpedig világos, hogy a politikusok szemében a karosszék biztonsága a legfontosabb tényező. Annak tudatában lehet akár saját választóbázisa túlnyomó többségének érdekei vagy érzelmei ellen szavazni.

Mert az is világos – még ha nem is akarta vagy merte senki érdemben felmérni –, hogy aligha van olyan magyar ebben az egyre zsugorodó Vajdaságban, aki lelkesen ünnepelné a Bánsági, Bácskai és Baranyai Szerbek, Bunyevácok és Más Szlávok Nagy Népgyűlésének kiáltványát, ami ráadásul nem is Vajdaság mai területére – és különösen nem akkori lakosságának egészére – vonatkozott. Pásztorék mégis segítettek »Vajdaság Napjává« ütni a döntésből kirekesztett magyarság gyásznapját.

Tapasztalt taktikusként Pásztor ezt is »elegánsan« megmagyarázta multikulturalizmusra hivatkozva úgy, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Egyrészt nagyvonalúan elismerte: »Ha ápolni kívánjuk a sokszínűség megnyilvánulásait, akkor azt is el kell fogadnunk, ha mások másként látnak egy-egy múltbeli dátumot.« Másrészt (nehogy már ne tartsák »igaz magyarnak«) hozzátette: »1918-ban kizártak bennünket a döntéshozásból, mert vesztesek voltunk, s a nemzetközi közösség cinizmusát jeleníti meg az évforduló«.

Csakhogy cinizmusért nem kell Trianonig szaladni: benne volt az minden álnokságával és gyávaságával a bánipalotás magyarázkodásban. Nem is csoda, hogy a döntésből most éppenséggel ki nem zárt – sőt házelnöki poszttal meg koalíciós partneri viszonnyal ékeskedő – magyar párt vezetőjének fejére nyomdafestéket nem tűrő gyalázkodások garmada zúdult a közösségi hálókon. Pásztor persze ezt is ügyesen megkísérelte hárítani, sőt eleve saját javára fordítani: »tisztában van vele, hogy a döntés miatt nemzetárulónak kiáltják ki egyesek, de meggyőződése, hogy ez a helyes politika, s különben sem érdekelték soha az efféle megbélyegzések, nem kíván kudarcra ítélt politikát folytatni«, írja saját pártlapja.”