Miért éppen az oktatásügy?

„Oktatásügyi botrányokkal küzd a magyar és a szlovák kormány is. Bár a két ügy eltérő – itt a pedagógusok bérezése, ott a főiskolai tandíj áll a középpontban –, mindkettő a közoktatás státuszának problémáira mutat rá a posztszocialista országokban. A két játéktér hasonló. Mind az Orbán-, mind a Fico-kormány költségvetési nehézségekkel néz szembe, a hiányzó pénzek előteremtése nagy gondot okoz. Fico számára az EU által idéntől szigorúbban betartatott államháztartási hiány jelent áthághatatlan korlátot, Orbán pedig a nagy ellátórendszerek bevallottan unortodox átalakítását hajtja végre. Ahogy lenni szokott, az oktatásügy a strukturális változások vesztesei közé tartozik.
 
Érdemes megnézni ennek okait. Nem arról van szó, hogy lenne olyan döntéshozó, aki úgy gondolja, a közoktatásnak nincs kiemelt szerepe – azzal mindenki tisztában van, hogy a jövőbeli sikeresség a jelenlegi oktatási rendszeren múlik. Másfelől azonban az iskolaügy nem rövid távú hatásokat hoz létre, hanem közép és hosszú távúakat. Ez azt jelenti, hogy egy kormány meg mer tenni bizonyos lépéseket az oktatásügyben, mert annak valódi negatív hatásait a saját ciklusában még nem érzékeli. (...)

A tanárok és diákok a fentiek miatt nem a vasutassztrájkok jól ismert logikája szerint érhetnek el eredményt. A hosszú távú hatások miatt csakis politikai nyomásgyakorlással érhetnek el eredményt. A kormány attól nem fél, hogy pár napig nem tanulnak a gyerekek. De attól annál inkább, ha a tanárok és diákok mobilizálják a környezetüket, tüntetnek, tiltakoznak, agitálnak. Az érintetteknek azt a fenyegetést kell hitelessé tenniük, hogy »ha nem teljesíted a követeléseimet, a következő választásokon nemhogy én, de még a nyolcadik unokatestvérem sem fog rád szavazni!« Ezt a nyelvet ugyanis minden politikus érti, és tart is tőle.”