Nem úgy viselkedik a Legfelsőbb Bíróság, ahogy a baloldal elvárja, ezért jogalkotás szükséges – akár így is összefoglalhatnánk az amerikai Szenátus keddi döntését. De erről azért jóval többről van szó. Háttér.
Kőbe vésné a demokrata többségű amerikai kongresszus a melegházasságot – lényegében így foglalhatnánk össze a tengerentúli törvényhozás újabb, az azonos neműek házasodáshoz való jogát védeni igyekvő törekvésének lényegét. Ezzel egy hosszú (kultúr)harc következő állomásához érkezett a melegházasság és az úgynevezett lmbtq-közösség jogainak ügye az Egyesült Államokban.
Amit most a CNN „landmark bipartisan vote”-nak, azaz nagyjából „sorsdöntő kétpárti döntésnek” bélyegez, az két szempontból is nagyon sokat mond az amerikai közjogi viták állapotáról és fejlődéséről az elmúlt harminc évben.
Abból a szempontból egyrészt egyáltalán nem meglepő, hogy éppen most, a republikánusok szempontjából felemás sikerrel végződő félidős választásokat követően kerül elő ismét ez a kérdés, hogy
– és lehetséges, hogy egy másikat is újra átgondol majd.
Az olvasó emlékezhet arra, hogy a legfelsőbb bíróság a nyár elején felülbírálta az abortuszhoz való jogot szövetségi szinten is biztosító Roe kontra Wade-ügyben született döntést. Az 1973-ban hozott ítélet lényegében a születésétől fogva a közjogi viták középpontjában állt a tengerentúlon. A legfelsőbb bíróság végső soron az államok hatáskörébe utalta az abortuszhoz való jog szabályozását, ez hol megengedőbb, hol jóval szigorúbb jogalkotást eredményezett az ügyben.
A választási kampányban a demokraták ügyesen használták ki a döntés kampánypotenciálját: az egyik legfontosabb üzenetük az volt, hogy ha a republikánusok nyernének, akkor nem csak az abortuszhoz való alapjogot vennék el, hanem még ki tudja, mit. Az ijesztgetés annyiban működött, hogy a republikánusok végül csak a képviselőházban tudtak többséget szerezni, a szenátusban nem. Érthető, hogy
Az is érdekes, hogy huszonöt-harminc évvel ezelőtt mennyire máshogy gondolkodott az amerikai közvélemény az azonos neműek házasodásának kérdéséről. Az ügy természetesen akkoriban is napirenden volt, de messze nem kapott akkora publicitást, mint napjainkban.
Konzervatívabb republikánusok mindenesetre már az 1990-es évek közepén felvetették, hogy az egyes államokban meghozott házassági reformok szövetségi szinten is az azonos nemű párok jogainak bővüléséhez vezetnek, amit a házasság mint hagyományos intézmény védelmében meg kell előzni.
Lényegében ez hívta életre az 1996-ban előterjesztett Defense of Marriage Actet (kb. A házasság védelméről szóló törvény – DOMA), amely azt rögzítette, hogy a kongresszusi és bírósági jogalkotásban és -értelmezésben a házasság csak két különböző nemű – mivel akkoriban még nem volt nagy vita arról, hogy hány nem létezik, így a különböző nemek értelemszerűen a férfiakat és a nőket takarták – személy között létrejött szövetségként értelmezhető, következésképpen házastárs is csak férj és feleség lehet.
kötelezni mindenesetre nem lehet őket erre.
A Defense of Marriage Act már törvénytervezetként is rendkívül megosztónak bizonyult. Bill Clinton akkori elnök több alkalommal is kritizálta a nyilvánosság előtt, igaz, leginkább a megosztó mivolta miatt, nem azért, mert nem értett egyet a tartalmával. Mindettől függetlenül a kongresszus meggyőző többséggel fogadta el a DOMA-t (a demokraták egy jelentős része is mellette szavazott – „landmark bipartisan vote”, ugye), Clinton pedig alá is írta, így az 1996-ban jogerőre is emelkedhetett.
A DOMA azóta is a melegházasság körüli viták középpontjában áll. Azóta is folyamatos próbálkozások vannak a visszavonására vagy a felülbírálására – ami azóta sem sikerült teljesen.
Az ifjabb Bush még szigorítást is ígért az ügyben, Obama pedig a törvény visszavonását. Egyik sem valósult meg.
A jogszabály és a melegházasság ügyében a 2010-es évek eleje hozott lényeges változásokat, aminek a 2008-tól kezdődő, két éven át tartó demokrata párti trifekta – demokrata többség mindkét házban illetve demokrata elnök Barack Obama személyében – is kedvező előfeltételeket biztosított. Mivel a 2010-es félidős választástól kezdve a képviselőház többségét a republikánusok birtokolták, a DOMA kongresszusi visszavonásáról szó sem lehetett.
A legfelső bíróságon viszont a melegjogok szempontjából kifejezetten kedvező hangulat uralkodott: Obama elnöksége első éveiben két új bírót is jelölhetett a testületbe – Sonia Sotomayort és Elena Kagant –, akik Stephen Breyerrel, a 2020-ban meghalt Ruth Bader Ginsburggel és az ügyben többnyire balra szavazó Anthony Kennedyvel közösen 2013-ban előbb a DOMA házasság definíciójára vonatkozó rendelkezéseit érvénytelenítették (Egyesült Államok kontra Windsor), 2015-ben pedig az államok egyéni mozgásterét meghatározó kitételeket is (Obergefell kontra Hodges, az olvasót a szivárványszínbe borult Fehér Ház és Facebook-profilképek képei emlékeztethetik a döntésre).
Összefoglalva tehát az történt, hogy miután a Defense of Marriage Act a szokásos jogalkotási eljárásban nem volt visszavonható vagy felülbírálható,
A DOMA ettől függetlenül viszont létezik, az univerzális és ünnepelt melegházassághoz való jog pedig lényegében egy olyan legfelsőbb bírósági döntésen alapszik az Egyesült Államokban, amelyet – lásd: Roe kontra Wade – a testület egyébként bármikor megváltoztathat.
Clarence Thomas, a legfelsőbb bíróság rangidős tagja kifejezetten azon a véleményen is van, hogy a testületnek át kellene gondolnia még egyszer az Obergefell-ítéletet, ahogy azt a Roe kontra Wade-ítéletet felülbíráló döntéshez fűzött kommentárjában is jelezte. Fontos kiemelni, hogy Thomas nem azért szorgalmazza az ítélet felülvizsgálatát, mert ellenzi a melegházasság intézményét, hanem azért, mert szerinte alapvetően hibás – minden alkotmányos alapot nélkülöző – az az érvelés, amelyre a testület döntése épült. Thomas érvelése az ítélet 109. oldalától kezdődően olvasható.
amit a demokrata Jerry Nadler immár jubileumi tizenharmadik éve próbál átrugdosni a törvényhozáson, eddig számottevő siker nélkül.
Az RFMA (kb. Tiszteletet a házasságnak-törvény) célja egyrészt a DOMA visszavonása, másrészt pedig az Obergefell és az 1967-es Loving kontra Virginia-ítélet egyes részeinek törvényi erőre emelése. Az utóbbi ítélet kimondja, hogy alkotmányellenes minden olyan jogszabály, amely tiltja a különböző rasszú emberek között létrejött házasságokat. Ezt az ítéletet néhány rendkívül marginális társadalmi csoporton kívül nyilvánvalóan senki nem akarja felülvizsgálni, a melegházasság és a különböző rasszú emberek házassága ügyei közé minden bizonnyal inkább praktikus és kultúrharcos megfontolásokból kerül egyenlőségjel.
A képviselőházban viszonylag gyorsan, még júliusban átment a javaslat, de a szenátusban a bizonytalan többségi viszonyok csak nehezen került napirendre. Az áttörést végül az hozta meg, hogy
amennyiben biztosítékot kaptak arra, hogy az RFMA csak a monogám házassági kapcsolatokat ismeri el, illetve hogy a nem profitorientáltan működő egyházi szervezetek nem kötelezhetők arra, hogy templomi esküvőt tartsanak az azonos nemű pároknak. A szenátus végül tehát 61:39 arányban fogadta el az RFMA-t.
Az azonos nemű és kevert rasszú házaspárok jogai szövetségi szinten tehát védelmet élvezhetnek abban az esetben is, ha a legfelső bíróság úgy dönt, hogy Thomas javaslatának megfelelően esetleg átgondolják az Obergefell-ítéletet és esetleg más következtetésre jut – amint Joe Biden aláírja a jogszabályt. Érdekes adalék, hogy
– csupán arra kötelezi őket, hogy a más államokban köttetett ilyen jellegű frigyeket elismerjék.
Mindettől függetlenül nem nagyon valószínű, hogy egy ilyen esetben az államok kormányai tömegesen a melegházasság megszüntetése mellett döntenének, mert az intézmény egyébként elég széles társadalmi elfogadottságnak örvend országszerte. Az azonos neműek házasságának ügye így talán nem is az úgynevezett lmbtq-közösség jogai és követelései körül általánosan kialakuló jóemberkedésre nagyszerű példa elsősorban, hanem arra, hogy egy-egy „landmark” bírósági döntés vagy jogszabály mögött milyen hatalmas és összetett intézményi és ideológiai konfliktusok állnak az Egyesült Államokban – amiknek sokszor még azt követően sincs végük, hogy véget érnének.
A nyitóképen: Pride felvoulás a washingtoni Capitolium előtt 2009-ben. Fotó: MARIA BELEN PEREZ GABILONDO / AFP
Egyre távolodik egymástól az Egyesült Államok és az Európai Unió. Előbbi ráadásul egy merőben új kontinens képzel el, ahol egyes országokkal működne csak szorosabban együtt.
A széfből drágakövek is előkerültek egy 2019-es házkutatás során.
Az ügyészség szerint azonban nem hibáztak.
Hallatlan: az amerikai elnök saját közeli emberit merészelte kinevezni a megüresedő nagyköveti pozíciókba.
Nem akármilyen találkozó lehet kibontakozóban.
Az ENSZ hangsúlyozza: a tartós visszatéréshez nagyszabású újjáépítésre és munkahelyekre lenne szükség.
Január végén világszerte mozikba kerül a Melania című film, amely az Egyesült Államok first ladyjének életét mutatja be a beiktatást megelőző húsz napban.
A szegedi Háborúellenes Gyűlés után Szalai Zoltán, a Mandiner lapigazgató-főszerkesztője és Boros Bánk Levente, a Nézőpont Intézet politikai kutatási igazgatója a helyszínről értékelték a nap tanulságait.
Tulsi Gabbard nem finomkodott: lerántotta a leplet a propagandáról, ami alá akarja ásni az elnök béketerveit. A hírszerzési igazgató szerint a NATO és az EU szándékosan hazudik arról, hogy Oroszország meg akarja hódítani Európát.
