Az ukrajnai háborúval Oroszország az Észak-atlanti Szerződés Szervezete bővítését szándékozta megakadályozni, ám a semleges Finnország és Svédország gyors csatlakozási szándékát éppen ez generálta.
Maráczi Tamás írása a Mandiner hetilapban
Áprilisi cikkünket a finn NATO-csatlakozási kérelem beadása alkalmából közöljük újra
Egyre határozottabban fordul a NATO felé Svédország és Finnország, a katonai semlegesség két, elmúlt évtizedekbeli mintaállama. Mint tudjuk: mindkét országnak van háborús tapasztalata Oroszországgal, mindkét állam tisztában van azzal, hogy a nyugati és az orosz érdekszféra határterületén fekszik, ezért a második világháború után biztonságpolitikai szempontból úgy látta a legjobbnak, ha semleges státuszt foglal el.
nem csatlakoztak a NATO-hoz. Ez a hibrid megoldás, ez a status quo évtizedekig megfelelt mind Európa, mind Oroszország érdekeinek.
A semleges katonai státusz lehetővé tette, hogy Finnország és Svédország idővel egyre több platformon és projektben együttműködjön a NATO-tagállamokkal – mindkét állam csatlakozott a Partnerség a békéért programhoz, és részt vett a szervezet misszióiban a Balkánon, Afganisztánban és Irakban –, illetve egy időben közvetítő szerepet is játsszon a NATO és Oroszország között. Ez a kényes egyensúly 2014-ben borult fel, miután Oroszország konfliktust robbantott ki Kelet-Ukrajnában, elcsatolta a Krímet, és bábkormányokkal állandósította befolyását a Donbaszban. Az észak-európai államokat ekkor csapta meg a fenyegetettség szele, és ekkor meg is kezdődött a hírszerzési és a politikai szintű együttműködésük az észak-atlanti szervezettel, az elmúlt években finn és svéd katonák is részt vettek közös NATO-hadgyakorlatokon.
Ami 2014-ben jelzés volt, az 2022-ben egyértelmű vészhelyzetté vált.
az elmúlt két hónapban végzett közvélemény-kutatások földcsuszamlásszerű elmozdulást mértek a közhangulatban, hirtelen megnőtt és jelentős többségbe került a NATO-csatlakozás támogatóinak száma (lásd keretes írásunkat).
A félelem erős ösztönzőnek bizonyult. A két ország kormánya a biztonsági helyzet és a társadalmi igények változásaira reagálva egymástól függetlenül, majd egymással koordinálva elindította azt a politikai folyamatot, amely a parlamentjükből kiindulva elkezdheti a NATO-felvétel procedúráját. A helsinki kormány előterjesztésében
A parlament a napokban elkezdi a javaslat vitáját, Sanna Marin miniszterelnök úgy vélekedett, hogy heteken belül döntés születik. Vagyis felgyorsul a döntéshozatal. A svéd parlamentben is hasonló helyzet állt elő: bár a kormányzó szociáldemokraták évtizedek óta a katonai semlegesség hívei, az új biztonsági helyzetben éppen változtatni szándékoznak tagságellenes álláspontjukon, a NATO-párti jobboldali ellenzékkel együtt tehát ebben a kérdésben egyértelmű parlamenti többség körvonalazódik a Riksdagban. Nyár elejére Stockholmban is megszülethet a parlamenti határozat a tagsági kérelemről.
NATO-szakértők felhívják a figyelmet, hogy a két kormány azért hajtja ennyire a politikai döntéshozatal malmait, mert konkrét időpontra szeretne készen lenni az elhatározással, és előállni vele: ez pedig a szervezet júniusi madridi csúcstalálkozója. Ha ott nyújtják be a kérelmet, nagy eséllyel felgyorsulhatnak az események, hiszen a védelmi szövetség tagállamai ezen a találkozón fogják meghatározni középtávú stratégiai terveiket. Ebbe fogaskerékszerűen beleilleszkedhet Finnország
és Svédország csatlakozása.
A NATO alapító okmánya, a washingtoni szerződés egyszerű feltételeket szab:
ennek az országnak pedig meg kell felelnie a tagsági feltételeknek, amelyek részben politikaiak, részben katonaiak: jogállamiság, demokratikus intézményrendszer, illetve a haderőfejlesztés készsége, a konfliktuskezelés békés eszközeihez való elsődleges ragaszkodás. A csatlakozási eljárás általában több hónapig tartó folyamat, amely a kérelem utáni tárgyalásokból, a kritériumok betöltésének vizsgálatából, majd egy ratifikálási eljárásból áll. Új ország belépéséhez az erről szóló dokumentumot az összes tagállam parlamentjében jóvá kell hagyni, ezt követően kerülhet sor a tagság deklarálására.
Finnország és Svédország esetében ez a folyamat precedens nélküli gyorsasággal lezajolhat – két okból: egyrészt, ha a két ország elhatározta magát a csatlakozás mellett, akkor az orosz fenyegetés miatt minden késlekedés óriási kockázatokkal jár; másrészt,
így nincs ok a felvétel halasztgatására. Mindkét állam stabil demokrácia erős demokratikus intézményrendszerrel, modern és ütőképes hadsereggel rendelkezik, illetve mindketten vállalták védelmi kiadásaik növelését a bruttó hazai össztermékük két százalékára, ami szintén NATO-kritérium.
Nem lenne probléma a két hadsereg integrálása sem a szervezet kötelékébe, hiszen – amint már szó volt róla – finn és svéd alakulatok évek óta részei a NATO egyes külföldi misszióinak, részt vesznek a szövetség hadgyakorlatain, illetve harcászati eszközeik is NATO-kompatibilisek. Bevetés esetén technikailag is beleilleszkednének egy egységes NATO-irányítású haderőbe, technológiai fejlettségük miatt még erősítenék is a NATOerők felkészültségét. Nem utolsó szempont az sem, hogy csatlakozásukkal a kulcsfontosságú balti-tengeri kereskedelmi útvonalak védelme is biztosítva lenne, ahogy az sem, hogy mind a finn, mind a svéd kibervédelmi képesség magas színvonalú, ami az orosz hibrid hadviselés, a dezinformációs kampányok miatt kiemelt jelentőségűvé vált a konfliktusokban.
A két észak-európai állam csatlakozása azonban felvet egy biztonsági kérdést: a csatlakozási kérelem benyújtása és a tagság deklarálása közötti időszakban nem vonatkozik még rájuk a NATO kollektív védelemről szóló vállalása, vagyis ebben az időszakban, amely a leggyorsabb eljárásrenddel is hetekig eltarthat, Finnország és Svédország katonai fenyegetettsége rendkívül nagy lesz. Ha az orosz hadsereg katonai műveletekkel igyekezne közbeavatkozni, azt – ahogy az ukrajnai háború esetében is látjuk – ideiglenesen csak saját hadseregükre támaszkodva kellene visszaverniük.
Erre az interregnumra működőképes megoldás lehet azonban az Európai Unió alapszerződésébe foglalt kölcsönös segítségnyújtás elve, amelyre hivatkozva
Az ügy nagy kérdése, hogy Moszkva ezt meg merné-e tenni. Ukrajna esetében a nemzetközi közösség többsége arra tippelt, hogy nem, mégis 2014-ben, majd 2022-ben is meglépte az orosz vezetés. A két északi ország geopolitikai jelentősége azonban más Oroszország számára, mint Ukrajna, amely két rendszerben, a cári és a szovjet időszakban is állama része volt. Finnország és Svédország ma már nem közvetlen befolyási övezet az orosz érdek szempontjából, így feltételezhetően Moszkva e két területért nem hozna olyan mértékű áldozatot, nem vállalna olyan nagy kockázatot, mint Ukrajnáért.
A mérsékelt közvetlen háborús kockázat ellenére az orosz retorika veszélyes:
azzal fenyeget, hogy megszűnne a Baltikum atomfegyvermentes státusza. A szavaknak pedig súlyt adnak a tettek is: az oroszok rendszeresen megsértik a finn légteret, belépnek a svéd felségvizekre, kibertámadások érik a két állam kormányzati portáljait. Kettőjük közül Finnország kitettsége a jelentősebb: 1300 kilométer hosszú szárazföldi határa van Oroszországgal. A fenyegetések után egy ukrajnaihoz hasonló offenzíva megindítása a két északi állam ellen valóban átszakítana minden gátat, és egy európai háború berobbanásához vezetne. Ez nem lehet a Kreml érdeke. Egy európai háború esetén Oroszország további súlyos hadi veszteségeket szenvedne, a szankciós politika totálissá alakulna, ami beláthatatlan károkat okozna elsősorban az orosz gazdaságnak. Nem beszélve arról, hogy egy ilyen radikális lépéssel Vlagyimir Putyin elnök azon megmaradt támogatói előtt is elvágná magát, akik még tompítják a jelenlegi nemzet-közi izolációját.
Finnország és Svédország NATO-csatlakozása tehát egy sokrétű biztonságpolitikai játszma része, a konfliktusban részt vevő felek mindannyian kockázatot vállalnak benne. Oroszország, illetve Finn- és Svédország mellett rizikót vállal a harminc NATO-tagállam is, amely a két északi ország befogadásával olyan orosz fenyegetettséget von magára, amilyet az ukrajnai háborúban még kitudott bekkelni.
a NATO a finn és a svéd felvételi kérelemre csak igennel válaszolhat, bármilyen átmeneti biztonságpolitikai hátránnyal jár is esetleg a döntés. Ez értékválasztás kérdése, nem az érdekeké, ahogy az ukrán állam területi integritása melletti kiállás is – éppen a nemzetközi jogrend és a globális biztonsági rendszer fundamentumainak megőrzése érdekében.
Többségben a NATO-pártiak
Finnországban az Yle közszolgálati média megbízásából a Taloustutkimus közvélemény-kutató cég által március közepén végzett felmérés azt mutatja, hogy a megkérdezettek 62 százaléka támogatja hazája NATO-csatlakozását, és csupán 16 százalékuk ellenzi. A lap 2017-ben megrendelt felmérése még csak 21 százalékos támogatottságot jelzett, a háború kirobbanásakor mért utolsó előtti szonda pedig 53 százalékot. Svédországban az Aftonbladet nevű újság által rendelt és a Demoskop cég által végzett friss közvélemény-kutatás 57 százalékos lakossági támogatottságot mért a NATO-csatlakozásnak, és 21 százaléknyiak utasítják el az ötletet. A legutóbbi, márciusi felmérés 51 százalékos támogatottságot és 24 százalékos elutasítást jelzett. A tendenciák világosan látszanak: az Ukrajna elleni orosz agresszió miatt folyamatosan erősödik a szándék a két országban a nyugati katonai szövetségi tagságra.
Nyitóképen: Sorakozó: svéd katonák a Cold Response 22 nevű norvégiai hadgyakorlaton márciusban. Fotó: Afp / Anders Wiklund / TT News Agency
A Hirosima és Nagaszaki elleni atomtámadás után mindenki nukleáris fegyverkezésbe kezdett. A több mint kétezer nukleáris kísérlet rengeteg ártatlan ember megbetegedéséhez és korai halálához vezetett.
Európa tovább fegyverzi Ukrajnát, miközben a frontvonalak mögött egyre élesebb hatalmi játszmák zajlanak. A háború már nemcsak a csatatéren dől el, hanem a gazdasági befolyás terepén is.
„Emlékeztetem az összes sajtóorgánumot, hogy figyelemmel kísérjük ezt” – fogalmazott az ukrán külügyi szóvivő.
A Poseidon Putyin válaszreakciója az Oroszország elleni szankciókra, és egyben figyelmeztetés, hogy Moszkva továbbra is a legnagyobb atomhatalmak egyike.
Gulyás Gergely azt is közölte: a nemzeti konzultáció íveinek kézbesítése a héten zárul.
Az akcióban lengyel, valamint más szövetséges államok eszközei is részt vettek.
A Tisza Párt programja állítólag reform – valójában kórházbezárást, fizetéscsökkentést és a fizetős egészségügy visszatérését hozná.
A korábbi SZDSZ-es főpolgármester még azzal is hencegett, hogy Budapest egyszer már megbuktatta az Orbán-kormányt 2002-ben.
