Itt a legjobb élni – Zoboki Gábor a Mandinernek

2022. április 30. 18:41
„Szerencsésnek tartom magam, mert egy olyan virágkornak lehetek az alkotója, amilyet meggyőződésem szerint utoljára a millennium idején élhettek meg a kollégáim.” A Kossuth-díjas építésszel az Operáról, a humán és a reál világ közti átjárásról, a boldog gyerekkorról és a kultúra emberteremtő erejéről beszélgettünk.

Farkas Anita interjúja a Mandiner hetilapban

 

„Egy építész pályája is fejlődik, a rutinja is megnő. Míg mesterré lesz, olyan szerteágazó tudást kell összegyűjtenie, amihez hosszú évek szükségesek” – mondta egy korábbi interjúban. Hogy érzi, most, hogy az Opera teljes rekonstrukcióján is túl van, eljutott már erre a szintre?

Talán nem volt teljesen pontos ez a felvetésem. Valójában a mi szakmánk a folyamatos újrakezdésről szól. Abban a pillanatban, amikor új fel­adat érkezik, olyan, mintha most jöttél volna ki a Műegyetemről. Ez az alma mater a mai napig ad egy nagyon alapos és szerteágazó, a világ minden pontján használható tudást.

Kevés európai országban van olyan építészoktatás, mint  Magyarországon,

ahol a műszaki ismeretek ugyanolyan súllyal esnek latba, mint a művészettörténet vagy a dizájn – azaz az építészet reál és humán része. Utóbbi azért lényeges, mert mindenki azt hiszi, hogy ez vegytiszta reál szakma, pedig egyáltalán nem erről van szó.

Lotz Károly A Zene apoteózisa című mennyezeti freskója a Magyar Állami Operaházban. <br> Fotó: MTI / Máthé Zoltán

Hanem miről?

A papíron megjelenő vonal egy folyamat vége; mire meghúzzuk, a lényeg zuhanyzás közben már régen megjelent a fejünkben.

A gondolkodás mindig a humán világból indítva jut el a reáliákig,

azaz bármit tervezünk, végig kell járjuk fejben az épületben működő összes ember tevékenységét, ismernünk kell a szükségleteit, a szellemiségét és akár a vágyait. Leegyszerűsítve: ugyanolyan fontos, hogy a régi szépségében ragyogjon az Ybl-palota, mint hogy akusztikailag csodálatosan működjön az auditórium. Ez az a kettősség határoz meg minket, építészeket. És ezért van az, hogy – kimondom – különlegesek vagyunk: Latinovits Zoltán versmondásában vagy Nikolaus Harnoncourt vezénylésében felfedezhető számomra, hogy építésznek készültek. Látom a vers vagy a zenemű szerkezetét, a beszédszerűséget, a „közvetítés” humánus léptékét. Az építészet, és ezt nem én mondom, hanem Csehov, minden művészet ernyője.

Vagyis mondhatni, az építészek a világ urai?

Kétségtelen, hogy sokszor azzal vádolnak minket, hogy mi akarjuk megmondani a világ folyását. És lehet, hogy régebben volt is ilyen szerepünk, mára azonban kiszorítottak minket – vagy kiszorítottuk magunkat – a kultúra és a közélet sűrűjéből. Minél távolabb megyünk a mai kortól, az építészet annál erősebben határozta meg egy-egy társadalomnak vagy művészeti kornak a karakterét. Mai napig halvány fogalmunk nincs, hogyan építették a piramisokat, és hogyan tudhattak olyan csillagászati attribútumokat megjeleníteni ezekben a házakban, amiket csak pár száz éve ismerünk. Az ókori egyiptomiak spirituális gondolkodásához pedig még kevesebb közünk van. A középkorban, de még száz-százötven évvel ezelőtt is nyilvánvaló volt például, hogy

minden országnak, településnek vannak szakrális vonalai,

ezért egyáltalán nem mindegy, hol áll egy bazilika vagy az Országház. Az építészeknek egész városokat kellett úgy kitalálniuk, hogy hosszú ideig működjenek. Például Budapest esetében is ezt az örökséget imádjuk – és élünk benne boldogan.

Mi változott meg, hogy ez a fajta befolyásuk elhalványulni látszik?

Nem lenne baj, ha – éppen a fent említett komplex tudásunk és sokoldalúságunk, jó esetben polihisztorságunk miatt – időnként minket is megkérdezne valaki nemcsak szűken vett szakmai kérdések, hanem általánosan az ország ügyei kapcsán is. Mert ha csak az orvosokra bízod a gyógyítást, attól nem épül új kórház, az énekesek, rendezők nem tudják felújítani az Operaházat, ahogyan a jogászok, politikusok sem tudják érvényesen megmondani, melyik házat érdemes lebontani és melyiket megmenteni. És akkor még nem beszéltem az útépítésekről vagy az energiapolitikáról, ami szintén építészet.

Az éves bruttó hazai össztermék 20-25 százalékát a mérnöktársadalom tapsolja el.

Vagyis a rendszeres együtt gondolkodás hiányzik az egyes szakmák képviselői közt?

Ahogy mi itt, Magyarországon élünk – mint tehetséges földönkívüliek –, sokkal inkább közösségi játék kellene hogy legyen. Ahogyan nyilván én sem egyedül húztam fel a Müpát, és nem egyedül újítottam fel az Operaházat. De tudtam, kik azok az emberek – a csillárkészítőtől az akusztikai szak­értőig –, akik pont olyan léptékben érzékelik ezeket a feladatokat, mint én. Építésznek lenni sosem magányos regényírás vagy egyszemélyes dalest, hanem folyamatos kommunikáció és interakciók végeláthatatlan sora, amiben a parkettás gondját ugyanúgy meg kell értenünk, mint az építés­vezetőét. Mint egy jó tábornok, úgy kell állnunk a hadsereg élén, tudva, hogy miénk a felelősség. Az ország mindenkori vezetőinek meg az a felelősségük, hogy felismerjék, ezek a hadvezérek, azaz a mérnökök, orvosok, tanárok a jövő letéteményesei. Mert ha egy mérnök rosszul végzi a munkáját, akkor háromszor annyiba kerül majd a hiba kijavítása, ha egy orvos, drágább lesz az utókezelés, ha egy alulfizetett tanár elveszti a motivációját, akkor nem termelődnek ki sem az előbbiek, sem az új Karikó Katalinok. Ha pedig a szolgáltatóipar árnyékában lassan elvész a tudomány és a kultúra jelentősége, mi emel fel minket?

Csak attól senki nem lesz boldog, hogy van mit ennie, és télen be tud fűteni.

Az élet önmagában és mindannyiunk számára nehéz, szükség van valamire, ami miatt megéri. Pláne egy olyan országban nem nehéz ezt megérteni, mint amilyen a miénk: ezer év alatt számtalan nagyszerű tehetséget adtunk a világnak Szent-Györgyi Alberttől Moholy-Nagy Lászlóig. Nekik köszönhetjük, hogy a föld minden pontján ma is számontartják és elismerik a magyarokat. Szerencsés külföldi szakmai szerepléseim során megélhettem azt, hogy a „respect” nem személyemnek, hanem a nagy tehetségű elődöknek szól.

Fotó: Ficsor Márton

Befuthatott volna karmesterként is, a legenda szerint legalábbis eredetileg erre készült. Miért döntött mégis az építészet mellett?

Bár édesapám gépészmérnök volt, az az igazság, hogy édesanyám példáját követve először orvos akartam lenni, biológia–fizika szakon végeztem a Radnóti-gimnáziumban. Közben persze végigkísérte fiatalságomat a klasszikus zene, a Műegyetem alatt valóban komolyan elgondolkodtam a karmesteri pályán. A kiváló zongoraművész Prunyi Ilona – aki ezen a válaszúton nagy figyelmet fordított rám – azonban megértette, hogy ez a „minden lében kanál” fiatal tehetség jobb, ha először befejezi a Műegyetemet, s csak utána kokettál a Zeneakadémiával.

Így lettem – viccesen szólva – a legjobb zenész a mérnökök közt és a legjobb mérnök a zenészek közt.

Vagy ahogy Fischer Ádám mondta egyszer: ha most karmester volnék, egyrészt konkurenciát jelentenék neki, másrészt soha nem épült volna meg a Müpa…

Humán-reál kettősség itt is?

Pontosan. Azért lehettem sikeres a szakmámban, mert nemcsak azt tudom, hogyan kell egy házat technikailag felépíteni, hanem látom benne a színeket, fényeket, hangulatokat, azaz az épület hangulatát és lelkiségét is. És hogy ez a kettős képességem kifejlődhetett, a zenetanulásnak köszönhetem.

Fogékonnyá váltam általa a szépségre, a harmóniá­ra,

és megtanultam koncentrálni: ha előtted van egy negyvenperces mű kottája, egy másodpercig sem kapcsolhat ki az agyad, képes leszel hosszan tartani a fókuszt. Ami ma, a kütyük világában egyre kevésbé jellemző. Magamon is tapasztalom, a keresztgyerekeimen meg kifejezetten érzékelem: tízéves korukban még végig tudtam nekik olvasni egy novellát, pár évre rá egy ugyanolyan hosszú szövegnek már csak maximum a feléig tudtak odafigyelni.

Fotó: Ficsor Márton

És ezért csak a kütyük a hibásak?

Természetesen nem önmagukban, hanem ahogyan használjuk őket. Nagyon örülök neki, hogy nekem a hatvanas-hetvenes években ennél szabadabb gyerek- és fiatalkor jutott. Ráadásul egy olyan csodálatosan sokarcú, mégis emberi léptékű városban, ahol délelőtt még a Normafánál síeltem – a közelben, a Szabadság-hegyen laktunk –, a villamosnak hála, huszonöt perc múlva meg már bent ültem az Operában a Seregi-féle Szentiván­éji álom premierjén, miközben kitört a romániai forradalom. És hiába a külső korlátok, a társadalmi közeg is bizonyos értelemben nyitottabb volt. A Radnótiban például apáca és ultraliberális pedagógus is volt a tanáraim között. Szerintem ma nem is létezik olyan iskola, ahol a gimnáziumi rajztanár rögtön az első órán a Notre-Dame elemzésével indít. És akkor még nem beszéltem az akkoriban induló táncházmozgalomról, ahonnan évekig nem tudtam kiszabadulni; Timár Sándornál táncoltam a Bartók Táncegyüttesben, kórusba is jártam. Vagyis

annak a szerencsés generációnak vagyok a tagja, amely még megélhette a gyerekkorát.

A szüleim jó szándékkal sem telepedtek rám, tizennégy éves koromtól szinte önálló életem volt, ami nagy teret adott a kreativitásnak. Ma nagyobb az általános jólét, ami nincs jó hatással a szellemi életre, ellustulunk. Pedig az olvasás teremtette képzeletbeli világot nem lehet digitálisan pótolni. Ahogyan az épületek esetében sem lehet a személyes jelenlétet megspórolni mindenféle virtuális sétákkal. Hiába nézel meg az interneten hatezer fotót a piramisokról, soha nem lesz olyan érzésed, mint amikor élőben nyűgöznek le.

Főlépcsőház <br> Fotó: MTI / Máthé Zoltán

Önnek is van olyan vágya, hogy az épületei akár ezer év múltán is elvarázsolják majd az embereket?

Fiatalabb koromban voltak ilyen álmaim, mostanában kevésbé gondolkodom ezen. Sőt, néha külön figyelmeztetem magam rá, amikor például bemegyek a Müpába egy koncertre, hogy ne azon agyaljak, vajon ötven év múlva is meglesz-e még a ház. Inkább figyelem az érkezőket, és boldog vagyok, mert úgy tűnik, szeretnek oda járni. Most, hogy újra megnyílt az Opera, az első este ott is felejthetetlen, már-már euforikus volt számomra: mindenki fényképezkedett, a közönség pontosan értette, érezte, mekkora munka van mögöttünk, és hogy az elmúlt öt év messze többről szólt, mint hogy kivettünk a nézőtérről kétszáz széket meg újraszórtuk az aranyport. Az Operaház egy időkapu. Wagner Parsifal című művében a bölcs öreg Gurnemanz azt mondja az ifjú és tapasztalatlan „hősnek”, miközben átviszi őt a Grál-lovagok körébe: „Fiam, ez itt a térré vált idő…” Mi pedig kortárs műveket játszunk mai technológiai környezetben, egy száznegyven éves ethoszban született házban. Mi ez, ha nem egy csodálatos időutazás?

Én ezért az örömért teszem a dolgom, nem a halhatatlanságért.

És nagyon hálás vagyok az életművemet megkoronázó Kossuth-díjért, de soha semmilyen kitüntetés nem tudja felülírni azt az érzést, mint amikor azt látom, hogy az átlagember térdre veti magát az Operaház előcsarnokában a csodálattól.

Ezek a pillanatok tartották, tartják ma is Magyarországon?

Ahogy karácsonykor és húsvétkor sem megyek el itthonról, úgy elköltözni sem akartam komolyan soha más országba. Ebben nincs semmi „turbó­szittya” meggyőződés, egyszerűen itt van a családom, a barátaim, a kertben meg nőnek a fáim. Fiatalabb koromban persze volt némi kísértés, egyszer például filmsztárt akartak belőlem csinálni New Yorkban, de inkább hazajöttem, és rajzoltam tovább a Müpát. A sok utazás alatt megismertem más társadalmak fonákját is, Párizs, az imádott városom például annyit változott harminc év alatt, hogy ma már nem mernék egyedül andalogni a Szajna-parton.

Egyre inkább úgy érzem, hogy ma Európában éppen itt, közvetlen az Alpok mögött a legjobb élni,

van víz, jó a klíma, az emberek normálisak. Budapest pedig különösen remek hely.

Csak mi, akik itt lakunk, nem akarjuk ezt elhinni?

Így van. A külföldi vendégeim, barátaim viszont mind el vannak ájulva tőle. A müncheni opera intendánsát, aki soha nem járt nálunk, bár a déd­apja magyar volt, nemrég elvittem többek közt a Zeneakadémiára, a Müpába, az Operába. Nem győzött ámulni rajta, Budapest milyen csodálatos, azt mondta, még Bécs sem ilyen nagyvonalú. Ami azért nagy szó, mert modernista építészként is muszáj kimondanom, hogy

ennek a városnak a kiegyezés és az első világháború között volt az aranykora

nemcsak szellemi-lelki, de építészeti értelemben is. És ugyan nagyon igyekeztünk, több mint száz év alatt sem tudtuk tönkretenni.

Az Operaház megújult díszlépcsője <br> Fotó: MTI / Szigetváry Zsolt

Most, hogy az Opera felújítása véget ért, hogy látja a jövőjét?

Szerencsés vagyok, hogy harmincöt éve töretlen erővel dolgozhatok az építészszakmában, amiért rajongok, és ami által azt érezhetem: hasznos vagyok. És azért is kifejezetten szerencsésnek tartom magam, mert egy

olyan virágkornak lehetek az alkotója, amilyet meggyőződésem szerint utoljára a millennium idején élhettek meg a kollégáim.

Kevés külföldi példát tudok mondani, ahol ennyi kulturális intézmény megújult vagy felépült volna az utóbbi harminc évben. Erre csak egy olyan ország képes, ahol a jövőt az építés jelenti, mind szellemi, mind materiális értelemben. Ez bizalommal és biztonságérzettel tölt el. És örülnék, ha töretlenül így folytatódna.

Zoboki Gábor
Budapesten született 1963-ban. Kossuth- és Ybl-díjas építészmérnök, a ZDA-Zoboki Építésziroda alapító-tulajdonosa. Legismertebb tervezői munkái közé tartozik a Müpa, a Richter Gedeon-ház, a sencseni Nansani Kulturális és Sportközpont, és ő volt a felelőse a Magyar Állami Operaház nemrégiben befejezett teljes körű rekonstrukciójának is. A Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, a Magyar Építőművészek Szövetségének alelnöke, a Pécsi Tudományegyetem professzora. Klasszikuszene-rajongó, a Wagner Társaság elnöke.

Nyitókép: Ficsor Márton

Összesen 23 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés