Juszt László megnyilvánulása légmentesen beleilleszkedik abba a baloldali kánonba, amely legszívesebben elfelejtené Trianont, globalista alapon meg akarja haladni a nemzetben való gondolkodást, és bármikor lelkesen köti össze egyenes vonallal a jelen országirányítást a történelmi katasztrófáinkkal.
Juszt László, aki lankadatlan gyűlölséggel ontja jobboldal- és nemzetkritikus gondolatait közösségi oldalán, most a trianoni békediktátum évfordulóján gázolt bele sokak fájdalmába. Éppen június 4-e kapcsán értekezett arról, hogy tulajdonképpen a Monarchia alig 20%-a volt csupán magyar, és az ország vezetését tökéletes vakság uralta.
Elmélkedését azzal a felhördüléssel nyitja, hogy „Már megint Trianonra emlékeznek!”, és oda futtatja ki, hogy a mai elit ugyanolyan politikát folytat, mint ősei, és bizony ez vezetett Mohácshoz, Világoshoz és Voronyezshez. Azon most lépjünk is túl, hogy
Érzékelhetően zavarja, hogy Trianon még mindig (már megint) a közbeszéd témája, sőt, évfordulója 2010 óta a nemzeti összetartozás napjává emelkedett. És nem, nem azért, mert jóleső érzés volna a trianoni traumában újra és újra megmerítkezni, vagy mert folyamatos ihletforrás lenne a jelen minden tökéletlenségének magyarázatára. Nem. Trianon az a történelmi realitás, amely a múltban tanulságot, a jövőben megválaszolandó kihívásokat jelent. Relevanciája és hatóköre pedig egészen addig eleven, ameddig el nem végezzük száz év ránk rótt feladatát.
Trianon széttartó fejlődési utakra kárhoztatta a Kárpát-medence népeit, és mondjuk ki, a magyarságot hozta a legnehezebb helyzetbe. Európában egyedülálló módon többmilliós, őshonos kisebbségként létezünk több országba szabdalva. A kisebbségi lét, egy közösség széttöredezettsége velünk élő valóság. Amíg nem ismerjük fel a történelmi sorsközösség fontosságát, amíg a magyarság nyelvhasználati vagy oktatáshoz való jogai a szélrózsa minden irányában sérül, addig nem tudunk és nem akarhatunk továbblépni Trianonon. Addig Juszt Lászlónak is el kell viselnie 1920 tematizációs erejét, a magyar nemzetpolitikának pedig feladata a folyamatos és kérlelhetetlen érdekérvényesítés.
Juszt szót ejt arról is, hogy Horvátország az egykor volt Magyar Királyság részeként mindössze négyszázaléknyi magyar lakossággal bírt, aminek éppenséggel sok relevanciája nincs Trianon kapcsán. Egyrészt
másrészt a horvátországi magyarság helyzete rendezett, a maroknyi közösség megbecsültségben élhet. Nem ejt szót ugyanakkor Kárpátalja napjainkban is egy sovén államberendezkedéstől szenvedő magyarságáról vagy arról a demográfiai tragédiáról, ahogy lassan kiüresednek a Vajdaság városai.
Juszt László megnyilvánulása légmentesen beleilleszkedik abba a baloldali kánonba, amely legszívesebben elfelejtené Trianont, globalista alapon meg akarja haladni a nemzetben való gondolkodást, és bármikor lelkesen köti össze egyenes vonallal a jelen országirányítást a történelmi katasztrófáinkkal. Amíg ez a narratíva el nem tűnik az ellenzék soraiból, hiába várunk a nemzeti minimumra, egy patrióta baloldali erő megjelenésére. Addig nincs és nem is lehet nemzeti minimum vagy pártokon átívelő társadalmi konszenzus.
A Mandiner olvasói és nézői összefogtak, hogy segítsenek Rosinec Máriának, a kárpátaljai nagymamának, aki fiát a háborúban veszítette el. A gyűjtés eredményeként közel hatmillió forint jutott el hozzá és két unokájához.
Aki jobboldali gondolkodó, annak már az élethez sincs joga? Ez már a Szeretetország előszobája?
Személyesen fölkeres egy magyar politikus, a másik levelet ír nekem, a harmadik figyelmeztet a fészbukon, hogy mit mondjak az engem fölkeresőnek.
A szomszédunkban már valósággá vált, amit már Ruszin-Szendi Romulusz is belengetett.
Senki sem érti, hogyan adhatták meg az engedélyt.
Januártól indul a behívók postázása.
Mindenütt terjed a szélsőbaloldali erőszak a konzervatívokkal szemben.
Senki nem akarja lefegyverezni a Hamászt, a terroristák viszont nem fogják önként feladni a fegyvereiket.
