Újra a szétesés útjára lép Etiópia?

2020. augusztus 24. 15:06
Etiópiában az etnonacionalista alapokon álló oromó ellenzék egyre veszélyesebb eszközökkel játszik a Magasföldön, ami – megtévesztve sok külső kommentátort – nem a demokratikus átmenet, hanem az etnikai ellentétek és az ország destabilizálása felé hat.

Marsai Viktor (Migrációkutató Intézet) írása

 

A recept meglehetősen egyszerűnek tűnik. Vegyünk egy viszonyrendszert, amelyben az egyik játékos kényelmesen és komolyabb felelősségvállalás nélkül belehelyezkedhet az elnyomott áldozat szerepébe. Hirdessünk mindenki által csak méltányolható felszabadító/demokratikus/antirasszista mozgalmat. Ne riadjunk meg az erőszak alkalmazásától sem, hiszen azt úgyis úgy fogjuk beállítani, mint a – közismerten – elnyomó hatalom brutális eszközét, hogy letörje a nemes célokat a zászlajára tűző megmozdulásokat. Igazából egy-két halott, sőt a vezetőink letartóztatása is belefér, hiszen ez csak növeli az általunk elkezdett színjáték sikerét és narratívánk erejét. És aztán csak várjuk, hogy az autoriter tendenciákon felhördülő külső szereplők rákényszerítsék a kormányzatokat arra, hogy engedjenek a zsarolásnak – és végső soron az elnyomottak kerülhessenek domináns szerepbe.

Azzal persze vigyáznunk kell, hogy mindezt olyan országban tegyük, ahol az elmúlt évek során folyó politikai folyamatok kellően erodálták az autoriter rendszereket, és a vezetés valóban szeretné bővíteni a politikai játékteret, ennek érdekében pedig jóban akar lenni a külső szereplőkkel – ellenkező esetben ugyanis a tiltakozások vezetői tényleg sokáig ragadhatnak a börtönökben. 
A fentebbi forgatókönyvet az elmúlt években egyre több afrikai – és nem afrikai – ország politikai erői próbálják ki a gyakorlatban is. De hogy ne legyünk túl általánosak, maradjunk a fekete kontinensnél, egészen pontosan Etiópiánál.

E sorok szerzője a Mandiner hasábjain már több cikkben is bemutatta a 2018 óta tartó etióp reformfolyamatot, amelynek központi szereplője az azóta Nobel-békedíjjal kitüntetett Abij Ahmed miniszterelnök. A kormányfő a politikai nyitástól kezdve az autoriter struktúrák lebontásán és a kőkemény korrupciós elszámoltatásokon át a külpolitikai viszonyok konszolidálásáig

számos létfontosságú intézkedést hozott, amely jelentősen javította a lakosság közérzetét

és a kelet-afrikai régió stabilitását. Két törekvése azonban egyelőre csak részeredményeket hozott: nem tudta kifogni a szelet az etnikai alapú politizálás vitorlájából, és nem volt képest két év alatt svájci életminőségre felhozni az etióp tömegek mindennapjait – ahogyan azok egy része ezt elvárta tőle. 

Sőt, volt egy lépés, amire, bár sokan elvárták tőle, Abij egyáltalán nem is mutatott hajlandóságot: nevezetesen, hogy ne az etiópok, hanem az oromók elnöke legyen. A hosszú évszázadokon keresztül marginalizált és elnyomott népcsoport jelentős része ugyanis azt várta, hogy az etnikai föderalizmus alapjain álló Magasföldön most eljött az ő idejük: a generációkon át húzódó habesa – amhara és tigrinya – dominancia után végre – ahogy egyikük fogalmazott e sorok írójának – „ők fognak hozzáférni a húsosfazekakhoz”. Már csak azért is, mert arányaiban ők az ország legnagyobb etnikuma, a becslések szerint a lakosság csaknem 40 %-át adják. A hatalomváltással ők kerülnek majd a nagy konzorciumok és a minisztériumok élére, ők építhetik ki az új etióp „mély államot”, és az oromó kulturális tradíció lesz az országos norma.

Abij azon rendelkezése, hogy békejobbot nyújtott az ellenzéknek, és számos terroristának bélyegzett – valójában a demokratikus átmenetért küzdő – csoportot legalizált, lehetővé tette, hogy más etnikumok emigrációban élő politikusai mellett prominens ellenzéki oromó vezetők is hazatérhessenek Etiópiába, és belevághassanak régóta dédelgetett terveik megvalósításába. Köztük volt az Egyesült Államokban élő Dzsavar Mohammed is.

Dzsavar tipikus példája annak az aktivizmusnak, amely olyan jól eladható a nemzetközi médiában,

 a fiatal oromó Szingapúrban, majd az Egyesült Államok legjobb egyetemein (Stanford, Columbia) tanult.

Ekkor erősödött meg benne oromó identitása, illetve az a meggyőződése, hogy meg kell dönteni a regnáló elnyomó – és zömében tigrinya – etióp vezetést. Dzsavar másokkal együtt megalakított az Oromó Média Hálózatot, amely különféle csatornákon keresztül igyekezett elérni az oromó népességet (TV-csatorna, internetes hírportálok), és ő dolgozta ki az Oromó Fiatalok Szövetségének ideológiai hátterét is, amely alapvetően az elnyomással szembeni fellépésre, az oromó kultúra erősítésére/újjáélesztésére, illetve a habesákkal való szembeszállásra épült. A szervezet tagjai, a qeerroo-k, ahogy oromó nyelven hívják magukat, kulcsszerepet játszottak a 2015-től kezdődő kormányellenes megmozdulásokban, és sokan az életüket adták a politikai reformok megindulásáért, amelynek az előző miniszterelnök, Hailémariam Dezaleny 2018-as lemondása és az oromó miniszterelnök, Abij Ahmed beiktatása volt a legfontosabb mérföldköve. 

Itt érdemes megállnunk egy pillanatra, és hangsúlyoznunk, hogy a 2018 előtti tigrinya vezetés valóban vaskézzel kormányozta az országot (bár messze álltak egy észak-koreai típusú diktatúrától), és 2005 óta minden választáson gondoskodtak arról, hogy az uralkodó pártszövetség, az EPRDF nyerjen a voksoláson. Tömeges letartóztatások, egyes esetekben kínzások és gyilkosságok is napirenden voltak, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy Abij hatalomra kerülése után számos eljárás indult ezekben az ügyekben. 

Az is ténykérdés, hogy

az oromók évszázadokon keresztül másodlagos állampolgárok voltak saját hazájukban,

és az abesszin birodalomra való beolvasztásuk lényegében egyfajta habesa gyarmatosítás keretében történt. Ugyanakkor az 1991-es hatalomváltás után kiépített etnikai föderalizmus jelentősen javított az oromók helyzetén, és – bár erről általában hallgatnak az oromó krónikák – a népcsoport meghatározó politikusainak egy része maga is az EPRDF keretein belül, annak egyik pártjában, az Oromó Nép Demokratikus Szervezetében építette karrierjét. Ebbe a csoportba tartozik Lemma Megersza, akit sokáig az egyik favoritnak tartottak a párton belül, de maga Abij Ahmed is. Ebből a szempontból tehát valóban nem történt a múlttal való teljes leszámolás: a jelenlegi etióp – és oromó – vezetés egy része a 2018 előtti establishment szerves részét képezte. 

Ilyen előzmények után sokan várták, hogy majd a külföldi emigrációból hazatért aktivisták és a lánglelkű demokrata fiatalok fogják „megtisztítani” az etióp politikai életet, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Csakhogy hamar kiderült, hogy a csillogó felszín alatt súlyos problémák feszülnek. Egyes megátalkodott kommentárok ugyanis nem restelltek rámutatni arra a tényezőre, hogy Dzsavar – aki közben megszerezte az amerikai állampolgárságot – meglehetősen kockázatmentesen és felelőtlenül tüzelte fel a több ezer kilométeres biztos távolságból azokat az oromó fiatalokat, akiknek aztán szembe kellett nézniük a hatóságok fegyvereivel. Dzsavar maga nem is vállalt rizikót, csak a 2018-as váltás után tért haza az országba, és szinte azonnal népes „testőrség” – lényegében fegyveres oromó milícia – vette védelem alá. Miután pedig kiderült, hogy Abij reformjai jórészt kifogták a szelet eddigi mondandója vitorlájából, emelte a tétet: nemhogy tompította volna, hanem

tovább erősítette etnonacionalista narratíváját,

amelynek egyik fontos – egyébként már 2013-ban megfogalmazott tételmondata – lett, mi szerint „először oromó vagyok, csak utána etióp”. Aminél veszélyesebb és destruktívabb vezérelvet nehezen lehetne megfogalmazni egy több mint 80 népcsoport lakta országban.

Dzsavar óriási népszerűségét jelezte, hogy 2018-as hazatérésekor ezrek ünnepelték az addisz-abebai utcákon. Már ekkor sejteni lehetett, hogy az aktivista ennyivel nem fogja beérni, és szervezni kezdte maga körül az Abijjel szembenálló oromó mozgalmat. Dzsavar zseniális demagógnak bizonyult, és megnyilatkozásaiban azt ígérte népe fiataljainak, amit Abij nem adott meg nekik: a húsosfazekakat. Mivel azonban ezen nyilatkozatok nagy része a közösségi médiában terjedt az országon kívül kevesek által beszélt oromó nyelven, nem nagyon érte el a külső szereplők ingerküszöbét. 

Dzsavar és a körülötte tömörülő etnonacionalista oromó vezetés tevékenységét nagyban segítette, hogy a qeerroo-kban kiváló partnereket találtak az ország bomlasztásához. Az ugyanis már a 2016-os demonstrációk óta egyre világosabbá vált, hogy a történelmi sérelmek feldolgozása úgy a legegyszerűbb, ha az oromó csoportok hasonlóan kegyetlenséggel bánnak el vélt vagy valós ellenfeleikkel. Sajnos ebben más népcsoportok – az amharák, a szidamók, a szomálik, az afarok – is partnernek bizonyultak. A kölcsönös gyűlölködésnek olyan méretű etnikai konfliktus lett az eredménye, amely 3 millió (!) embert kényszerített lakhelye elhagyására, és a helyi jellegű összecsapásokban százak vesztették életüket.

2018 során az összecsapások intenzitása csökkent, de hamar kiderült, ez csak átmeneti enyhülés. Annak érdekében, hogy óriási belső ellenzékével, a régi gárda tagjaival szemben sikerre vigye reformjait,

Abijnek szüksége volt mind a külföld, mind a belföld támogatására.

Előbbi azt jelentette, hogy olyan panelek mentén kell tevékenykednie, amely a nyugati döntéshozók számára is könnyen értelmezhető és méltánylandó (lásd demokratizáció), ugyanakkor nem idegeníti el saját etióp társadalmi bázisát, amelyben az oromó tömegek kulcsszerepet játszottak. 

Igen ám, csakhogy ez a kettős szorítás tág teret adott Dzsavar és a hozzá hasonló etnonacionalisták számára. Abij ugyanis csak nagyon óvatosan merte bevetni a biztonsági erőket az egyre szaporodó „tiltakozások” – sok esetben közönséges fosztogatások – kapcsán, hiszen a brutalitáshoz szokott rendőri erők és a feltüzelt, elégedetlen fiatalok összecsapása borítékolhatóan áldozatokkal járt, amit aztán az ellenzék annak igazolására használt fel, hogy lám-lám, a régi autoriter trendek továbbra is élnek, és valójában Abij sem jobb elődeinél. További problémát okozott, hogy a miniszterelnök különösen vigyázott arra, ne idegenítse el magától a qeerroo-kat. Mindez viszont azzal járt, hogy szép lassan senki sem érezte magát biztonságban az országban. 2019 októberében e sorok írója személyesen is tapasztalhatta, milyen hatalom összpontosul Dzsavar kezében, amikor a politikus egyetlen üzenetére – mely szerint az etióp rendőrség el akarta kergetni ,,testőreit”, hogy aztán a kormány meggyilkolhassa – a qeerroo-k napokra blokád alá vonták Addisz-Abebát, megbénítva a főváros ellátást és közlekedését, önkényesen fosztogatva és gyilkolva. A napokig tartó összecsapásokban legalább 86-an vesztették életüket. Ahogy egy egyetemi hallgató fogalmazott, ,,ha ezt bármely más nép fiataljai tennék, a rendőrség azonnal fellépne. De mivel oromókról van szó, azt csinálnak, amit akarnak.”

Az októberi események azonban még Abij számára is mérföldkövet jelentettek. A miniszterelnök már korábban is éles hangon beszélt a felelőtlen médiatulajdonosokról, „akiknek nincs is etióp útlevelük”, és határozott fellépést helyezett kilátásba. Ez végül 2020 júniusában jött el, amikor a népszerű oromó énekest és politikai aktivistát, Hacsalu Hundesszát ismeretlen fegyveresek meggyilkolták. Miközben egyes híresztelések szerint az állt a gyilkosság hátterében, hogy Hacsalu – akinek nimbusza vetekedett Dzsavaréval – nem volt hajlandó kellően radikális hangot megütni Abijjal szemben, Dzsavar azonnal Abijt tette felelőssé a merényletért. A felek közti kenyértörésre akkor került sor, amikor Hacsalu felesége és családja azt szerette volna, hogy az énekes holttestét Ambóban helyezzék örök nyugalomra, Dzsavar azonban addisz-abebai szertartást akart – nyilván a nagyobb láthatóság és a nemzetközi médiajelenlét miatt. Ennek érdekében Dzsavar és kísérete megpróbálták megakadályozni, hogy a halottas menet elhagyja a fővárost. Ezúttal azonban Abij sem tétovázott, és

a biztonsági erők letartóztatták Dzsavart és embereit.

Az esetre jellemző, hogy a „demokrata ellenzéki” kíséretétől nyolc AK-47-es gépkarabélyt és féltucat egyéb lőfegyvert kobozott el a rendőrség, és az intézkedés során kitört csetepatéban egy rendőrtiszt életét vesztette.

Hacsalu halála, illetve Dzsaval letartóztatása újabb erőszakos tüntetéseket hozott, amelyekben csaknem háromszázan haltak meg. A korábbi bizonytalankodásokkal szemben azonban az etióp rendőrség és a hadsereg most keményen lépett fel: megszállta a nagyobb városokat, és ezrével tartóztatta le az erőszakos demonstrálókat, illetve az azokat bíztató politikusokat. 

Az események külső fogadtatására jellemző, és jól mutatja a Dzsavar által követett taktika sikerességét, hogy nemzetközi szervezetek, mint például az Amnesty International, kemény hangú üzenetekben ítélték el az etióp kormány és a biztonsági erők valós – vagy vélt – túlkapásait, miközben azok legtöbbször az etióp nép tulajdonát és más népcsoportok tagjainak az életét védték. Arról sem sok szó esett, hogy a biztonsági erők tagjai közül hányan vesztették életüket a ,,békés” tüntetőkkel folyó összecsapásokban, illetve az etnonacionalista politikusok milyen mértékben járultak hozzá az erőszak spiráljának fokozódásához, hány ezer ember halt meg miattuk is az elmúlt évek demonstrációiban, és hogy az általuk szított etnikai ellenétek milyen mértékben ásták alá a 110 milliós Etiópia stabilitását. 

Azt, hogy milyen mértékben sikerült kiforgatni a valóságot sarkaiból, jelezte, hogy az etiópiai, illetve az amerikai diaszpórában élő oromók demonstrációikat hozzákapcsolták a Black Lives Matter mozgalomhoz, mondván, hogy az elnyomott kisebbség hangját képviselik a rasszizmus és etnikai megkülönböztetés elleni globális küzdelemben. Hasonlóan a BLM visszásságaihoz, itt is kevés szó esett arról, hogy az oromók ezt a ,,felszabadulást” más népcsoportok elleni szisztematikus erőszakkal és az etióp államiság aláásásával igyekeznek elérni.

2020 július elejére a demonstrációk elhaltak, de az ellenzék valójában elérte, amit akart.

Abij nemzetközi renoméja sokat romlott az elmúlt hónapokban,

és a kezdeti lelkesedés után már nincs meg mögötte az a támogatottság, amivel 2018-ban rendelkezett.

Ugyanez igaz a belpolitikai porondra, ahol sokan kiábrándultak a miniszterelnökből: vagy azért, mert túl későn mutatott erőt a demagógiával szemben, vagy azért, mert nem teljesítette be az „oromó álmot”. Mindez felerősítve a koronavírus következményeivel tovább rontja Abij esélyeit. Bár az ez év augusztusára tervezett országos választásokat a járvány miatt eltolták (természetesen kritikusai szerint ez is a miniszterelnök diktatórikus hajlamára utal – bár a döntést nem ő, hanem a számos ellenzéki személlyel megerősített Választási Bizottság hozta), a gazdaság rossz állapota, a politikai bizonytalanság és az etnikai feszültségek megléte nem sok jóval kecsegtet a miniszterelnök újrázása számára.

A jelenlegi helyzet legnagyobb haszonélvezői a „régi gárda” képviselői, akik – komoly csúsztatásokkal – játszhatnak rá a 2015 előtti ,,stabilitás” nosztalgiájára (bár kérdéses, akkor mi is történt 2015 és 2018 között, amikor szintén ő voltak hatalmon), illetve az újhullámos politikai demagógok, mint Dzsavar, akik már-már egyes országrészek elszakadását és önállóságát vizionálják. És hiába, hogy ennek nincs se történeti, se politikai, se gazdasági racionalitása, illetve előzménye, álmodozni csak lehet, nem? Végül is, ha nagyon rosszra fordul a helyzet, és az ország visszajut az 1980-as évek polgárháborús káoszához, még mindig ott van az amerikai útlevél, és a tengerentúlon évekig épített egzisztencia. Az, hogy mi lesz azokkal az etiópokkal, akik nem rendelkeznek második útlevéllel, úgy tűnik, nem jelenik meg az etnonacionalista kalkulációkban. 

Nyitókép: Reuters

Összesen 18 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Jó összefoglaló.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés