A szeretet rendje a szűkebb közösségtől halad a tágabb felé, magyarán egy európai számára a migránsok elég hátul szerepelnek az ordo caritatisban. Migráció-ügyben az EU-ra és az európai országokra tolni a felelősséget az útnak indulók helyett a felelősségi viszonyok teljes kiforgatása. Épp ezt csinálja a szélsőbalos Mérce is.
Ha megválogatjuk, kit engedünk be az országba és kit nem, akkor az embereket pusztán hasznossági alapon ítéljük meg, s ezzel megkérdőjelezzük méltóságukat – írja Merker Iván a szélsőbaloldali Mércén, a Mindenki Magyarországa mozgalom tizenkét pontját kritizálva, ami szerint csak az jöhessen Magyarországra, „akire valóban szüksége van a hazának”. Merker Iván úgy látja: „ezek szerint a Mindenki Magyarországa nem is annyira mindenkié: ez a tejjel-mézzel folyó, jogállami, eurós, felzárkózó paradicsom sajnos csak a »hasznos« embereket látja szívesen”.
Merker azt is kifejti: „Aki nem hasznos, azt nyilván valahogy kint kell tartani, ugye. Ne legyenek illúzióink: ez a kint tartás erőszakkal történik, erőszakkal próbálták és próbálják »megoldani a menekültválságot« a humánus és emberséges uniós vezetők is, legfeljebb nem Röszkénél, hanem az emberi jogokra még ennyire sem érzékeny afrikai milíciák meg diktátorok segedelmével.”
Nyilvánvalóan a baloldalon is komoly törésvonalak húzódnak a kérdésben:
de például a Momentum a széndioxid-kvóta mintájára kereskedne az EU-ba már beérkezett bevándorlókkal.
Mások munkaerőalapon érvelnek: Európának szüksége van a munkaerőre, máshol meg túlnépesedés van, tehát át kell csoportosítani a népességet, illetve átcsoportosulna az magától, ha hagynánk. Emlékezetes volt például, amikor Sarah Harper professzorasszony, az Oxford Institute of Population Ageing vezetője a BBC-ben kifejtette, hogy szerinte problémás a magyar kormány családpolitikája, mert a világ túlnépesedik, és bevándorlással is meg lehet oldani a gyerekszám megfelelő alakulását, hiszen a szubszaharai térség épp túlnépesedik. A feministák azt szokták hangoztatni, hogy a magyar családpolitika eltárgyiasít.
Bennem ilyenkor felmerül a kérdés, hogy a munkaerő-alapú bevándorlás-szabályozás, ami az üres munkahelyeket kívánja feltölteni velük, nem tárgyiasít és embertelenít-e el, nem veszi el az érkezők méltóságát? A balos logika szerint ugyanis ennek így kellene lennie; s ugyanez igaz a Momentum migránskvóta-kereskedési javaslatára.
A probléma gyökere ugyanakkor az, hogy a Mérce-féle szélsőbalos megközelítés szerint tulajdonképpen bármi lehet embertelen eltárgyiasítás. Ez egy ilyen szentimentális ultrahumanista hiszti, ami szerint ha bármiben korlátozol valakit, akkor nem hagyod kiteljesedni az emberségében, beleértve azt is, hogy szerintük bárki bárhová elmehet, elköltözhet.
A probléma végső soron viszont magával azzal a szemlélettel van, ami szerint ha bárhogy máshogy, mint teljes emberként tekintesz egy személyre, például munkaerőként, bevándorlóként, anyaként stb, akkor te eltárgyiasítod; és ami szerint a méltóságot nem kiérdemelni kell, hanem eleve a létünkkel jár, és elveszíteni sem lehet. Ha nem felelünk meg valaki elismerés-igényének, akkor „dehumanizáljuk”. (Ennek egyik alapműve Charles Taylor Az elismerés politikája című esszéje.)
Ez a szemlélet kifordítja az emberi méltóságról és kiteljesedésről vallott, egyébként a józan ész számára evidens, évezredes felfogást, és
Ez a posztmodern és szélsőbalos körökben humanizmus néven futó felfogás tagadja az érdemet, és ezzel szükségszerűen a felelősséget is, minthogy szerinte az érdemalapú erkölcsi felfogás olyasmit tulajdonít az ember erőfeszítéseinek, amiről nem tehet: veleszületett tulajdonságait vagy épp a szerencséjét.
Ezzel szemben igenis van tere az emberi erőfeszítéseknek; ahogy Darrell Royal mondja: „A szerencse nem más, mint a felkészültség találkozása a lehetőséggel.”
John Kekes magyar származású amerikai konzervatív filozófus azt írja az egyenlőségpárti illúziókról szóló munkájában:
„A velünk született képességek és az egy életen át követett cselekvési minták fényében egyetlen észszerűen gondolkodó ember sem fogadhatja el tovább azt a mítoszt, hogy minden ember egyenlő értékű. Valójában az ember értékét az határozza meg, hogy használja-e képességeit; hogy ezek a képességek jók-e vagy rosszak; s hogy cselekvési mintái az emberi állapot jobbá vagy rosszabbá tételéhez járulnak-e hozzá.
Az együttérzést az erkölcs alapjának tekintő érzelgősség védhetetlen. Megcélzott alanyát megalázza, nem képes felismerni az ember érdemét és érdemtelenségét, a megkülönböztetés nélküli együttérzés révén nem vesz tudomást az individualitásról, s elkeni az alapvető különbséget azok között, akik saját maguknak köszönhetik balszerencséjüket, s azok között, akik nem a saját hibájuk miatt szenvednek. Valójában az erkölcs gyakran azt követeli meg, hogy az emberekkel igazságosan bánjunk, ahogy megérdemlik: hibásnak tartjuk őket, ha nem végezték el munkájukat, vagy ha megszegték az általuk aláírt szerződést; s a nekik fölróható hibák miatt bírálattal illetjük őket, ahelyett, hogy együttérzéssel fordulnánk feléjük. Az együttérzéssel semmi baj nincs, ha erkölcsileg helyénvaló. Sokszor azonban nem az, s ezért nem lehet az erkölcs alapja.”
A kérdés tehát az, lehetőségei és tehetsége fényében ki miből mit hoz ki. Erről szól a talentumok bibliai példázata. Aki maga kevés talentumából kihozza, ami benne van, az megérdemli az elismerést. Aki elássa, és nem hoz ki belőle semmit, az nem érdemli meg az elismerést.
Egy politikai közösségnek pedig joga van eldönteni, kit enged be, és miért. Ha azokat engedjük be a migránsok közül, akik képzettek és hozzátesznek valamit a közjóhoz, akkor nem pusztán a hasznuk alapján ítéljük meg őket, hanem megadjuk a kiteljesedésükhöz szükséges lehetőséget.
A világ összes, közelünkbe érkező, akár a tengeren hánykolódó szegényén és szerencsétlenén
Az egyén és az emberiség szintje közt vannak köztes szintek, mivel az ember társas lény, és minden emberi közösségnek joga van indoklás nélkül nem beengedni valakit, akit nem akar beengedni a tagsága soraiba. Akiket pedig beenged, azokkal szemben joga van elvárásokat támasztani.
A szeretet rendje, az ordo caritatis nem a nagyobbtól halad a kisebb felé, hanem a kisebbtől, a hozzánk közel állóktól a tágabb közösség felé: „Vannak emberek, akiket a Teremtő jobban rám bízott, felelősebb vagyok értük, s vannak, akiket másokra bízott jobban, rám kevésbé. Alapelvként kijelenthető: minél szorosabb egy szeretetkapcsolat, annál inkább felelősek vagyunk érte. A saját gyermekem neveléséért inkább vagyok felelős, mint a villamoson látott gyermekekéért. A saját házastársam lelki üdvéért inkább vagyok felelős, mint a szomszédéért. A családi kapcsolatok mindig megelőzik a társadalmi, munkatársi, politikai kapcsolatokat.”
Első tehát a közvetlen család, utána a nagycsalád, a munkatársi és baráti kapcsolatok, aztán a helyi közösségek, utána a nemzet, majd a kultúrkör, a mi esetünkben a nyugat, valamint a hittársaink, és csak utána jön a világ többi része. A gazdasági bevándorlók az ordo caritatis alapján bizony eléggé hátra kerülnek. Sem kötelességünk, sem lehetőségünk nincs mindenkin segíteni.
Ezzel teljesen ellentétes az a Mérce elképzeléseivel egybeeső, szélsőbalos felfogás, amit anno Tóth István Olivér fejtett ki a Reflektoron: „Egy valódi baloldali program csak a minden csoportidentitások kritikája lehet. Ebben nincs különbség a nemzeti, vallási, pártalapú, filozófiai vagy akár szubkulturális csoportidentitások között. Egy valódi baloldali program csak a belépési küszöböt nélkülöző csoportidentitásokat fogadhatja el, amelyek tagadják az érdem és a jutalom logikáját, amelyek mindenkit megvigasztalnak.”
A valódi jobboldali, konzervatív program viszont éppenhogy az érdem és a jutalom logikájának a szociális érzékenységgel párhuzamos érvényre juttatása, valamint a csoportidentitások és azok „belépési küszöbeinek” védelme kell, hogy legyen. A fenti szélsőbalos álláspont ugyanis
A tengeren hánykolódó migránsokon segíteni pedig kedvünk is még kevésbé van, ha azt tapasztaljuk, hogy érzelmi zsarolással próbálják elérni céljukat, és annak ellenére elindulnak sokak, hogy tudják, hogy nemkívánatosak itt, és mégis arra apellálnak, hogy majd úgyis kimentik őket. Ilyen esetben ők és az embercsempészek a felelősek a sorsukért, nem pedig az érzelmileg megzsarolt európai kormányok és az EU..
Az elemző szerint ugyanis „nemcsak a Fidesz-szavazóknak jó, hogy van rezsicsökkentés, hanem a Tisza-szavazók túlnyomó részének is. Persze, vannak ott is teszlások és luxusbaloldaliak, de a szavazótáboruk nagy része az a rezsicsökkentés haszonélvezője.”
A legnagyobb ellenszélben vált sikeressé a már a hazai mozikban is látható, bibliai témájú animációs film.
A Tisza Párt önkéntes Lenin-fiúja hozta a formáját.
Van, aki számára rögös út vezetett a megtérésig, másoknak mindig is magától értetődő volt.
Ciki lenne Szent István országaként végleg elmaradni mögöttük. Francesca Rivafinoli írása.
Természetesen megint őket kiáltották ki félelemkeltőknek és szélsőségesnek, nem a bűnözőket.
Winston Marshall a brit és a magyar bevándorlási helyzetet hasonlította össze.
A bejárás során a miniszterelnök megtekintett egy kutyafuttatót, az állatok elszállásolására alkalmas bokszokat, majd egy kutya sétáltatásában is részt vett.
