Vérmező / Tranzit Zone − Migráció és mi XV.

2015. szeptember 3. 09:17

György Péter
Mandiner

Mindez Magyarországon történik, a mi hazánkban, a mi városainkban, falvainkban; s mi vagyunk azok, akik némán tűrjük, hogy így bánunk emberekkel, akiknek az a sors jutott, hogy menekülniük kell.

Migráció és mi címmel körkérdést és cikksorozatot indít a Mandiner: vezető magyar véleményformálókat kérdezünk meg arról, mit gondolnak az egyre forróbb témává váló migrációról és a kapcsolódó jelenségekről. Az eddig megjelent írások ezen a linken keresztül olvashatók.

*

Vérmező / Tranzit Zone

György Péter esztéta, Az ELTE Művészetelméleti és Médiakutatási Intézet igazgatójának írása

 

Mi a teendő? Úgy tűnik, ma a menekültekről írni két, számomra lassan összeegyeztethetetlen módon szokás: vagy a teoretikus megfontolások, vagy a személyes tapasztalatok követelte kérdésekre keressük a választ.

Ami a politikai, illetve politikai filozófiai értelmezéseket illeti, azok jelentős részben a magyar nemzetállam jogaiból, kötelmeiből indulnak ki, ennek megfelelően írják le a válságot, mondván: miféle állam az, amely nem képes a határait védeni, illetve ellenőrizni azokat. A területét teljes mértékben uraló nemzetállam azonban nem létező gyakorlat, hanem csupán neonacionalista, etnicista fikció, reménytelen ideológiai monológ. Amikorra ugyanis a történeti valóságban a nacionalizmus uralkodó történelemformáló képzelet lett, tehát a 18. századtól, Magyarország előbb a Habsburg Birodalom, 1867-től pedig az Osztrák-Magyar Monarchia keretei között egy multietnikus, transznacionális birodalomban élt.

A homogén nemzetállam ideje, elméleti lehetősége tehát Trianonnal jött el, amelynek mind szomorú árvái vagyunk. De a Csonka-Magyarországon létrejött Horthy-rendszer sem volt klasszikus nemzetállam, mert az etnikai, nyelvi homogen(e)itás társadalmi integráció nélkül nem sokat ér. A Horthy-korszak nemzetfogalma a történelmi középosztályt jelentette, s a szegények, munkások és parasztok nem voltak annak részei, akár magyarnak számítottak, akár cigánynak születtek. Amúgy a zsidótörvények sem voltak a homogeneitás legkorszerűbb eszközei.

A 2010 óta az állami kultúra szintjén is számon tartható neonacionalista ideológiai program tehát nem a történeti, hanem a restauratív emlékezet szülöttje. Az pedig, mint minden ilyen politikai doktrína, mint az két német menekült, Walter Benjámin és Erich Auerbach, amúgy persze zsidóknak számító értelmiségi, levélváltásában az felmerült: kulturális eszperantó, azaz a politikai célokra utólag létrehozott, kohézióteremtőnek remélt hagyományok erőszakos újrakonstruálása, s közben a nemzeti kultúra történeti valóságának teljes figyelmen kívül hagyása. A homogén nemzetállam doktrínájával szemben ugyanis a polifón történeti hagyomány ritka bonyolult szerkezete volt uralkodó eszmének tekinthető, amelyben Tisza és Ady együtt jelenthetik a mi országunkat; az egyik vagy a másik láthatatlanná tétele a buta neonacionalizmushoz, vagy épp annak radikális tagadásához vezet. Azaz, mi úgy éltünk, hogy a határok nem a magyar állam, ellenben/hanem a Birodalom határai voltak, a magyarok jelentős része többnyelvű kulturális terekben élt.

Nehezen hinném, hogy mindezt ne tudnák tanult kollégáim, amikor a magyar államiságért aggódnak. Ugyanúgy tudják, mint az olvasó, hogy a magyar határok – végre – 1989 óta nyitottak, s mi mindannyian európai utasok lettünk; tehetősségünk a kérdés, nem más. Végre eltűnőben van a korszak, amelyben csak kivételezett rétegek beszéltek jól nyelveken, mert az utazás és a személyes tapasztalat igazi kiváltság volt.

*

Mi magyarok, akiknek politikusai a nemzetegyesítés lázában égnek, mi vagyunk a legérdekeltebbek abban, hogy a kulturális és politikai magyar nemzet fogalma ne essék egybe az államhatárokkal, ezt is mindannyian tudjuk. A helyzet az, hogy a magyar nemzet és az államhatárok közti eltérések, átjárások nem mások, mint kulturális stratégiáink alapvető lehetőségei. A homogén magyar nemzetállam neonacionalista kisérteténél a kortárs magyar nemzeti kultúrának nagyobb ellenséget elképzelnem is nehéz. S amikor Eötvös Péter megkapja a legnagyobb kitüntetést, amit a magyar állam adhat, akkor mindezt elég egyértelműnek vélhetjük.

Vannak, akik egyszerűen fegyverrel védenék meg a határait s e ponton a száraz és logikus érvek és a retorika valóban elválaszthatatlanok. Aki gyermekekre, terhes anyákra, apákra fegyvertelen civilekre lövetne, az épp olyan felelőtlen, mint amilyen elvetemült, és igazán mindegy, hogy mit gondol közben a nemzetről vagy épp Európáról. Más kérdés, hogy azt okkal elképzelhetetlennek vélem, hogy a NATO szervezetében szolgáló katonai vezetés menekült civilekre tűzparancsot adna ki. Vélhetően ők is pontosan tudják, hogy az igazi tragédia lenne, rettenetes bűntett.

Valójában a magyar társadalom egy része szembetalálta magát a II. világháború óta legnagyobb globális politikai válság egyik következményével. És hiába mondjuk türelmesnek tűnően, normatív pedagógusként, hogy a megoldás az, hogy ha mindenki otthon marad vagy hazamegy, mert ezeknek az embereknek nincs többé otthonuk, nincs hazájuk, nincs államuk. Szíria soha többé nem lesz, nemhogy ugyanaz, de vélhetően egységes ország, állam sem; amit megint csak mindenki tud vagy tudhat, ha a számára adott nyelveken újságokat és könyveket olvas.

A globális léptékű helyi háborúkból álló eseménysorozat valóban nehezen értelmezhető a hagyományos háború fogalma és normái szerint. Számos szerző leírta, hogy mit jelent az 1989 utáni New War, amelynek eddig a távoli szemlélői, most pedig közvetlen szemtanúi vagyunk. Elsősorban azt, hogy az Új Háború a polgári lakosság ellen viselt hadjáratot jelenti, a civilek módszeres kiirtásának szándékát. Elképzelhetetlen valóságát. Szó szerint a földi pokol elől menekülnek azok az emberek, akik felénk jöttek. A kormányszóvivő szerint viszont „nincs mi elől menekülni, Innentől kezdve vagy kihasznált, vagy önmagukat áldozattá tévő emberekről van szó”, ami annyit jelent, hogy a köztisztviselőnek vagy sejtelme sincs arról, hogy kik a menekültek; vagy azt gondolja, hogy ez a megfelelő idő a mókára. Hetvenegy megfulladt szír menekültet „saját magukat áldozattá tévőnek” nevezni minden bizonnyal példátlanul erkölcstelen fordulat. Holott a globális helyi háborúkban nincsenek evidens frontok, nincsenek prognosztizálható következmények, ellenben minden eddigi szabály felborulhat.

*

A magyar kormánynak, úgy tűnik, mindez sok egyszerre. Az elmúlt hónapokban felelős politikusok egyre inkább morális pániktól sújtott embereknek tűnnek, akik azonnal cselekedni akarnak, mert pontosan tudják, hogy legalább azt a látszatot kell keltenük, mintha uralnák az eseményeket: holott nem.

S ezen az sem segít, ha a kapkodás és értelmetlen kegyetlenség szinte elképzelhetetlen inflációjával találjuk magunkat szemközt. A hadsereg bevetésének lehetősége gyakorlatilag értelmezhetetlen. A kormány felelősei éppúgy riasztó közönnyel, megvetéssel beszélnek a menekültekről, mint a városvezetői képességeit elvesztett főpolgármester. Balog Zoltán − akire a kormány a gyermekek elhelyezését bízta, a feladat abszurditása ellenére − volt az egyetlen, akinek szavai empátiára vallottak.

A menekültek ugyanis, mint azt mindannyian tudjuk, nem ellenségek, még akkor sem, ha ezt állítja bárki. A menekültek az életükért küzdenek, egy részük a jobb életért, de sokan, nagyon sokan közülük a puszta létükért. Talán itt lenne az ideje némi gondolkozásnak, s nem a napi három, aztán betarthatatlan intézkedés meghozatalának, törvények elfogadtatásának. Igazán nagy probléma ez: de a hisztéria tényleg csak fokozza a bajt. A felelős kormányzás mégsem azonos a raftinggal, a veszélyes vizeken való haladással, ezzel a felső-középosztálybeli röhejes álveszéllyel.

Ugyanezekben a hónapokban visszavonhatatlanul véget ért a hazai politikai ellenzék története is, akik sunyi módon persze azonnal eltűntek, mert úgy számítgattak, hogy rohadjon ez az egész történet a kormányra, addig ők nyaralnak és pártelnöki castinggal viccelődnek. Ez egyszerűen magyarázhatatlan gyávaság. Nyugodt lehet, aki arra vágyott, hogy a liberalizmusnak és a szocializmusnak ne legyen politikai képviselete. Nincs többé.

*

Aki egy este véletlenül vagy inkább szándékosan belesodródik azokba a helyzetekbe, amelyekben a pályaudvarok körül találhatja magát bármelyikünk, annak pár óra alatt elege lesz abból, amit az olyan „okos értelmiségek” írnak, mint én is. Osztjuk az észt, átlátunk Európa sorsán, amelyből valaki Erődöt alkotna, mások a globális felmelegedés és a szunnita/síita vallásháborúk kauzális láncolatain át/keresztül tekintenek a Kárpát-medencére, s mind azt mondják: maradjon mindenki ott, ahol született.

Akik azonban a pályaudvarokon dolgoznak, szó szerint éjt nappá téve, igazi európai magyarokként, azoknak nem metafizikai problémáik vannak az univerzalizmus és a nemzeti identitás eltéréseiről, hanem személyes tapasztalataik. Ugyan, ki találta ki, hogy majd ezer civil menekült, terhes nők, gyerekek, aggódó szülők, mind négy köztéri WC-re és mintegy két konténer zuhanyra jogosultak. Ugyan miféle nemzetállami autonómia nevében foszthatóak meg ártatlan emberek attól, hogy a testüket tisztán tudhassák? Miféle eszement kegyetlenség a villanyvilágítástól való megfosztásuk? Ugyan ki volt az, aki nem tartja fontosnak, hogy a Tranzit Zónákban wifi és mobil telefonokat feltöltő megfelelő szerkezet legyen? Ugyan ki döntötte el, hogy mikor és hány orvos vigyáz a terhes anyákra? Ki szervezte meg, hogy azok mikor juthatnak orvoshoz és miként?

Ezek igazi kérdések. Mindez Magyarországon történik, a mi hazánkban, a mi városainkban, falvainkban; s mi vagyunk azok, akik némán tűrjük, hogy így bánunk emberekkel, akiknek az a sors jutott, hogy menekülniük kell. Mi magyarok, valaha jogásznemzetként szerettük látni magunkat, és most azt látjuk, hogy a közönyünk: rettenetes. Engem aztán nem érdekel különösebben, hogy a Jobbik mit beszél. Sokkal, beláthatatlanul jobban bánt és nyomaszt, hogy mi magunk mit teszünk, és mit nem. Nem állítom, hogy az elmúlt hetekben a mindennapi segítségnyújtás munkásai között éltem volna. Tény, hogy szegényebb is vagyok a magától értetődőség tapasztalatával. De tényleg nem rólam van szó.

Az tény, hogy világos szakadék van az okoskodók és politikai számításból végrehajtott kegyetlenség és számos névtelen ember mindennapi élettapasztalata között. És ezt akkor is magunkkal visszük, ha úgy hozza a sors, hogy csendesebb napok jönnek. A politikai retorikát elég könnyű fel-, el-, kicserélni. A személyes tapasztalatok némák, de időtállóbbak. És jobb, ha tudjuk, hogy nem csak a szíreknek nem lesz többé ugyanaz a hazájuk: már a mienk sem az. És ezután nem is lesz többé, semmi ugyanaz.

A pár hónapja elment – rövid ideig tanárunk volt – Hankiss Elemér épp oly naiv, mint kiváló ember volt, s én többször bosszankodtam a „Találjuk ki Magyarországot” mozgalmán, lévén a történelem nem megállítható arra az időre, amíg újratervezzük az utunkat. Épp ezt látjuk ma. Attól tartok, hogy ezek a hónapok voltak s lesznek a homogén nemzetállam kísértetének utolsó napjai. S innen valóban: ki kell találnunk, hogy mi tegyünk.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/90473