Griefbot

Az utópia sose halott, legalábbis a modernségben biztos nem. A nyugati civilizációhoz tartozók jó ideje nem veszik észre, hogy folyamatosan totális rendszerek kiépítésére tesznek kísérletet, mert nem értik meg az eszmék, az igazságkeresés és a napi élet közti áthidalhatatlan szakadék természetét. A felvilágosodás óta itt mindenki a „rációra” és annak nyúlványaira, elsősorban is a modern tudományra hivatkozva vezet be újabb és újabb rezsimeket vagy rendszereket. Már aki a rendszer szót használja, elbukik az első intellektuális teszten: nem tudja, érti, hogy miért emberellenes a modern politika. Vannak kiemelten és látványosan durva fajtái, mint a kommunista vagy a náci rezsim, de az enyhe fajtái sem jobbak a végső következményeket tekintve. Mindegyikben közös, hogy fel akarják számolni a magánéletet, behatolnak mindenhová, ahol az ember biztonságot remélhet – családi közösség, baráti szolidaritás, hitbéli gyülekezetek –, s mindenhol az állam jelentkezik mint megváltó megoldás. Ezzel lehet választást nyerni, semmi mással, a világi megváltás ígéretével. A totális rezsimek egyik jellegzetessége, amikor az állami intézmények mellé – valójában fölé – egy párhuza­mos intézményt alakítanak ki az államinál nagyobb felhatalmazással. Ez a gyakorlat ma újra virágzik. 

Mindezekhez járulnak hozzá a technológia fejlesztésének az emberi életet, a létezést felszámoló újabb és újabb tendenciái. Itt van például a griefbot a mesterséges intelligencia kialakuló mindenhatóságának következményeként, amely lehetővé teszi, hogy az elhunyt ember hozzátartozói a fennmaradt szövegek, ímélek, kép- és hangfelvételek alapján társalogjanak a „halottal”. Vagyis a gyászoló emberben meglévő legkínzóbb fájdalmat, a valóságot a virtualitásban feloldja, sőt zárójelbe teszi. Meghalt, de hát itt van neked, hiszen beszél hozzád a saját képével és hangjával. A mai politikai ideológiák és kommunikációs eszközök is valami ilyesmit hajtanak végre: a valóság relatív, radikálisabb változatában pedig igazság egyenesen nincs is, így bármi megtehető, amivel szemben nincs kellő ellenállás. S akkor itt vagyunk egy réges-régi igazságnál: erőt csak erővel lehet legyőzni. De ha így van, akkor tegyük zárójelbe az utóbbi száz év nyugati politikai konstrukcióit is, amelyek éppen az erőt akarták háttérbe szorítani a politikai ügyek intézésekor. „Might is not right” – jaj, dehogynem! Éljen Thomas Hobbes, a politikai realizmus egyik legnagyobb alakja! 

A Fidesz jórészt azért bukott ekkorát, mert politikusai zsigerileg, tanulmányaik, túlzó életoptimizmusuk miatt elhitték a felvilágosodás óta sulykolt doktrínákat, amelyek a modern liberalizmus doktrínái voltak, és most is azok. Az emberek még ma is a liberális tanokban hisznek, holott valóságalapjuk addig tart, ameddig a tanokban hisznek, azaz a szabadságot az állam biztosítja, az emberi jogok egyénileg szabályozhatók, a gazdasági hátrányt az állam korrigálni tudja, a nemzetközi világ erősebb a helyi közösségek erejénél. Ha ez marad, akkor a griefbot alkalmazható lesz a „patriotbotra” is, vagyis hogy a hazaszeretetet virtuálisan lehet gyakorolni, de a valóság ezzel nem lesz köszönőviszonyban sem, ahogy a grief­botban sincs kapcsolat az elhunyt és az élő között. De az illúzió megvan! A világtörténelemben az emberiség még soha nem nézett szembe azzal, hogy nem a valósággal („a politikai ellenfél programja”), hanem az általa kreált virtuális valósággal kell megküzdenie. Márpedig a demokratikus választási folyamatok egyre inkább erről szólnak: kinek a virtuális valósága lesz penetránsabb? Ennek már semmi köze az eddig felfogott valósághoz. Persze ha valakit egy kő fejbe vág, az hiába fordul egy elképzelt csetbotos valósághoz. 

A szerző filozófus

Nyitókép: Képernyőkép/Orbán Viktor Facebook-oldala