„Vagy bevándorlás, vagy alkalmazkodás: valami kell” – mi lesz a munkaerőhiánnyal?

2017 elejére 4,3 százalékra mérséklődött a munkanélküliség, ami gyakorlatilag teljes foglalkoztatottságot jelent, hiszen aki tud vagy akar, az dolgozik, még ha közmunkában is – ebben nagyjából egyetértettek a Mandinernek nyilatkozó szakértők, akiket munkaerőhiány általános hátteréről kérdeztünk.

A kormánytól a cégekig sokfelől lehet hallani mostanában, hogy jelenleg a munkaerőhiány a magyar gazdaság legnagyobb problémája, és a Mandineren is számos, különösen érintett szektorral foglalkoztunk sorozatunkban az informatikától a vendéglátáson, az orvosokon és ápolókon át az építészekig és az építőiparig, a mesterekig, melósokig.

Riportsorozatunk utolsó részében közgazdász szakértőkkel és Czomba Sándor korábbi foglalkoztatási államtitkárral beszélgettünk, hogy megtudjuk: hogyan lehet, hogy ekkora munkaerőhiány mellett még mindig vannak közmunkások és munkanélküliek, miért nem tud alkalmazkodni az oktatási rendszer a munkaerő-piaci igényekhez, és mit lehet kezdeni az elvándorlással.

Megy a panaszkodás, de a valóság nem is olyan tragikus?

Köllő János, az MTA Közgazdaságtudományi Kutatóintézetének munkaerőpiacra specializálódott munkatársa óva int attól, hogy a „panaszkodás” alapján ítéljük meg a tényleges helyzetet. Mint mondta, a bevezető tankönyvi elméletben a piac úgy működik, hogy ha valamiből hiány van, akkor annak felmegy az ára, tehát tulajdonképpen nem sokáig fog hiányozni, csak drágább lesz. A gyakorlati élet persze felülírja az elméletet, mivel számos tényező – például az információhiány, a rugalmatlan bérek, képzési problémák, vagy épp a mobilitás hiánya – előidézhet egy olyan helyzetet, amikor nehéz betölteni az állásokat.

Ezt azonban inkább „toborzási nehézségnek” nevezné, nem munkaerőhiánynak, mivel nagyon szubjektív, hogy mennyit érzékelnek a munkaerő-piaci szereplők az üresedési láncból, és valójában a lánc mennyi pontján van valójában üresedés. Ez azt jelenti, ha például Béla nyugdíjba megy az egyik gyárból, és a helyére beáll Józsi, aki addig egy másik gyárban dolgozott, akkor a hiány áttevődik Józsi korábbi munkahelyére. Ha pedig oda egy harmadik gyárból jön valaki, akkor oda – magyarázta Köllő a Mandiner kérdésére. Mivel tehát a munkaerőmozgás gyorsan szétteríti a hiányt,

Viszont ember legyen a talpán, aki megmondja ez alapján, hogy az a hiány most egy vagy tizenöt munkahelyet érint – tette hozzá.

Az EU-ban egyébként negyedévente mérik a betöltetlen munkahelyek arányát a piacon. A tendencia az, hogy ez mindenütt növekszik, de Magyarországon egyáltalán nem kiugró ez az arány – tavaly 2 százalék volt, míg ez a mutató Bulgáriában 2,9, Csehországban 3,1, Nagy-Britanniában 2,5 százalékos. Igaz, az 1,8 százalékos uniós átlagot így is meghaladja valamivel a betöltetlen magyarországi munkahelyek száma, ami 2015-ről 2016-ra 0,4 százalékpontot növekedett nálunk, de ez sem tekinthető kiugró értéknek – derült ki a közgazdász által felsorolt adatokból.

Köllő János mindezt nem tartja tragédiának. Mint mondta, a rossz fizetéstől a technológia újdonságáig sokféle oka lehet annak, hogy egy álláshely betöltetlen, és azt is látni kell, hogy még a legmélyebb válságban is 10 százalékos a munkaerőmozgás aránya, vagyis a munkavállalók egytizede változtat munkahelyet. A Randstad munkaerő-közvetítő 2016 végén közölt felmérése szerint egyébként jelenleg a dolgozók 5 százaléka keres aktívan másik munkahelyet, míg 17 százalékuk inkább csak nézelődik.

Köllő János szerint megbízhatóbb képet kaphatunk abból, hogy hol emelkednek különösen gyorsan a bérek. Az elérhető egyéni és vállalati adatok szerint 2015-ben azoknál a vállalatoknál nőttek a leggyorsabban a fizetések, amelyek korábban a piaci bérszint alatt fizettek. Eközben ezeknek a cégeknek a létszáma enyhén, de csökkent. Ez végül is nem olyan nagy baj – tette hozzá.

Felpörög a bérverseny: aki teheti, fizet, mint a katonatiszt

Az üres munkahelyek tehát beindítják az „üresedési láncokat”, ami azt eredményezi, hogy felpörög a bérverseny a munkavállalókért. És nem csak a bérverseny. Március első hetében kilátogattunk a HVG Állásbörzére és körbekérdeztünk néhány kiállító nagyobb munkáltató céget az energiaszektortól a műszaki- és autóiparig. Mindenütt azt mondták, hogy érzik a munkaerőhiányt és a toborzási nehézségeket az elmúlt pár évben, és korántsem elég önmagában jó fizetést ajánlani. Legalább ilyen fontos az előrelépési lehetőség, a motiváló, kihívást jelentő feladatok és a rugalmasság is, főleg a fiataloknak.

A piac logikája szerint ha valamiből – adott esetben munkavállalóból – ugyanolyan áron többet akarnak, mint amennyi van, akkor elmozdul a kereslet-kínálat egyensúlya: növekedni fog az ár, és többen fognak dolgozni több pénzért. Elvileg. Persze a vállalkozók utálnak ugyanazért a munkáért ugyanannak az embernek többet fizetni, mint előtte – mondja a Mandinernek egy neve elhallgatását kérő közgazdász. Szerinte összességében egy „happy sztori” az, amit most munkaerőhiánynak hívunk, hiszen arról van szó, hogy beérett az EU-csatlakozás nagy vágyálma, mindenki szabadon dolgozhat nyugaton, és szép lassan kiegyenlítődnek majd a bérek Nyugat-Európához képest.

Most mindenesetre nehéz a helyzet, és bérverseny leginkább a kis- és közepes vállalkozásoknak jelent nagy kihívást, ugyanis számukra sokszor nem csak arról szól a történet, hogy mennyi nyereséget tesznek zsebre, hanem, hogy egyáltalán működni tudjanak. Eközben a multik „fizetnek mint a katonatiszt”. A hivatalos bérstatisztikákban mindenesetre nőnek az átlagos reálbérek, de ez azért csalóka, hiszen nem mindenki foglalkoztat teljesen legálisan, sokan vannak a szürke zónában – teszi hozzá szakértőnk.

Az is látszik mindenesetre – mondja –, hogy az árak terén is megkezdődött a konvergálódás. Például, ha egy vendéglős lassan 2-3 eurónyi forintot kér el egy korsó sörért, akkor abból jobban meg tudja fizetni a pultost és a pincért, aki majd a szabadidejében megengedheti magának, hogy szintén 2-3 eurót kifizessen egy sörért. Ugyanakkor nem csak a munkabérekben, de a munkakörülményekben is fel kell venni a versenyt az EU többi tagállamával – hangsúlyozta a Mandinernek név nélkül nyilatkozó szakember.

*

Az oké, hogy emelkedett a minimálbér, de közben túl sokféleképp adózunk

Untalanul visszatérő kérdés, hogy miért nem lehet nálunk ugyanannyit, vagy legalább megközelítőleg ugyanannyit keresni, mint Nyugat-Európában. Megkérdeztük ezt Czomba Sándor fideszes országgyűlési képviselőtől is, aki 2015 szeptemberéig a foglalkoztatási államtitkári posztot is betöltötte. Czomba azt válaszolta, hogy a szocializmus miatti hátrányunkat nem lehet ennyi idő alatt ledolgozni, és a cégek jórészt az olcsóságunk miatt jönnek ide. Így is mindig nagy viták vannak a versenyszféra képviselőivel, mikor minimálbér-emelésről van szó.

Arra a felvetésünkre, hogy még ha arányaiban jól is néz ki a 15, illetve szakképzetteknél 25 százalékos minimálbér-emelés, a nettó 85 ezer és 107 ezer forint aligha mondható vonzónak, Czomba azzal érvelt:

Mint rámutatott: a minimálbér-emelés általában az átlagbérek emelkedését is magával hozza, ezek azonban nagyon eltérők lehetnek a különböző régiókban. Például országosan most 190 ezer forint körül van a nettó átlagbér, de Budapestre vetítve ez jóval több mint 200 ezer, míg mondjuk Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében 120 ezer forint alatt van – ezt ráadásul Nyíregyháza felhúzza, anélkül számítva falun még kevesebb, százezer forint alatti ez az összeg.

Sok közgazdász szerint erre a regionálisan eltérő minimálbér bevezetése lenne a megoldás, de Magyarországon ez politikailag valószínűleg vállalhatatlan lenne. A kormány ezért inkább úgynevezett szabad vállalkozási zónák kialakításával próbálkozik az ilyen hátrányos térségekben például különleges adó- és járulékkedvezményekkel, Czomba azonban elismeri: olyan nagymértékű az elmaradás, hogy ennél jóval radikálisabb megoldásokra lenne szükség.

Az adók mértékére és bonyolultságára egyébként a riportsorozatunkban több vállalkozó is panaszkodott. A Mandiner által megkérdezett, névtelenséget kérő közgazdász mítosznak nevezte, hogy Magyarországon alacsonyak lennének az adók. Mint mondta, az egy dolog, hogy az szja és a társasági adókulcs viszonylag alacsony, viszont magas az áfa, és egy sor olyan adónem van, aminek a beszedését az állam tulajdonképpen „másra bízza”, az alól nem lehet kibújni: például a tranzakciós adó. Bankolni mindenkinek muszáj, és így legalább a bankomat utálom a tranzakciós adóért, nem az államot – foglalta össze, hozzátéve, hogy bár sokat csökkent az állami újraelosztás mértéke, az még mindig nagyon magas. Ennek többek között az az oka szerinte, hogy a társadalom nem akar lemondani az ingyenesnek tartott, valójában luxus-közszolgáltatásokról, mint az állami tömegközlekedés vagy egészségügy. Azt is hozzátette ugyanakkor, hogy a különadók többnyire – a kiskereskedelem kivételével – nem az olyan ágazatokat érintik, ahol sok embert foglalkoztatnak (ilyenek a termelő ágazatok), hanem az energia- és a bankszektorra.

*

Összeszerelő üzemnek is csak Nyugat-Magyarország jó?

Az viszont korántsem mítosz, hogy összeszerelő üzem vagyunk – mondta szakértőnk, aki szerint a multik a macerás adminisztrációt könnyedén megkerülve, egyből a helyi polgármesterekkel egyeztetve hozzák ide a gyáraikat. Ez mindenesetre jó, mert azt jelenti, hogy versenyképesek vagyunk: egy-egy beruházásért nem csak Szlovákiával kell megküzdenünk, de mondjuk Kínával is – fejtette ki. A cégek döntésben nem csak az játszik szerepe, hogy milyen olcsón ússzák meg a munkaerőre fordított kiadásokat, de például az is, hogy vezet-e rendes út, esetleg autópálya a helyszínre, és kapnak-e garanciákat, hogy nem záratják be pár év múlva a céget, simán kivihetik a hasznot az országból, és hasonlók. Mindezeken felül pedig egyre inkább figyelembe kell azt is venniük, hogy a tervezett beruházási helyszín közelében van-e elég (akár több száz vagy ezer) alkalmas munkaerő, akit majd foglalkoztatni tudnak.

Hogy lehet akkor, hogy még most is mindenki Győr környékén akar üzemet létesíteni, ahol már csak az Auditól és más, egymást érő gyárakból tudja elcsábítani a munkavállalókat? Még ez is kevésbé kockázatos, mint a parlagon heverő, de esetleg képzetlen vagy motiválatlan kelet-magyarországi munkavállalók közelébe vinni egy beruházást? – kérdeztük szakértőinket.

„Hát, ha én befektető lennék, először és is inkább Győrben próbálkoznék, mert az egyéb feltételek ott sokkal kedvezőbbek, mint Mátészalkán” – mondta erre Köllő János. Hasonlóképp látja a cégek motivációit Czomba Sándor korábbi foglalkoztatási államtitkár is, aki amúgy egyébként a munkaerő-piaci téren igencsak hátrányos helyzetű Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéből származik. Mint mondja,

De azért ezek egyedül nem csinálnak nyarat. Ráadásul alapvetően az a prioritása a legtöbb befektetőnek, hogy a Dunától nyugatra létesítsen gyárat – tette hozzá Czomba.

Felvetettük: kézenfekvő megoldás lenne erre a mobilitás ösztönzése, bár a magyar munkavállalók hírhedtek arról, hogy nagyon nem szeretnek munka miatt költözni; ha meg már költöznek, akkor mehetnek egyből külföldre is. Az országon belüli mobilitásról a volt államtitkár azt mondta: érthető, ha a vidéki lakásukat, házukat nem szívesen adják el az emberek, főleg, hogy az árából legfeljebb egy garázst vehetnek Budapesten. Az állami albérlet és rezsidíj-támogatás, amit bevezettek az elmúlt években, nagyjából ezres nagyságrendben működött, tehát nem hozott nagy áttörést. Czomba az országon belüli mobilitást inkább átmeneti megoldásnak tartja – még ha a nagy cégek sokszor magas színvonalú munkásszállókat is biztosítanak a dolgozóiknak. Szerinte a vége úgyis az lesz, hogy oda kell vinni a munkahelyeket, ahol a munkaerő rendelkezésre áll.

Túltolták a közmunkát: már a versenyszféra elől veszi el a munkavállalókat

Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében például nagyon is rendelkezésre áll a munkaerő. A mostani, országosan összesen kétszázezer közfoglalkoztatottból negyvenezret csak ebben a megyében foglalkoztatnak – mondta Czomba Sándor korábbi foglalkoztatási államtitkár, aki úgy látja: a közfoglalkoztatás a mostani formájában már nem tud megfelelni annak a szándékolt céljának, hogy visszavezesse az embereket az elsődleges munkaerőpiacra, ugyanis maga a közmunka sokszor vonzóbb alternatíva például a gyári munkánál. Eközben van nagyjából 140 ezer ember a rendszerben, akik még a közmunkában sincsenek, mert arra is alkalmatlanok vagy motiválatlanok. Ők jelenleg 22.800 forintos „foglalkoztatást helyettesítő támogatásban” részesülnek csak, a közmunka pedig pont nekik kellene, hogy szóljon, nem azoknak, akik a versenyszférába is alkalmasak lennének – fejtette ki a politikus a Mandinernek.

Czomba Sándor olyan példát is említett: a térségben rendszeresen ukrajnai, kárpátaljai vendégmunkásokkal szedetik az almát a gazdát, miközben sok helyinek sincs munkája. De egyszerűen nem éri meg nekik a közmunka mellett még almát szedni is elmenni, mint ahogy a környéken lévő néhány gyárba sem mennek el két-három műszakban dolgozni, ha a jóval kényelmesebb közmunkával se keresnek sokkal kevesebbet.

Beszédes adat egyébként az is, hogy a tavalyi évben 340 milliárd forintot szánt közfoglalkoztatásra a kormány, de ebből csak 290 milliárdot használtak fel. Ebből is látszik, hogy már jóval kisebb az igény az ilyen jellegű foglalkoztatásra – mondta a Mandinernek Czomba, aki szerint ezt a kormány belátta, mivel

*

Nem fejleszt készségeket az oktatási rendszer

A kormány az utóbbi időben hangsúlyosan kommunikálja a bevezetett duális képzés előnyeit, vagyis, hogy német mintára gyakorlatorientált képzésben vehetnek részt cégeknél a szakképzésben részt vevő tanulók. Arra a kérdésünkre, hogy ez az állítólagos pozitív hatás miért nem érződik, Czomba Sándor azt mondta: még nem futott ki a képzés, túl rövid ideje vezették be ahhoz, hogy látható legyen a hatása. Egyébként pedig a munkáltatók sem tülekednek a tanulókért: egyelőre csak a cégek 3 százaléka vesz részt a duális képzésben, tehát a munkáltatói oldalt is külön motiválni kell erre. Ez mindenesetre nem lesz nehéz szerinte: ahogy egyre nagyobb lesz a munkaerőhiány, a cégek  szemében felértékelődik majd a lehetőség, hogy rögtön az iskolapadból lefoglalhatják és kiválogathatják a leendő munkavállalóikat.

Sokkal kritikusabban látja a helyzetet Köllő János közgazdász, az MTA kutatója. Szerinte aki a német mintára hivatkozik, az nem ismeri a német duális szakképzést. Ugyanis ott több közismereti órát hallgatott le egy diák már akkor, mikor bekerül a rendszerbe, mint egy magyar szakmunkás-tanuló a duális képzés elvégeztével. Az alapkészségek alacsony szintje pedig azt eredményezi, hogy az illető képtelen lesz később új dolgokat megtanulni. Ez pedig azért lenne fontos, mert akik most kijönnek a szakképzésből, azok 2060 körül mennek majd nyugdíjba, és most még azt sem tudjuk, milyen szakmák lesznek addigra, nem ám, hogy azokhoz milyen szaktudás szükséges – hangsúlyozta Köllő.

A nyugati példákkal való összevetés kapcsán még egy beszédes adatot hozott fel a közgazdász a magyar szakoktatás színvonalának szemléltetésére: Magyarországon a szakmunkásként végzettek fele dolgozik valóban szakmunkásként, míg a másik fele alacsonyabb szintű, betanított- vagy segédmunkát végez. Ehhez képest Dániában a szintén három éves, de szilárdabb előképzésre épülő duális képzésben a végzetteknek csak az egyharmada dolgozik szakmunkásként, a maradék zöme viszont felfelé lépett tovább, és vállalkozik, vagy technikusként, fehérgallérosként dolgozik.

A felsőoktatással kapcsolatos kérdésünkre Köllő János azt mondta: nem is mérnökökből, hanem a klasszikus természettudományos szakmákból van a legnagyobb hiány, nincs például elég matek- vagy fizikatanár. A hamburgert áruló bölcsészek mítoszáról viszont azt mondta: ez nem igaz, lényegében nincs különbség a mérnökök és a bölcsészek elhelyezkedési rátája között, sőt a bölcsészek közel százféle munkakörben dolgoznak, épp azért, mert megvannak a folyamatos tanuláshoz szükséges készségeik.

A megoldás: hazacsábítás, bevándorlás vagy alkalmazkodás?

Több lehetőség is felmerült arra a kérdésünkre, hogy miként lehetne megoldani a munkaerőhiányt. Értelemszerűen az elvándoroltak hazacsábítása és a még el nem vándoroltak itthon tartása tűnik a legkézenfekvőbbnek, bár az általunk megkérdezett mindkét közgazdász hangsúlyozta, hogy Magyarországról nem számít magasnak a kivándorlók aránya a többi kelet-közép-európai EU-tagállamhoz képest. Sokatmondó az is egyébként, hogy korábbi riportjainkban a külföldön dolgozó megszólalók nem feltétlenül csak a jobb kereseteket emelték ki motivációként, de a rendezettebb munkakörülményeket és a kinti hozzáállást is.

Ezzel némileg egybecseng az is, amit Czomba Sándor a „Gyere haza, fiatal!” program tanulságairól mondott a Mandinernek. Czomba leszögezte, hogy ez egyfajta pilot-program volt, tehát eleve nem számítottak arra, hogy tömegek hazajönnek csak emiatt, inkább az volt a céljuk, hogy ha valaki amúgy is fontolgatja a hazatérést, akkor annak ne a repülőjegy ára, vagy az itthoni albérlet-helyzet legyen az akadálya. Egy felmérést is végeztek egyébként a Londonban élő magyarok körében. A „mi kellene ahhoz, hogy hazajöjjön?”-kérdésre adott válaszokból az derült ki, hogy a fizetés csak a harmadik a fontossági sorrendben, ezt megelőzi az itthoni karrierlehetőség és a lakhatás. Szerencsére – tette hozzá a politikus, ugyanis ha csak a béreken múlna a dolog, abban úgysem tudnánk az angolokkal versenyezni.

A migráció másik oldaláról közelítette meg a dolgot Köllő János aki szerint akár meg is kérdezhették volna a menedékkérőket a határon, hogy valamelyikük nem orvos-e véletlenül. Mint mondta, korábban a leggyorsabban bővülő nyugat-európai munkaerőpiacokhoz jelentős mértékben, 40-60 százalékban járult hozzá a bevándorlás. Azon felvetésünkre, hogy az eddigi németországi tapasztalatokból úgy tűnik, a mostani migrációs válságban nem rejlenek ilyen potenciálok, azt mondta: a mostani tömeges migráció valóban más helyzetet teremt munkaerő-piaci szempontból.

Hogy mi a megoldás a munkaerőhiányra? „Tudomásul is lehet venni” – mondta Köllő János. Hozzátette: a magyar nép fogyni fog, a munkaerő-állomány pedig úgyszintén, az elöregedésnek köszönhetően ráadásul még nagyobb ütemben. „Vagy bevándorlás, vagy alkalmazkodás. Valami kell.”