Munkaerőhiány-riport IV.

Nővérhiány itthon: mélypont mélypont után

2017. január 18. 15:01

Legalább tizenhatezer nővér és ápoló hiányzik a magyar egészségügyből, miközben az egyetemről kikerültek kétharmada eleve külföldön áll munkába. Az ágazatban meglévő feszültségeket jól jelzi, hogy a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara elnöke letiltotta a lapunknak adott nyilatkozatát a Sándor Máriával való konfliktusuk folytán. A „fekete ruhás nővér” továbbra is azt mondja: a kamara és a szakszervezet minden kormánnyal megkötötte a maga alkuját. Az őszi 26 százalékos béremelésre csak legyintve nevetnek a nővérek. Munkaerőhiányról szóló riportsorozatunk újabb része az ápolókról.

A legoptimistább becslések szerint is legalább tizenhatezer ápoló hiányzik a magyar egészségügyből, de a pesszimistábbak egyenesen huszonhatezerre teszik ezt a számot. Már Sándor Máriáék fekete ruhás tiltakozása is a nővérhiányból indult ki, miután Sándor Mária egyik kolléganőjének a beteg édesapja elhunyt otthon, de a kolléganő becsületből beállt dolgozni a nővérhiány miatt, és egyébként sem nagyon engedhette volna meg magának, hogy a kevesebb pénzzel járó táppénzre menjen.

Meddig lesz így fenntartható az egészségügy, mit mondanak, akik külföldre mentek, és mennyit ér az ősszel megadott 26 százalékos béremelés? Munkaerőhiányról szóló riportsorozatunk negyedik részében ennek járunk utána, megszólaltatva szervezeti vezetőket és még itthon lévő, illetve már külföldre szakadt ápolókat – néhányuk keresztnevét az anonimitás érdekében megváltoztattuk.

„Ezen csak röhögni tudok, a sírás fázisán már túljutottam”

Így jellemezte a 26 százalékos béremelést a húszas évei végén járó Nikolett, aki egy pécsi kórházban dolgozik: hivatalosan csak segédápolóként, ugyanis a diplomájához még hiányzik a szakdolgozata és egy nyelvvizsga. Gyakorlatilag viszont most is szakápolói feladatokat lát el, és azt tervezi, hogy amint meglesz a diplomája, külföldre megy dolgozni.

Mint mondja, több kolléganője is így tett az osztályon: volt, aki a papír megszerzését követően már másnap elment. Ezt az ápolói szakmában nem nehéz megtenni, hiszen ez EU-konform végzettség. Különösebb honosítás és adminisztráció nélkül lehet a magyar papírral külföldön dolgozni.

Mivel 2017-től a minimálbér és a szakképzett munkavállalóknak járó garantált bérminimum is emelkedett 15, illetve 25 százalékkal, így ez csaknem utolérte az egészségügyi szakdolgozóknak járó béremelést: a szakma dolgozói így nem nagyon érzik, hogy nagyobb lenne a munkájuk presztízse arányaiban.

„Miért lenne irreális a 100 százalékos béremelés, ha alig vagyunk a pályán?”

Így kérdezett vissza a Mandinernek a fekete ruhás nővérként ismertté vált Sándor Mária. Szerinte ha arra volt pénz, hogy a jegybanki dolgozók év végén több százezres jutalmat kapjanak, akkor a 92 ezer egészségügyi dolgozó tisztességes béremelésén sem szabadna spórolni. Mint mondta, az ősszel bejelentett béremelés a gyakorlatban bruttó 2.000-40.000 forintos emelést jelent a szakdolgozóknak, ezen belül az ágy mellett dolgozó nővérek többsége bruttó 10-30.000 forinttal keres többet.

Bár Sándor Mária elismeri, hogy a kamara feladata nem a bérharc, hanem a szakmai háttér megteremtése, de ezt sem látja el, ahogy a szakszervezet sem az érdekképviseletet. Így milyen alapon van egyeduralmuk? – tette fel a kérdést.

Mint emlékezetes, Sándor Mária még 2015 végén fordult szembe a kamarával, aminek az lett a vége, hogy kizárták a MESZK-ből, mert nem fizette a kötelező kamarai tagsággal járó tagdíjat, ami havonta mintegy 800 forintot jelent. Szerinte nem az összeg, hanem az elv azonban a lényeg: nem akart fizetni egy olyan szervezetnek, ami meglátása szerint nem látja el a feladatát és alkukat köt a kormánnyal.

Sándor Mária így a szociális ágazatban, idősek ápolójaként tud dolgozni jelenleg. Dolgozhatna egyébként segédápolóként is az egészségügyben, mert elvileg számukra nem előírás a kamarai tagság. Azonban Sándor Mária elmondása szerint egyik intézmény sem meri őt, segédápolóként sem alkalmazni, mert az intézményvezetők annál jobban féltik a pozícióikat.

Ellehetetlenült sztrájk

Hasonló kritikát fogalmazott meg Sándor Máriáék mozgalma az Egészségügyi és Szociális Ágazatban Dolgozók Demokratikus Szakszervezetével (EDDSZ) szemben is.

Kiss László, aki Sándor Mária kiállása után kilépett a Független Egészségügyi Szakszervezetből (FESZ) és újat alapított „5. 12. Szakszervezet a Tiszta Egészségügyért” néven, úgy foglalta ezt össze a Mandinernek: az EDDSZ szerinte nem használta ki a nagy tagság adta lehetőségeket, holott eredményesen tudott volna például sztrájkkal nyomást gyakorolni.

Valójában viszont az történt, hogy már az elégséges szolgáltatásról (ami a sztrájk megkezdésének előfeltétele) is véget nem érő viták zajlottak, túllépve a törvényi határidőket és ellehetetlenítve a sztrájkot.

„Nővérhiány? Én már ’96-ban erről írtam a szakdolgozatomat!

A fenti kifakadás a hatvanas éveiben járó Judittól származik, aki negyvenkét évet húzott le ápolóként vidéki kórházak különböző osztályain, és néhány éve ment nyugdíjba, miközben munka mellett egy főiskolát is elvégzett. A nővérhiány tehát nem egy mai probléma, de ahogy egyre jobban elmélyül, ördögi körként tetézi az egészségügy többi számos baját.

Hiszen ahogy egyre kevesebb nővér van egy osztályon, úgy kell a többieknek egyre többet dolgozniuk. Nyolc órás ápolói műszak gyakorlatilag már nem létezik, tizenkét órákat kell lehúzni, vagyis minimum hatvan órát egy héten. Gyakran a munkaközi szüneteiket sem tudják letölteni, ha nincs, ki helyettesítse őket. Mindez nagyon megterhelő, ugyanis nyolc óra után már érzi az ember, hogy lankad a figyelme, pedig a gyógyszeradagok kiszámítása és hasonló feladatok koncentrációt igényelnek – sorolja a Mandinernek Sándor Mária. Mint mondta, ezen a kórházvezetők sem igyekeztek segíteni, sőt, „vezetői verseny volt, hogy melyik kórház képes minél kevesebb nővérrel ugyanazt a színvonalat biztosítani”.

Másod- és harmadállások

A tizenkét órás műszakok mellett pedig sokan még másod- harmadállásokat vállalnak, hiszen, amint Judit fogalmazott „egy ápolói fizetésből még megélni sem lehet rendesen, nem ám félretenni vagy gyereket nevelni.” Kiss László szerint már akkor is nagyot borulna a rendszer, ha hirtelen minden nővér otthagyná a második nővér-állását, Sándor Mária pedig arra mutatott rá: sokan inkább takarítani vagy gyerekekre vigyázni mennek másodállásban, mert azzal az ápolásnál jobban lehet keresni.

Bármilyen jellegű kiegészítő munkáról legyen is azonban szó, belegondolni is rossz, hogyan lehet egy tizenkét órás állás mellé még többet vállalni, ha az embernek családja van és valamikor aludnia is kell. Kiss László egyenesen „roncstelephez” hasonlította az ápolói gárdát egy Facebook-posztban, hiszen szinte mindenkinek kialakult valami krónikus betegsége a túlterheltségtől.

A Mandiner által megkérdezett harmincas-negyvenes nővérek többsége is arról számolt be, hogy több gerincsérven is átestek, mert nőként betegeket kellett emelgetniük.

Van olyan, hogy betegemelő gép. Egyszer láttam olyat, az egyetemen, egy kiselejtezett darabot, amin bemutatták, hogy ilyen is létezik” – mondta erről keserű mosollyal Nikolett, hozzátéve: amit az egyetemen megtanultak, ahhoz gyakorlatilag nagyon sokszor hiányoznak az anyagi feltételek. Hasonlókról számolt be Judit is, mondván: volt, hogy az osztályra csak az oda való specifikus gyógyszereket lehetett megrendelni; így ha egy betegnek más baja is volt, amire gyógyszert szedett, azt kénytelenek voltak vele otthonról behozatni. Olyan is előfordult, hogy egy hetvenágyas osztályon csak egy doboznyi gumikesztyű volt.

„Pont azt nem tanítják meg az egészségügyi szakképzésben, amit kellene”

Az ápolók megtartásáról és a körükben előbb sírásra, majd derültségre okot adó 26 százalékos béremelésről már esett szó fentebb, de a képzésükkel kapcsolatban is igen vegyes véleményeket hallottunk.

A Mandinernek nyilatkozó nyugdíjas ápolónő, Judit és Sándor Mária egyaránt azon a véleményen vannak, hogy a régi szakközépiskolai rendszer volt a legjobb, amiben ők tanultak. Ez nagyon gyakorlatorientált volt, minden osztályon egy hónapot töltöttek egy fix nővér mellett, mielőtt munkába álltak volna. Így megtanulták a szakma szeretetét, tudták, miből választanak, melyik szakterület áll hozzájuk közel, és már tudtak önállóan dolgozni, mire kijöttek az iskolából.

Ehhez képest a mostani képzés gyakorlati oldaláról elég siralmas képet festett Judit, akinek nyugdíjba meneteléig az osztályra érkező tanulókkal való foglalkozás is a feladata volt. Mint mondta, egy osztályon csak egy-egy napot töltenek a tanulók, ennyi idő alatt pedig képtelenség nekik rendesen megtanítani az adott osztályon alkalmazott szakápolási tudnivalókat. Ráadásul sokakból az elhivatottság is hiányzik, és „pont azt nem tanítják meg nekik, amit kellene: hogy hogyan kell bánni, mármint kommunikálni a betegekkel”.

Judit szerint nagyon fontos lenne, hogy tanítsanak ápoláslélektant, mert a betegeknek igenis a lelküket is ápolni kell: a napi rutin sodrásában is meg kell érteni, hogy mekkora törést és stresszt okoz a betegnek az adott műtét vagy betegség, ami miatt kórházban fekszik – ez pedig nem megy empátia nélkül. Mint mondta, ő mindig igyekezett mosolygósan hozzáállni és felvidítani a betegeit, észrevenni, ha szomorúak: meg is van az eredménye, mert volt olyan betege, aki harminc év után is felismerte – meséli büszkén.

Szerinte az ilyen empatikus hozzáállásra nevelés nagyon hiányzik a mostani oktatásból, de nem csak ez, hanem a gyakorlatiasság is. Ezt megerősíti a diplomája előtt álló Nikolett is: mint mondta, ő nagyon szereti a szakmáját, de ha a mai tapasztalatával állna neki az egyetemnek, nem biztos, hogy újra elkezdené, vagy legalábbis nem pont azon az egyetemen. Mint mondja: amellett, hogy sok felesleges dolgot oktatnak, nagyon stresszes és megalázó is a képzés, miközben jó tanárok se nagyon vannak. Mintha mindent megtennének, hogy elüldözzék a pályáról a fiatalokat – mondta.

„Ami miatt kijöttem: a magyarországi korrupció, az apátia az emberek részéről”

Egy angliai magyar gondozókat és ápolókat tömörítő Facebook-csoportban kaptuk a fenti választ Petrától, aki itthon szociális munkásként végzett az egyetemen, majd pszichiátriai területen kezdett dolgozni.

Angliában most idős, demens embereket ápol – vagyis egyértelműen csökkenő a tendencia a karrierje szempontjából, hiszen Magyarországon szellemi munkát végzett, terápiás csoportokat vezetett, Angliában pedig végül is fizikai munkás. Ennek ellenére nem bánta meg, hogy elment, sőt, családot alapítani is Angliában tervez, pont az említett magyarországi apatikus légkör miatt. Természetesen azért az anyagi feltételek sem semlegesek: mint mondja, még az első kinti munkahelyén, egy idősotthonban is négyszer annyit keresett, mint itthon diplomásként – az pedig csak az angol minimálbér: azóta elment egy magáncéghez, ahol még jobban tud keresni idősgondozóként.

Beszéltünk olyanokkal is, akik itthon és Angliában is egészségügyi ápolóként dolgoztak, és a részükről már vegyesebb értékeléseket hallottunk. Az angol állami egészségügyről, az NHS-ről például elég lesújtó a Mandinernek nyilatkozók véleménye: mint mondják, a felszereltség legalább rendben van, viszont még az itthoninál is többet kell dolgozni – igaz, jóval több pénzért. Beatrix például arra panaszkodott: 37 hetes terhesen is ugyanúgy, ugyanannyit kellett dolgoznia, mint mindenki másnak; és bepanaszolták, ha egy kicsit néha leült. Beatrix szerint egyébként Angliában nagyon rossz az egészségügyi képzés, ezért örülnek a kelet-európaiaknak. Még ha – ahogy a fentiekből látszik – maguk a „kelet-európaiak” sincsenek elájulva a saját képzési színvonaluktól.

Egy másik interjúalanyunk, Andrea ugyan megkezdte az egészségügyes nővéreknek kint kötelező regisztrációt, de hamar rájött, hogy nyelvtudása nem elegendő a munkához, és gyerek mellett valami rugalmasabbra vágyik, így ő is idősápolóként helyezkedett el végül. Kérdésünkre ő is hangsúlyozta, hogy bár Magyarországon rosszul keresnek a nővérek, ők a férjével egyáltalán nem éltek rosszul, nem elsődlegesen a pénz motiválta, hogy kiköltözzenek. Ami nagyon zavarta itthon, az a túlterheltség volt, és az a felelősség, hogy sokszor orvos hiányában neki, nővérként kellett az orvos helyett gyorsan döntenie.

„Mi magyarok vagyunk, és saját magunkon kéne segítenünk”

Ezt a választ kaptuk a nyugdíjas Judittól, amikor arról faggattuk: megérti-e azokat a fiatalokat, akik külföldre mennek. Mint mondta, szomorúan veszi tudomásul, mert itthon is nagy szükség lenne rájuk; ugyanakkor megérti, hogy ilyen kevés fizetésből nem tudnak tervezni és családot alapítani. A kivándorlás egyébként már korántsem csak a fiatal frissdiplomásokra jellemző: Sándor Mária arról számolt be, hogy egyre többen negyven-ötvenévesen, gyerekkel is külföldre mennek, nekiállnak nyelvet tanulni. Kérdésünkre hozzátette: ő maga ehhez már most, 43 évesen is öregnek érzi magát.

A tendenciákkal kapcsolatban ugyan arra szoktak hivatkozni, hogy csökkent a nővérek elvándorlásának a mértéke, de Sándor Mária és Kiss László szerint csalóka ez az érvelés, hiszen az attól függ, mit tekintünk bázisszámnak. Ha minden évben a már csökkent állományt tekintik száz százaléknak, akkor könnyű mondani, hogy csökken az elvándorlás, de az előző években távozottak attól még nem jönnek vissza, ugyanúgy hiányoznak a rendszerből – érvelnek.

Nagy kérdés persze, hogy akik kint vannak, milyen feltételek mellett jönnének haza; és akik még itt vannak, mennyiért maradnának itthon. A Mandinernek Angliából nyilatkozók többsége – még ha a kinti helyzetével sem maradéktalanul elégedett – nem tervezi, hogy hazajöjjön. A diploma előtt álló pécsi ápolónő, aki a Németországba költözést fontolgatja, azt mondta: ha kétszer annyit kapna, mint most, plusz intenzíves bérpótlékot, akkor itthon maradna.

Bár a részletkérdésekben nagy a vita, nagyjában-egészében a Mandinernek nyilatkozók egyetértenek abban, hogy a megoldás a fizetésemelés mellett az oktatás átalakítása lenne a kulcs a megoldáshoz.

Egy másik lehetséges megoldásra a nyugdíjas Judit mutatott rá, aki elmondta: miután meghalt a férje, megfordult a fejében, hogy visszamenne dolgozni nyugdíj mellett részmunkaidőben, hiszen hívták is. Ezt azonban csak a nyugdíja rovására tehetné meg, hiszen a közszférában nem vehet fel valaki egyszerre fizetést és nyugdíjat.

*

Mindezekkel a problémákkal és felvetésekkel megpróbáltuk szembesíteni az EMMI egészségügyi államtitkárságát és a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamarát is.

Az EMMI többszöri érdeklődésünkre sem válaszolt cikkünk megjelenéséig.

A MESZK elnöke, Balogh Zoltán a riport részeként hosszú és alapos interjút adott a Mandinernek, azonban utóbb jogi lépésekkel fenyegetve visszavonta a nyilatkozatát, mert – a többszereplős riportkészítések gyakorlata szerint – szembesítettük Sándor Máriát azzal, hogy Balogh őt hiteltelennek tartja, Sándor Mária pedig erről publikus posztot is írt cikkünk megjelenése előtt. Az egészségügyi szakdolgozói körökben uralkodó viszonyokat sajnálatosan jól illusztrálja ez az eset, hiszen riportunk elsősorban a munkaerőpiaci helyzetről szólt, mégis személyes szembenállások miatt kellett megrövidítenünk a cikket. A kamarai elnök ápolóhiánnyal kapcsolatos álláspontjait tehát saját kívánságára nem ismerhetik meg az olvasóink.

*

A hazai munkaerőhiánnyal kapcsolatos cikkeinket itt olvashatják.

A bejegyzés trackback címe: http://mandiner.hu/trackback/108118