Vidékizésekről és az értelmiség félvakságáról

2022. május 4. 11:31

Tárkány-Kovács Bálint
Vendégszerző
A magyar fővárosi értelmiségi saját hídszerepének kétirányúságát nem fogja föl: teljesen vak a helyi értékekre, mert semmi öntudata, önérzete nincsen, és kritika nélkül másolja a globálist.

A választások után fellángolt a vidékizés, erre válaszul pedig a pestizés, a szokásos előítéletekkel: meglepő módon prominens értelmiségiek is beszálltak az indulatoskodó vádaskodásba. Talán most már higgadtabb a közhangulat, érdemes folytatni ennek a kibeszélést. 

Mindenekelőtt érdemes az összefüggések keretét fölvázolni. A globális gazdaság globális társadalmat és globális kultúrát is jelent, amelynek egymásra épülő rétegei vannak. Így a globális gazdaság része az Európai Unió, annak része a közép-európai, vagy mások szerint kelet-európai térség, ezen belül a nemzeti gazdaságok, mint Lengyelország, vagy Magyarország, azon belül régiók, városok, majd falvak. Ebben a rendszerben mindenkinek megvan a maga szerepe, szabályai, illetve szervezetei. Vegyünk egy példát a kultúrából erre a rétegződésre. A globális filmünnep az Oscar, az európai a Cannes, az országos a Magyar Mozgókép Díj, helyi a Mediawave.

Ebben a rendszerben elhelyezve

a magyar urbánus értelmiséginek az a híd szerepe, hogy oda-vissza összekapcsolja a globális és a helyi kultúrát.

Az oda-visszaság hangsúlyos, tehát a globálist a magyar értelmiséginek kell adaptálnia a helyi viszonyokra – think global, act local – és a helyi kultúra eredményeit becsatornázni a globálisba.

A magyar értelmiségi munkájának a színvonala azon mérhető, mennyire sikerült tolmácsolnia a helyi és a globális kultúra diskurzusában. A helyi – erre mondják nálunk félrevezetően, hogy vidéki – kultúra feladata, helyzetéből adódóan a termelés a helyi, nemzeti és globális piacokra a globális keretek és eszközök adta lehetőségek között.

Itt egyből van egy alapos félreértés a magyar vidékizés-pestizés mögött: ezek a struktúrák nem földrajzi jellegűek.

Bármilyen meglepő egyeseknek, vidéken is van értelmiségi,

akik a nemzeti/országos szintet képviselik, és a városokban - mert bármily meglepő nem Budapest az egyetlen város ebben az országban – nagy tömegben élnek a helyit képviselő kevésbé iskolázottak, nyelveket nem beszélők, illetve olyan értelmiségiek, helyi értékű dolgokkal foglalkoznak, mondjuk a kerületi művházban, stb.

A vidéki vs. pesti téveszme első félreértése, hogy a városi értelmiségit méri a vidéki munkáshoz, és ebből azt a téves következtetést vonja le, hogy városi=művelt, haladó, a globalizáció nyertese; vidéki=tanulatlan, maradi, a globalizáció vesztese.

Valamiért senkinek nem jut eszébe a jómódú vidéki értelmiségit vagy gazdát nevezni a globalizáció nyertesének, és helyzetét a város proli elmaradottságával egybevetni. Ebből ellentétes előjelű, de hasonló torzképet kaphatnánk. A valóság azonban az, hogy nem földrajzi értelemben kell a helyi és globális rétegződést elképzelni.

A második téveszme abból fakad, hogy

a magyar fővárosi értelmiségi saját hídszerepének kétirányúságát nem fogja föl.

Azt hiszi, ő a kultúra egyedüli hazai letéteményese, a haladás úttörője, vigyázó szemét folyton a globális trendeken tartva azt képzeli: az a feladata, hogy ezekhez felzárkóztassa a szerinte elmaradott magyar vidéket. Azt, hogy a vidék nem a földrajzi vidék, hanem a helyi, nem érti. Azt, hogy a helyi nem elmaradott és a globális nem a fejlett, azt sem érti. Helyi például a magyar irodalom egésze, még helyibb egy pécsi gimnazista rockbanda dalszövege. Globális például Kertész Imre Sorstalansága, vagy a számtalan nyelvre lefordított Petőfi Sándor, ám ezek a helyiből nőttek ki. Elmaradott a gimis rockbanda? Haladó Kertész Imre? Ezek nem releváns kérdések, mindkét alkotó érvényes művészetet csinál.

A magyar értelmiségi teljesen vak a helyi értékekre, mert semmi öntudata, önérzete nincsen, és kritika nélkül másolja a globálist, ezért csak egyirányú edukációban látja saját feladatát, magyarán a vidékiek kioktatásában. Nem képes figyelembe venni a számára ismeretlen és idegen helyi viszonyokat, nem beszéli a helyiek nyelvét.

Erre kitűnő példa a Black Lives Matter körüli hazai viták. Hogy kerül a csizma az asztalra? A magyar értelmiségi nem  érzékeli a maga globális média buborékjában, hogy itt nem élnek feketék, hogy itt nem volt rabszolgaság, hogy itt nincs rendőri erőszak a nemlétező négereinkkel szemben. Értem én, hogy ez a rasszizmusról, előítéletekről, együttérzésről globálisan szól,

de könyörgöm, a copy-paste nem elég szellemi teljesítmény, drága nyelveket beszélő, világlátott magyar értelmiség,

tessék szíves adaptálni ezt az üzenetet a helyi viszonyokra!

És nem arra gondolok, hogy: „Rendben, akkor a néger=cigány. Most már értitek végre?” Nem, nem értjük, mert a cigányok helyzete egészen más itt nálunk, mint a feketék helyzete ott az Óperenciás tengeren túl. Például nem a fehérbőrű magyarok rabolták el a barnább bőrű magyarokat Indiából, és például a Magyar Állam ezeréves történelmében rabszolgatartás sose volt.  Természetesen sok problémánk van nekünk, magyaroknak is, de egészen mások, mint a szeretve tisztelt amerikaiaknak. Ahhoz tehát, hogy a magyar értelmiségi a globális értékeket közvetíteni tudja, meg kellene tanulni előbb magyarul, és megismerni a helyi viszonyokat.

Globális és nemzeti szlogenként is működik az esélyegyenlőség, de ez vidéken így hangzik: ha Zoli lesz a képviselő, ő szerez pénzt az iskola felújítására, a másik gyereket nem is ismerjük. Na most, a városi értelmiségi azt látja, hogy a médiavalóságban a másik, névtelen képviselő pártja veri az asztalt és azt kiabálja, esélyegyenlőség, Zoli meg mutyizik, tehát korrupt. A mutyit vidéken is értik, csak éppen így: Zoli el tudja intézni.  Erre a városi értelmiségi azt gondolja, a hülye vidékieket nem érdekli a korrupció és az esélyegyenlőség, hanem megvették őket kilóra azzal, hogy kifestik az iskolát. De kérem szépen, az esélyegyenlőség globális elve helyi szinten az iskolafelújításban valósul meg! A képviselőség pedig hatékony érdekképviseletet jelent.

A névtelen képviselő, akit senki sem ismer,

nagy szlogeneket puffogtathat a médiavilágban, de képtelen lenne azokat megvalósítani a választókörzetében.

Ez sajnos nem valós alternatíva, pedig igény az lenne rá…

Ha valaki kétkedik abban, hogy magyar értelmiségi ilyen távol állna saját kultúrájától, annak ajánlom az általam nagyon tisztelt Mérő László egynapos kalandját, amikor elment a nép körébe szavazatot számlálni. Őszintén szólva a beszámolója – és a hozzá hasonló többi ráeszmélős nagy kaland  – teljesen megdöbbentett. Ez most komoly, hogy ez a tök értelmes, szupermenő, sokat megélt matematikusunk egy fél napot eltöltött vidéken és azt mondja: „Életre szóló élmény volt, és alapjában változtatta meg azt, ahogyan én Pestről látom a világot […] sok mindenben megértettem azt a vidéki világot…”.

Leestem a székről, amikor ezt olvastam. Hogy ez nem vicc, hanem komoly, hogy fél nap vidéken ekkora élmény, ekkora hatás? Ez nem valami gagyi amerikai vígjáték a városi hülyegyerek bénázásáról az elmaradott, de bájosan naiv vidéken, hanem a magyar szellemi elit egyik kiművelt emberfője mondja ezeket a komolytalan mondatokat? Én meg elmentem egy egynapos matematika konferenciára és most már teljesen máshogy látom a matematika világát! Megértettem a matematikát! Bizony!

Ha valaki annyit se tud erről az országról, amit egy nap alatt megtudható, az mégis hol élt az elmúlt 73 évében?

És ha valaki annyit tud valamiről, ami egy nap alatt megtudható, az mennyit tud? Felteszem, matematikával és szuper könyvei megírásával nem egy-egy napot töltött el Mérő László, akkor hogyan írhat le ilyen komolytalan és önleleplező dolgokat? A vidék és a magyar kultúra legalább olyan bonyolult, mint a matematika, de inkább sokkal bonyolultabb.

Megdöbbentő, hogy a nyilatkozó entellektüelek még egynapos megismerésük után is makacsul őrzik szellemi fölényüket, „segíteni akarnak” a vidékieken, „képzéseket szervezni” nekik, „lemenni” hozzájuk. Mert bár egy nap tanulás is rádöbbentette őket saját tudatlanságukra, de mégis komolyan gondolják, hogy ez az egynapos vidék-gyorstalpaló elég is volt, most már aztán megint mindent jobban tudnak. „Én nem értek hozzá, de…”

Ez egyszerűen hajmeresztő. Tessék szíves lenni 10-20 évet figyelmes magyar kultúra tanulással tölteni, alázattal és tisztelettel közelítve, és majd akkor már talán sejteni fognak valamit abból, amit tévesen vidékinek, helyesen magyarságnak hívunk, vagy a globális rendszerben helyinek neveznek. Szeretném Mérő Lászlóhoz hasonlatosan elmesélni

az én egynapos vidéki utamat, amely immár negyven éve tart, és még mindig csak azt tudom rá mondani, hogy tanulgatom!

Óbudán születtem és nevelkedtem, ahol már általános iskolában szerelmese lettem a néptáncnak és a népzenének a legendás Bartók Táncegyüttes gyerekcsoportjában, ahol csodálatos tanárainknak hála már gyerekként jártuk a falvakat, Erdélyt, a Felvidéket, ahol földtúró parasztoktól tanultuk a táncot és a dalokat, falusi putrik cigányaitól a zenét. Idős parasztasszonyokkal táncoltam, vén cigányzenészekkel muzsikáltam már kamaszkoromban. Ez volt a táncházmozgalom, amely egy falujáró mozgalom is volt.

Mi, városi értelmiségiek tanulni jártunk a falvakba, nekünk, diplomás szülők diplomás gyerekeinek a falusi paraszt és a cigánysori zenész a tanítónk volt, ők a mestereink. Ha valaki azt gondolja ez a tanítás a zene hangjaira, a tánc lépéseire korlátozódott, nagyot téved. Amit mi ott tanultunk, az egy teljesen más életszemlélet, egy más értékrend, más lelkiség volt, a tánc, a zene, a népi képzőművészeti alkotások formái ennek a szellemiségnek csupán megnyilvánulásai.

Nehéz tömören összefoglalni ezt a másságot úgy, hogy elkerüljük a sztereotip leegyszerűsítést, romantizálást, népieskedést, a régen minden szebb volt és az ártatlanul naiv paradicsomi emberkép illúzióit.

Az elmúlt pár évben, amióta a családommal egy Veszprém megyei faluba költöztünk,

megfigyeltem egy érdekes különbséget a vidéki és a nagyvárosi emberek között.

Ha a városban cimbalmos vagy, csak egy cimbalmos vagy; ha orvos, csak egy orvos; ha szabó, csak egy szabó; ám vidéken te vagy a cimbalmos, az orvos, a szabó. A városi ember ki kell, hogy tűnjön a sokaságból, válaszolnia kell, hogy ő milyen orvos, milyen szabó, és ez előtérbe helyezi a különböző identitáskérdéseket. Hogy kitűnjön a sok közül, a városi ember igyekszik mindennel megkülönböztetni magát, hogy azonosítható legyen önmaga és mások számára. Ezért identitás kérdés lesz az, hogy milyen autóval jár, zöldrendszám vagy csajos, sportos vagy családi. Identitás kérdés az öltözködés, a waldorfos anyuka ruha vagy a hightech sportruházat, vagy a trendi, unisex nemzetközi divat.

Ezzel szemben vidéken ez nem fontos, nem kell kitűnni, hiszen ismernek, hiszen te vagy a szabó, az egyetlen a környéken. Ezért vidéki ember nem kell, hogy mindenben megkülönböztesse magát, foglalkozhat a valódi dolgokkal, a cimbalmozással, a gyógyítással és a szabás-varrással. Ezért nagy a különbség az elvont identitáskérdések megítélésében, hogy ki vegán, és milyen meggyőződéből, hogy kinek mi a nemi identitása, ki milyen oldali, ki mennyire feminista vagy környezetvédő, kinek milyen világnézete van a szólásszabadság a gender, a demokrácia vagy a #metoo kapcsán.

Ezek az absztrakt hívószavak megdelejezik a városi embereket, a vidékieket viszont jobban foglalkoztatják a gyakorlati kérdések.

A személyes történetemhez hozzátartozik, hogy Berettyóújfaluban, Szentmártonban töltöttem gyerekkorom nyarait Gyuszi bátyámnál, aki juhász volt, disznót, baromfit tartott, a konyhakertben Juci nénémmel megtermelte a zöldségeket, gyümölcsöket. Még csak egy rövidgatyás kisfiú voltam, aki a magnóját cipelte magával Guns’n'Roses és Rapülők kazikkal, de már akkor fölfogtam, hogy bár Gyuszi bátyám iskolázatlan, mégis okos, és olyan dolgokat tud, amiket az én óbudai környezetemben senki más. Például, hogy a nyári hőségtől tikkadó sárgarépát ne locsoljam, mert attól csak a zöldje nő fölfelé, és nem a gyökere lefelé. Édesgyökeret is ástunk a pusztában, amely nem csupán ánizsos íze miatt értékes, de köhögésre is használható gyógynövény.

Szemeteskukájuk nem volt: ma úgy mondaná a tájékozott értelmiségi, „zero waste” háztartást vittek. Egy moslékos vödröt hoztak be néha a konyhába, amibe a krumplihaj és más ételmaradék került, amit a disznók megettek, ez volt a „moslék”, amit mára betiltottak. Amit nem evett meg a hízó, az ment a ganajra, amit ma „komposztálásnak” neveznek, és környezettudatos civilszervezetek szerveznek fancy tanfolyamokat klímaszorongó hipsztereknek a működéséről. Csomagolásmentes háztartás is volt, mert akkoriban – nem volt ám ez régen, csupán 30 éve, még sokan emlékezhetnénk erre – nem is volt csomagolóanyag.

Boltba egyébként egyáltalán nem jártunk: ha ez felmerült részemről, Gyuszi bátyám kiröhögött,

számára a bolt annyira abszurd gondolat volt. Permetezőszereket nem használtak, a kertjük, mai kifejezéssel bio kert volt, organikus műveléssel, bár ezeket a szavakat hírből sem ismerték. Igen, mert Gyuszi bátyám szendvics helyett azt mondta, hogy szendics, desszert helyett pedig, hogy desztert, ő sem tudott mindent, és én ezt már gyerekként érzékeltem, és véletlenül sem javítottam őket ki, sőt, amikor velük beszéltem, én is úgy mondtam: köszönöm, nem kérek desztertet. Miért? Tiszteletből és tapintatból, és mert tanulni akartam tőlük, nem kioktatni őket. A gyomot, parlagfüvet, labodát szintén a disznók, tyúkok elé vetették, akik boldogan falták föl, hasznosítva a haszontalant.

Ezt a kertészkedést ma angol nyelvű YouTube videókról tanulgatják a világ dolgaiban jártas és haladó szellemű városiak, és olyan divatos kifejezéseket használnak rá, mint a közösségi biokert, permakultúra, és talajélet előadásokra járnak, Facebook-csoportokban osztják meg egymással az angolszász világ „How to make a magaságyás” videóit.

Azokban az „elmaradott” falvakban, ahová még nem jutott el a villany, nem jutott el a médiavalóság, az emberek teljesen önellátó életre rendezkedtek be. A kulturális önellátás azt jelenti, a falusiak nem elfogyasztották a fogyasztói társadalom szórakoztatóipari cikkeit, illetve nem tekintették a művészetüket a turisztikában értékesíthető árunak,

hanem maguk énekeltek, táncoltak, és zenészeik is a faluból kerültek ki.

Ruháikat, használati tárgyaikat is maguk készítették.

Ez egy nagyon kemény életvitel: távol van attól, amit ma kényelemnek és komfortnak hívnak, olyan távol, mint ide Kína, ahol ma ezeket a cuccokat gyártják nekünk olcsón, de cserébe hitvány minőségben. Én még láttam, hogy minden falunak más dizájnú, egyedi tervezésű viselete volt, és látom, hogy ma San Diegótól Bukarestig, Melbourne-től Buenos Airesig mindenki ugyanabban jár. Aki csak egy paradicsomot is próbált nevelni a balkonján, tudhatja, nem az ember, hanem a természet irányít. Akár egy nap alatt tönkremehet az egész éves munka, ha az ember nem menti meg a növényét, nem gondoskodik barmairól akkor, amikor kell.

Ilyesfajta felelősség a mai embert nem terheli a nonstopok és webshopok bármit és bármikor világában. Ebben a falusi életben kevés lehetősége volt az embereknek, ami sok mindent elfojtott bennük, de ettől mégis nyugodtabb volt az élet – nem olyan izgága és frusztrált, mint a városi és modern emberé,

aki a túl sok és többnyire fölösleges lehetősége között kénytelen vergődni,

és végül bármit választ, elégedetlensége vele marad.

Az önellátás önbizalmat és öntudatot ad az embereknek. Szerintem elég egy-egy régi, száz év előtti családfényképre ránézni, és a tekintetekből ez látszik. A városi modern ember kénytelen specializálódni, és ezáltal bár hatékonyabb, de másoktól függ folyamatosan. Ez kiszolgáltatottá és befolyásolhatóvá teszi.

Nem szeretném egyik vagy másik életformát egymás fölé emelni, a régi falu élete már úgyis a múlté, de nekünk, modern embereknek, akik ebbe a közegbe még beleszippanthattunk – nem egy nap alatt, hanem évtizedek során –, csodálatosan tanulságos volt, ugyanis egy valódi társadalmi alternatívát láthattunk valós működésében, és ez távol tartott minket az utópista, ábrándos, íróasztalok mellett született társadalomkísérletek szélsőségeitől.

A globális kapitalizmus ereje az önellátó vidéket is a befolyása alá gyűrte,

hogy a munkájuk értékét a tőke által uralt pénzben kapják meg, amiről leszedhetik profitjukat, kamatjukat, adójukat.

Ebben az ideológiának, a tudományok és művészetek által kifejezett kultúrának vezérszerep jutott. A falusiakat meggyőzték, hogy a maguk készítette ruha ciki, a gyári ruha vonzó, a saját ételeik egészségtelenek, mert zsíros, magyaros konyha; de a világkonyha, amit a globális kereskedelem kínál bezzeg egészséges; és elhitték a falusiak azt is, hogy a zenéjük avítt, de a rádióból fáradhatatlanul ömlő nemzetközi zenék divatosak, és így tovább.

Döbbenet azt látni, hogy a magyar értelmiségi ezt a globalista narratívát kritika nélkül magába szívta, és ennek a gépezetnek a szolgálatába állt azzal, hogy segíteni akar az elmaradott vidéknek, edukálni akarja. Ennél már csak az szomorúbb, amikor ez a haladó értelmiség a globális felé fordulva annak gyenge utánzatát tudja csak felmutatni, vacak epigonként. A globálist bizony a helyi érdekelné, az lenne hiteles, az lenne haladó.

Mindenesetre örvendetes, hogy 20 ezer városbéli

legalább egy vasárnap kimerészkedett a falanszter nyájmeleg karámjából a sárkányok lakta vidékre,

és ott találkozott a valósággal. Tessék még pár ezer napot így eltölteni!

A vidék teszi most is a dolgát, a helyi kultúra virágokat terem, a lokálisnak szüksége volna megfelelő kapcsolódásra a globálishoz, hogy értékeit eljuttassa oda, és a javát szolgáló dolgokat megszerezze onnan.

A félművelt magyar elit azonban nem végzi jól a munkáját, mert nem ismeri a helyi viszonyokat, nem tud magyarul; globálisul meg csak dadog, mert bár a szavakat ismeri, de nincs mit mondjon, mert nem tud semmit önmagáról.

Petőfi Sándor, Arany János, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Kós Károly tevékenységében megvalósult a globális és a lokális termékeny összekapcsolódása, akárcsak a táncházmozgalomban. Lám, lehet ezt így is. Érdemes eltöprengeni, ők vajon mennyi napot töltöttek el a vidék tanulmányozásával értékes életükből.

 

Nyitófotó: RG

Összesen 43 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés