Feminista közgazdász: A melegeket és leszbikusokat kiszolgáltatják a transzlobbinak

2022. január 28. 15:00
Számos homályos és önellentmondó állítást tesz, és állításait nem támasztja alá a Magyar Pszichiátriai és a Magyar Pszichológiai Társaság gyermekvédelmi törvénnyel és LMBTQ-kérdéskörrel kapcsolatos közleménye – mondja a Mandinernek Betlen Anna feminista közgazdász, aki szerint az LMBTQ-mozgalom korántsem egységes, a világtendenciák pedig aggasztóak. Interjúnk.

Miért tartja problémásnak a Magyar Pszichiátriai és a Magyar Pszichológiai Társaság közleményét?

Én is egyetértek azzal, hogy senkit nem szabad megbélyegezni, kirekeszteni, hátrányosan megkülönböztetni szexuális orientációja vagy neméről alkotott bármilyen érzése, elképzelése, értelmezése miatt. Abban is egyetértek, hogy nem helyes a kiskorúakat elzárni a szexuális felvilágosítás nem internetes formáitól, lett légyen szó akár a homoszexualitásról, vagy egyenesen a transzneműségről. Mindenről kell tudni beszélni a gyerekekkel, és minden probléma előtt nyitottnak kell lenni, különben mi magunk ültetjük le őket a félrevezető tartalmak elé és bízzuk rá szexuális ébredésüket a mindent elsöprő internetes pornográfiára. Amit problémásnak tartok, az az, hogy az állásfoglalás

számos homályos és önellentmondó állítást tesz, és állításait nem támasztja alá.

Meglehetősen kiábrándító egy orvosok által írt szövegben viszontlátni a transzmozgalom kedvelt (de nagyon is laikus) megfogalmazását, amely szerint a születéskor a nemet „meghatározzák”. Ezzel arra utalnak, hogy az újszülött biológiai neme nem állapítható meg feltétlenül, ugyanis ezt számos tényező befolyásolja még (tehát a jövőben is!), de már ebben a mondatban átcsúsznak a biológiai nem fogalmáról a nemi identitás fogalmára is, amelyet szintén biológiailag meghatározottként írnak le, majd ugyanezzel a mozdulattal gyakorlatilag elvetik, hogy a nemi identitást (amit ebben a mondatban a nemi szerepek szinonimájaként használnak) környezeti hatások is alakítanák. 

Ez színtiszta zagyvaság. Három teljesen különböző dimenzió összekeverésével állunk szemben. Az első dimenzió az ember biológiai neme (sex), a második a társadalmi nem (gender), a harmadik a nemi identitás. A három közül ez utóbbi az a dimenzió, amelyben a két MPT tagsága a leginkább kompetensnek mondható. Az ember egyénileg éli meg a nemi (és minden más) identitását, ám ez nagyon is függ a környezet rá irányuló hatásaitól. Személy szerint úgy vélem, hogy az identitásnak egyáltalán nincs biológiai alapja, oka. De én nem vagyok sem orvos, sem pszichológus: tévedhetek. Az, hogy az ember minek tartja magát, tudomásom szerint leginkább abból tevődik össze, aminek őt a környezete tartja. Hogy mit értünk környezeten, azt főleg manapság, amikor szobácskánkba immár betört a teljes glóbusz, nehezebb meghatározni. 

Összefoglalva: ezt a három, egymástól teljesen különböző, más természetű fogalmat egybemosni, szinonimaként kezelni, cserélgetni: szerintem súlyos szakszerűtlenség. Számos más kritikát volna kedvem még megfogalmazni az állásfoglalással kapcsolatban, például azt, hogy

nem látom igazolva, hogy a szexuális orientáció  biológiai okokra volna visszavezethető.

Az állásfoglalás ezt mint megfellebbezhetetlen tényt tárja elénk anélkül, hogy bármivel is alátámasztaná, holott a téma száz éve nem szűnő tudományos viták tárgya. Ugyancsak problémának tartom, hogy a szöveg – ha kicsit más kontextusban is – előveszi a transzmozgalom és ideológusai által sűrűn emlegetett tömeges öngyilkosság veszélyét. (Arról van szó, hogy ha a transznemű embereket nem úgy kezelik, ahogy szerintük kéne, akkor öngyilkosok lehetnek.) Ezt nagyon kétes eszköznek tartom (egy korábbi cikkemben írtam erről), és azt tudom ajánlani, hogy az öngyilkosságot mint fenyegető veszélyt csak nagyon szőrmentén emlegessük, mert a falra festett ördög a végén még megjelenik.
 
Milyen aggasztó folyamatokat lát tőlünk nyugatra?

Úgy tűnik, több különböző, részben akár eredetileg jó szándékoktól inspirált folyamat fonódott össze a Nyugat számos országában. Szép és tiszteletre méltó törekvés azon dolgozni, hogy hátrányos helyzetű kisebbségek lehetőség szerint ne szenvedjenek hátrányt, hogy el- és befogadja őket a többségi társadalom. Ez a nagyon is helyénvaló igyekezet azonban önmaga ellentétébe fordult azzal, hogy igen sok helyen a transznemű kisebbség védelme címén

minden ellenérvet, ellenvéleményt, alternatív álláspontot bigottériának és transzfóbiának minősítenek és elhallgattatnak.

Erről rengeteg hír és cikk szól, emlékeztessünk J.K. Rowlingra, akinek állítólagos transzfóbiájáról a Mandiner olvasói mindent tudnak már; vagy a nálunk kevésbé közismert feminista teoretikusokra, tudósokra, például Julie Bindelre, Germaine Greerre, vagy legutóbb Kathleen Stockra, és még sok mindenki másra –, akiket vagy be se engedtek saját előadásaikat, óráikat megtartani, vagy kizavarták őket onnan, vagy „csak” felmondásra kényszerítettek tényleg nyomdafestéket nem tűrő durva kirohanásaikkal, nem egyszer fizikai erőszakkal is a hallgatók. És ezt az egyetemeken – sok egyetemen! – meg lehet csinálni! Nem a hallgatókat távolítják el, akik halálos és szexuális erőszakkal való fenyegetésekkel bombázzák a velük egyet nem értő professzorukat, hanem elfogadják a professzor lemondását.

Azokat a feministákat, akik ellenvéleményt fogalmaznak meg (például azokat, akik szerint az ember neme nem megváltoztatható, vagy akik egyszerűen „leférfizzák” a „transznőket”, a transzmozgalom és támogató köre TERF-nek (Trans Exclusionary Radical Feminist – transzokat kirekesztő radikális feminista) bélyegzi, és radikálisan kirekeszti őket saját környezetükből, munkahelyükről, a publikációs lehetőségekből, mindenünnen. Régi nóta: az erőszak elkövetője szinte kivétel nélkül mindig azzal vádolja áldozatát, amit éppen ő követ el ellene. Így van ez a politikában, és így megy a magánszférában is.

Mit tart a nemi identitászavart kezelő terápiáról?

A nemi identitás zavarával, a nemi diszfóriával (ezek újabban már elavult fogalmak, az új BNO – a betegségek nemzetközi osztályozási rendszere – szerint immár nem betegség, zavar, csak nemi inkongruencia) foglalkozó orvosoknak, pszichológusoknak, pszichoterapeutáknak már évek óta nehezítik, egyes helyeken tiltják, hogy a hozzájuk forduló páciensnek olyan terápiát nyújtsanak, amely a nemi diszfória okainak, hátterének feltárásához, és a nemi átalakító hormon- és sebészi beavatkozástól eltérő megoldásokhoz vezethet. Ezt Nyugaton ma már szinte egyöntetűen konverziós terápiaként bélyegzik meg. (Reparatív vagy konverziós terápiának a 20. század első évtizedeiben azt a gyakorlatot nevezték, amelynek során a homoszexualitást betegségként fogva fel a kor legdurvább „orvosi” beavatkozásaival igyekeztek „gyógyítani”, például elektrosokkal, lobotómiával, kémiai kasztrációval.)  2015-ben

a nemzetközi hírű kanadai gyermekpszichiátert, Kenneth Zuckert vádolták konverziós terápiával, és mozdították el

a Torontói Addiktológiai és Mentális Egészségügyi Központ (CAMH) általa vezetett Nemi Identitás Részlegének (GIS) vezető pozíciójából, egy füst alatt be is zárva a részleget. Később persze óriási kártérítést kellett ezért fizetni a számára, de akkor már késő volt. Pedig Kenneth Zucker korántsem volt olyan megátalkodott a témában, mint például én, aki szerint semmiféle nemátalakító hormonterápiára és egyetlen egészséges szerv ki- és levágására sem kellene sor kerüljön. Ő csak azon volt, hogy ha esetleg van más út is a diszfóriától szenvedő gyermekek és fiatalok számára, akkor azt azért próbálhassák meg.

Egyre nő azon országoknak a sora (Málta, Brazília, Németország stb., 2022. január 1. óta Kanada, hamarosan Franciaország is), ahol éppen az egykori konverziós terápia gyakorlatára hivatkozva börtönnel fenyegetett bűncselekményt követ el az a szakember, aki úgy kezeli a páciensét, mint akinek más lehetősége is van, mint hogy gyűlölje biológiai nemét és attól eltérő nemben identifikálja magát.

Amellett azonban, hogy se szeri, se száma azoknak a pszichiátereknek, pszichoterapeutáknak, kutató pszichológusoknak és endokrinológusoknak, egyetemi oktatóknak és újságíróknak, akiknek a munkásságát gyakorlatilag ellehetetlenítik, publikációs lehetőségeiket korlátozzák, ott vannak a rászoruló gyerekek, kamaszok, fiatalok, felnőttek, akik számára ily módon gyakorlatilag nem kínálkozik más út, mint felszállni a transzvonatra, hogy aztán évek múlva döbbenten szembesüljenek a helyrehozhatatlan károkkal

Hogy érinti mindez a nyelvet?

A hátrányos helyzetű kisebbség védelme, támogatása a fentiek mellett nem is egy további vadhajtást hozott. Ilyen például az a pusztítás, amit a nyelv „nemi beidegződésektől” való megtisztítására irányuló törekvés okoz olyan országokban, amelyeknek nyelvében – nem úgy, mint a magyarban – vannak nemek, s ezek árnyaltabb és sokrétűbb szerepet kapnak, mint az angolban (ahol csak az egyes szám harmadik személyű személyes névmásban jelennek meg). Így aztán az eredetileg csupán a nyelvi elnyomástól szabadulni vágyó eltérő nemi identitású polgárokat szolgáló kegyes gesztus – hogy tudniillik vezessünk be olyan nyelvi eszközöket, az angol nyelvben az eddigi két személyes névmáson túl még néhányat, amelyeken ők is egyenlő félként fejezhetik ki magukat, és róluk is minden más neműhöz hasonlóan lehet beszélni – egy csapásra a nem angol nyelvű embermilliárdok totális nyelvi elnyomását és semmibe vételét eredményezheti. Érdekes fejlemény mindenesetre. Az emberiség több tízezer éves civilizációs vívmányát,

a nyelvet most épp ugyanúgy szabdalják összevissza, mint ahogy a transzneműnek minősített gyerekek és felnőttek testét.

Ugyancsak a nyelvi purgálás következményeként egyre több jel utal arra, hogy a nő szó kiürül, mert valaki lehet transz-, vagy cisznő, de nő nem; az anya, a szülő nő, a terhes, szoptató nő stb. szavakat pedig valamiféle nemsemleges szóval kell helyettesíteni, nehogy bántalom érje a gyermeket világra hozó férfiakat, mert ugye olyanok is vannak most már. 

Törekvés az is, hogy a magukat nőnek tartó férfiak a női vécét használhassák. Mit gondol erről?

A női vécé a nők emancipációs törekvéseinek az eredménye: miután a nők végre itt-ott bejutottak a közterekbe, közintézményekbe, közösségi helyszínekre, szükségessé váltak a nők számára elkülönített intim terek a közösségi helyszíneken belül is. Nos, a transzmozgalmak követelései eredményeként egyes helyeken immár biológiai férfiakat is be kell engedni ezekre a helyszínekre. Higgyük el, hogy nem fognak visszaélni vele. Elhisszük, bár

a nőket nem kérdezték meg, hogy szeretnének-e pénisszel rendelkező bajszos nőkkel egy helyiségben mosdani, öltözni.

Talán hozzá is szoknánk persze, ha nem lenne annyi hír arról, hogy a különféle női terekbe, például a női börtönökbe beszabadult transzok néha mégiscsak szeretnek élni férfiúi előjogaikkal

És itt a női sport: az is feminista vívmány! De az utóbbi időben – sok-sok országban, és egy-egy olimpiai vagy világbajnoki versenyen is – már megjelentek a transznők a női versenyen. És láss csodát: nyernek. Nagyobbak, erősebbek: férfiak, na.

Több országban ma már (Svájcban 16 éves kortól, de van, ahol már 14 éves kortól) bárki bemondásra megváltoztathatja a nemét. Ez az adatok átírásával, a személynév megváltoztatásával jár. Mivel a nemet váltó egyén számára a legeslegszörnyűbb megaláztatást állítólag az jelenti, ha szembesülnie kell ellennemű előéletével, ezért rájuk való tekintettel az új személyi adatok között nem kell feltüntetni az illető eredeti nevét s nemét. Gondoljuk meg: milyen problémákat okozhat ez az adminisztrációban vagy akár a bűnüldözésben.

Szóval mindez befolyásolja a statisztikákat is?

Innentől kezdve többé nem lehet korrekt, nemekre bontott adatokat kapni, nem lehet a nők és a férfiak helyzetére nézve egzakt elemzést végezni. Természetesen most még oly csekély a nemet váltani szándékozók száma és aránya, hogy egyelőre nem látszik meg a statisztikákban. De már önmagában az, hogy nem lehet tudni, bizonyos adatoknak mi a tartalma, hogyan és milyen arányban változhatnak meg, kihúzza a talajt az egész tudomány alól. A feminista társadalomtudomány legfontosabb eszköze a statisztika. Évtizedek óta küzdünk azért, hogy nálunk is legalább olyan részletes, nemileg bontott adatok álljanak rendelkezésre, mint a nyugati országokban. Eddig ezt nem sikerült elérni. Rengeteg olyan fontos kérdés van, amiről nem vagy csak nagyon nehezen és nem teljes körben lehet megbízható, nemekre is részletesen bontott adatokat kapni. Ilyen például a munkaügyi és jövedelmi statisztika, ami a nők és a férfiak egymáshoz viszonyított gazdasági helyzetét segít megvilágítani, de ugyancsak fontos a bűnügyi és szabálysértési statisztika, amiből a nőket érő erőszak társadalmi jelenségére vonatkozó következtetéseket lehet levonni. Nálunk még az a fő probléma, hogy nincs elég adat. Nyugaton hovatovább az lesz a baj, hogy nem lehet tudni, ki a nő és ki a férfi.

Vannak jó példák is?

Akadnak. Svédországban lakosságarányosan kiugróan magas a nemváltás céljából a nemi identitás klinikákon jelentkezők, köztük a gyerekek száma. 2019-ben a svéd Karolinska Institute nagyszabású, az egész svéd populáció egészségügyi adatain alapuló, tehát a transznemű emberekre nézve is teljes körűnek tekinthető statisztikai elemzést adott közre a The American Journal of Psychiatry 2019. október 4-i számában. Azt mutatták ki, hogy a transznemű emberek mentális egészségi állapotán a hormonkezelés nem, de a sebészi beavatkozás jelentős mértékben javított. Ezt a közleményt éles bírálatok érték, amelyek következtében revideálniuk kellett az álláspontjukat. Nemcsak azt kellett belátniuk, hogy

saját adataik szerint a transznemű emberek mentális állapota éppen hogy romlott a műtétek után,

de azt is el kellett ismerniük, hogy bár a teljes 9 milliós svéd lakosság adatbázisából dolgoztak, a nemátalakító műtétek szempontjából figyelembe vehető és értékelhető adatok mindösszesen 19 személyre vonatkoztak. (Zárójelben teszem hozzá, hogy az eredeti tanulmányt közlő AJP 2020 augusztusában a helyreigazítást is közölte, de már csak zártabb körben, az eredeti szenzációs hír esetén alkalmazott reklámtevékenység nélkül, csendben.) 

Ez a súlyos szakmai fiaskó, az időközben a svéd televízióban levetített dokumentumfilm-sorozat, valamint a gyerekeikért aggódó szülők, és az addig elhallgattatott szakemberek nyomása oda vezetett, hogy 2021 májusában a Karolinska Institute Astrid Lindgren Gyermekkórháza bejelentette, hogy az ún. Holland Protokollt – melynek értelmében a nemi diszfóriás gyerekeket már 12 éves kortól, lányok esetében akár 8 éves kortól pubertásblokkolókkal, 16 éves kortól ellentétes nemi hormonokkal kezelik – kísérleti jellegűnek minősíti (vagyis a klinikumban nem alkalmazhatónak), és kiskorúak számára beszünteti a pubertásblokkoló és ellenkező nemű hormonok adását. 

Ez egy nagyszerű és előre mutató hír. Svédországban hat klinika foglalkozik gyermekek nemi átalakításával, ezek most (egy kivételével) megállapodtak abban, hogy visszafogják, illetve leállítják a diszfóriával küzdő gyerekek és serdülők hormonterápiáját, és elhatározták, hogy országos szintű, ellenőrzött vizsgálatokat kezdeményeznek. Bízzunk benne, hogy Svédország ezúttal is magával rántja a többi országot is, és ennek a rémálomnak – a gyerekek tömeges megcsonkításának – hamarosan vége lesz. Akkor már csak a felnőttekért kell majd aggódnunk. (És a neten terjedő illegális hormonkereskedelem és a plasztikai sebészeti magánklinikák forgalma miatt.)

Itthon mennyire jellemző mindezen problémák jelenléte?

Itthon szerencsére évekkel el vagyunk maradva a Fejlett Nyugattól, nálunk ez a jelenség csak egy viszonylag szűk kört érint, melynek tagjai ma még talán joggal hivatkoznak arra, hogy a Nyugaton esetleg megfigyelt „túlkapások” itt nem fordulnak és nem is fordulhatnak elő. Azt kívánom, hogy legyen igazuk. Ugyanakkor aki kamasz gyerekek körében forog – szülő, nagyszülő, tanár stb. – az nem csukhatja be a szemét, fülét. Szinte minden osztályban van már egy-két gyerek, aki „nonbinárisnak” vagy egyenesen transzneműnek tartja magát. 

Ahogy Nyugaton, úgy nálunk is hozzátett a jelenség terjedéséhez a koronavírus-járvány. A bezárások következtében a valóságos világ helyét egyre inkább átvette a virtuális valóság. De a saját – mindenféle, nem csak nemi – identitásukat épp most kialakító serdülők, kamaszok rendkívül nehéz helyzetbe kerülnek a kétdimenzióssá vált világban. Hogy egyebet ne mondjunk: tapintás, szaglás, ízlelés, hő- és mélységérzékelés hiányában hogy legyenek szerelmesek? Óriási vákuum nyílt, amit részben a légből kapott hülyeségeket terjesztő ilyen-olyan influenszerek és a határok nélkül terjedő pornó tud kitölteni. Ennek az itthoni lakosság, s közte a gyerekek épp úgy ki vannak téve, mint Nyugaton.

Egy évekkel ezelőtt született tanulmány hazai vizsgálatok hiányában egy még régebbi (2008-as) horvátországi kutatást idéz, amely szerint a gyerekek 60 százaléka látott már pornót 11 éves kora előtt, és a 14 évesek 38 százaléka nézte heti rendszerességgel. (Képzelem, mi lehet most!) A pornófogyasztás a gyerekek esetében szexuális abúzusként működik. A kisebbeket kb. olyan helyzetbe hozza, mint ha velük vagy a jelenlétükben történne az erőszak (hisz a pornó az erőszakos szex „művészete”), szexusukban éretlenek lévén pont úgy nem értik, mintha valóságként élnék meg. Nagyobb gyerekek, kamaszok esetében pedig a szexuális tanulás rendkívül káros, embertelen, a nőt és általában a szexualitást tárgyiasító útját kell látnunk benne. Külföldi kutatásokból (és szórványos személyes tapasztalatból) tudható, hogy

a nemi diszfória hátterében gyerekek és serdülők esetében a feldolgozatlan és ellátatlan szexuális abúzus

(közte a gyerekkel vagy a jelenlétében nézett pornótartalmak), az ennek következtében esetleg fellépő PTSD, az elutasított, elfojtott homoszexualitás, illetve valamilyen egyéb kóros mentális állapot húzódhat meg. Márpedig ebből is következik, hogy a gyerekeket érő káros hatásokat nem annyira a dologról való beszélésben, informálásban, hanem sokkal inkább a nagyon is elhallgatott, felderítetlen bántalmazásokban, az elnyomásban és az ellátatlanságban kell keresni. Az elhallgattatás azonban egész biztos, hogy csak ront a helyzeten. 

Mi a véleménye a gyermekvédelmi törvényről?

Nálunk, szemben a nyugati országokkal, az elhallgattatás kultúráját nem elsősorban az ehhez még gyenge hazai transzmozgalom, hanem a kormányzat és a parlament képviseli. Miután a kormány előbb viszonylag széles körben bekérte a szakmai szervezetek véleményét „A pedofil bűnelkövetőkkel szembeni szigorúbb fellépésről és a gyermekek védelme érdekében egyes törvénymódosításokról” néven benyújtott törvényjavaslatról (amelyet részben a gyermek- és nőjogi szervezetek is üdvözöltek, ha fenntartásokkal is), a Fidesz közvetlenül a szavazás előtt gyorsan benyújtott egy durván szakszerűtlen módosító indítványt. A parlament persze rögtön meg is szavazta, természetesen el se olvasva a szakmai és érdekvédő szervezetek véleményeit. Ez a módosítás először

a gyermek születési nemének megváltoztathatatlanságát rögzíti (ezzel egyet tudok érteni),

majd expressis verbis kimondja, hogy „tilos tizennyolc éven aluliak számára pornográf, valamint olyan tartalmat elérhetővé tenni, amely a szexualitást öncélúan ábrázolja, illetve a születési nemnek megfelelő önazonosságtól való eltérést, a nem megváltoztatását, valamint a homoszexualitást népszerűsíti, jeleníti meg.” Ez az előírás így, ahogy van, megvalósíthatatlan, hiszen a gyerekek a mobiltelefonjukon nézik a pornót is, kutatnak szinte akármilyen, akár a törvény által konkrétan tilalmazott tartalmak után is, és még ha a szülők esetleg le is tiltják mondjuk a pornóoldalakat, ezek egy része anélkül is a legegyszerűbb módon elérhető bárki számára, aki be tud írni egy keresőszót a Google-ba.

Az egyébként helytelenül és megtévesztően „gyermekvédelmi törvényként” emlegetett törvény (hisz van Gyermekvédelmi törvényünk, 1997 óta) a gyerekek nem kívánt tartalmaktól való megóvását a tévéműsorok és reklámok mellett elsősorban az óvodák és iskolák nevelési tevékenységének a szabályozásától várja. Ennek a szabályozásnak elsődleges célja, hogy az iskolák ne merjék szóba hozni a homoszexualitást, a nemváltást, ne merjenek érdemben reagálni a gyerekekben felmerülő kínzó kérdésekre, nehogy felvetődjön a nem kívánt magatartások „reklámozásának” gyanúja. Így a gyerekek magukra maradnak, a kormány magukra hagyta őket, és amint jeleztük, marad az internet, a maga nagyjából ellenőrizhetetlen tartalmaival. 

Másodlagosan azonban a törvény célja az amúgy is perifériára szorított nőszervezetek iskolai felvilágosító munkájának visszaszorítása, ellehetetlenítése. Pedig ezek a szervezetek nem a pedofiliát meg a nemváltást, hanem az egyenlőségen, tiszteleten és erőszakmentességen alapuló szerelmi és szexuális életet népszerűsítik a gyerekek körében.

Mi lehet a két MPT közleménye után a megoldás?

Szerintem a hazai tudományosságnak az állásfoglaláson túl is volna feladata. Először is helyesnek tartanám, ha a tudomány nem ülne fel a lobbik vonatára és világosan megfogalmazná, hogy a szexuális orientáció és a nemi identitás két külön univerzum. Nem helyes, félrevezető, hogy egy „betűszóban” és „közösségként” kezelik ezeket a jelenségeket. Ha már a meleg és leszbikus mozgalmaknak nincs elég erejük ahhoz, hogy kiálljanak a saját különállásuk mellett, legalább a pszichiátria, pszichológia, szexológia, szociológia, pediátria, pedagógia – meg a többi, a témával és az érintettekkel találkozó tudomány – mondja ki az igazat. Nagyon sajnálatos, hogy ez a mindkét (vagy sok?) oldali hallgatás

kiszolgáltatja a homoszexuális embereket a transzlobbinak, hagyja kiszorítani a melegeket és leszbikusokat saját kemény harcok árán megszerzett jogaikból és tereikből.

Fel kéne ismerni, hogy számos, a nemváltásba menekülő, szenvedő ember, sokan közülük serdülők, fiatalok valójában már azzal megszabadulhatnának a diszfória rémségétől, ha el tudnák fogadni saját homoszexualitásukat. Persze a legfontosabb feladata a tudománynak az volna, hogy tárja fel rendesen ezeket a jelenségeket, ismerje meg okaikat, hátterüket.

Mindeközben fel kell készülni arra, hogy egyre több valóban súlyosan szenvedő páciens, köztük egyre több gyerek, serdülő és fiatal, ezen belül drámai gyorsasággal növekvő arányban (biológiai) lányok fognak – ha mernek – jelentkezni az ellátórendszereknél. Nem betiltani kell az erről való beszédet, hanem kiépíteni azt az ellátórendszert, amely el tudja látni az iskolákban és másutt a problémáikról végre beszélni képes gyerekeket. 

Aztán a politikának is lenne szerepe. Például nem biztos, hogy hagyni kéne – ellenzék! kormánypártok! –, hogy az internetes pornón a három leggazdagabb magyar közé feltört alak simán politikai pártot alapíthasson és a választáson indulhasson. Az ellenzék számára világos, hogy a kormányzatnak nem érdeke akadályt gördíteni elé: minél több a párt (pláne ennyi pénzzel), annál kevesebb a tér az ellenzéknek. Ám a kormány épp ezzel lövi lábon saját magát: miféle példát mutat? Komolyan lehet venni a pár hónappal ezelőtt sietve elfogadtatott új törvényt? Miféle harcot hirdet a pornográfia ellen, ha szót sem emel az ellen, hogy egy ilyen figura ott virítson minden utcasarkon, és a neve a szavazólapokra kerüljön? Mit üzen ezzel az oly nagyon védelmezett gyerekeknek?

Betlen Anna feminista közgazdász volt a KSH munkatársa, dolgozott a piacon, illetve az államigazgatásban, többek között minisztérium munkatársaként is, illetve civil szervezeteknél. Fő kutatási területe a nők helyzete, a prostitúció, a munkaerőpiac.

Fotó: Partizán-műsor.

Összesen 107 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés