A menekülés

2021. szeptember 23.

Győrffy Ákos

Hatvannégy éve esett el a róka – ezzel a mondattal kezdődik Mészöly Miklós Anyasirató című novellája. Ennek a csodálatos írásnak a középpontja egy régi vadászaton lőtt róka, pontosabban a farkából készült boa, amelyet a „megyeszép fiatalasszony” visel majd a bálokon, hogy aztán a molyok rágják szét egy komód mélyén. Mészöly zseniális időkezelésének egyik legszebb példája az Anyasirató, egy mondaton belül hosszú évtizedek telnek el, vagy épp egy emlékezetes pillanat tágul az örökkévalóságba. De most nem Mészölyről akarnék beszélni, noha például e novella kapcsán éppen lehetne mit mondani róla. Olvassanak Mészölyt, megéri. Ez a nyitómondat, ez a most már örökre hatvannégy éve elesett róka jutott eszembe, miután egyik délelőtt felhívott anyám. Egy régi történetet mesélt el, amelyet hallottam már annak idején, de régóta nem jutott eszembe. Egy ötven évvel ezelőtti történetet. Neki a nemsokára kezdődő vadászati világkiállítás kapcsán jutott eszébe. Azon az ötven évvel ezelőtti őszön vadászat volt a Visegrádi-hegységben. Külföldi és magyar vadászok fáradtak ki a már színesedő rengetegbe. Szarvasra mentek. Vagyis nem biztos, hogy csak szarvasra, mert nyilván vaddisznóra és őzre is, de ennek a történetnek a „főhőse” egy szarvas. Ezt a szarvast meglőtték, de a sebesülése nem volt halálos. A száját lőtték át. Erről eszembe jutott egy dokumentumfilm, amelyben archív felvételeket mutattak első világháborús katonák különféle horrorisztikus sérüléseiről. Egyiküknek szintén a száját lőtték át, nem is volt alsó állkapcsa, a feje félelmetesen eltorzult, szinte csak a szemei maradtak épek. Épen maradt szemeiben a szenvedésnek és a tébollyal határos ürességnek valami olyan keveréke tükröződött, amit azóta sem tudok elfelejteni. Az átlőtt szájú szarvas kitört a színesedő bükkösökből, és a házak közé ért. 

Visegrád utcáin át menekült. Egyszer, egy őszi délutánon én is láttam egy szarvastehenet az ablakunkból. Lassú tempóban ballagott el a ház előtt, mint egy titokzatos jelenés, vagy inkább mint egy hírvivő, akire fontos üzenetet bíztak. Az állatok látványában mindig van valami megrendítő. Létezésük teljes súlyával tűnnek fel, fokozhatatlan jelenlétben. Ember a legritkább esetben tud így felbukkanni. Egy ember feltűnése általában inkább parodisztikus, mert szerepet játszik, látszani akar valamilyennek.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés