Jó-e vidéken élni?

II. évfolyam 26. szám | Meta - Jegyzet
2020. június 25.

Uri Dénes Mihály
Osztom azt a véleményt, mely szerint jó vidéken élni. De nem igaz, hogy „a vidék” mindenben jobb a (nagy)városnál.

„Ezt vigye, ez mindent letakarít.” Állok a gazdaboltban a sorban – a tájfajta paradicsomoknak szeretnék kötözőt venni, amivel a karóhoz rögzítem őket, elvégre eljött a kiültetés ideje –, amikor az eladó imigyen ajánlja az egyik szert valamely idősebb korú vásárlójának. A levéltetű most mindenütt komoly gondokat okoz, és talán még az is érthető, ha nem mindenki akar csalán- vagy fokhagymaázalékkal próbálkozni. Csakhogy azzal, hogy a derék úr választása egy – szó szerint – halálbiztos szerre esett, nemcsak a tetvektől, de a hasznos rovaroktól is megszabadítja a kertjét. És nem csak a magáét.

Miközben a környezetvédő aktivisták a globális válság­jelenségekre (jéghegyek olvadása, esőerdők irtása és így tovább) hivatkozva teszik meg állandó jelentésüket arról, hogy „az utolsó órában vagyunk”, aközben a természetközeli(bb)nek tartott vidéken is komoly harcokat vívnak az élővilággal. Az idősek közül is egyre kevesebben emlékeznek arra, hogy miként védekeztek a szüleik, esetleg ők maguk néhány évtizeddel ezelőtt vegyszerek nélkül, s hogy miként tudott egy kiskert is többé-kevésbé önfenntartó rendszerként működni. Sikerült a kerteket sterilizálni: ahol csak néhány haszon- és dísznövény van, ott minden kártevő azokat támadja majd. Ahol a madaraknak nincs helyük fészket építeni, vagy ahol leverik őket, ott nincs, ami a nemkívánatos rovarokat vegyi anyagok nélkül gyérítené. Ma már az idősek – a társadalom élő emlékezete! – az elsők a sorban a külföldi áruházláncok polcai előtt importzöldséget és -gyümölcsöt válogatva. Alig van már, akit meg lehetne kérdezni a fenntartható kertművelésről, maradnak hát a (szak)kiadványok.

Ez a cikk csak előfizetéssel rendelkező olvasóink számára elérhető. Ha van érvényes előfizetése, jelentkezzen be!

Bejelentkezés