Lovas István emlékezete

2019. november 26. 11:14

Trombitás Kristóf
Mandiner
Lovas megtanított arra, hogy politikában nincsenek Jók és Rosszak, és a világ megítélésének nem az az egyedüli mércéje, hogy mi, itt Közép-Európában hogyan élünk.

2001 nyarán lehetett, mikor a közélet iránt már egyre erősebben érdeklődő kiskamaszként, a nyaralásra magammal vitt könyveim közé betettem egy fekete borítójú, elég baljóslatú címmel rendelkező, nem is túl vastag kötetet. Aztán pár nap múltán elővettem, és máig maradandó élményt hagyott bennem a témája és a leírásai. Gyökeresen változtatta meg addigi, eléggé szegényes elgondolásaimat a világról, jóról és rosszról, érdekről és egyebekről. Ez a könyv a 20. század népirtásairól szólt.

Egyszerűen nem értettem a helyzetet. Hát nem az a mindenkori kiindulási alap, hogy a Nyugat az jó? Akkor az USA hogyan ölhetett meg százezreket Vietnámban és Kambodzsában? A franciák miért kegyetlenkedtek Indokínában és Észak-Afrikában? A belgák, komolyan, a belgák milliókat ölhettek meg Kongóban?

Teljesen átformálta az a könyv a világnézetemet. Akkortól kezdtem el olyan dolgokon gondolkozni, hogy

talán a világ megítélésének nem az az egyedüli mércéje, hogy mi, itt Közép-Európában hogyan élünk.

Az sem, hogy ehhez a kényelmes élethez milyen szövetségi rendszerek feltétlen és alapvető elismerése kell.

Azon a nyáron futott át először a fejemen, hogy ugyan mitől hihetjük azt, hogy az európai ember bármiféle fensőbbségességet bitorolhat magának? Miért monopolizáljuk a szenvedés okozásának jogát az ún. rossz rendszerek felé, mikor ha valamiben egyeznek a világ nemzetei, akkor az az, hogy nagy örömmel igyekeznek gonoszságokat elkövetni?

És teljesen mindegy, hogy ehhez körítésnek diktatórikus dumát használnak vagy a szabadság fényes zászlaját lobogtatják.

Politikai játszmákban és háborúkban nincsenek Jók és nincsenek Rosszak,

maximum a lebutított történelemkönyvekben. Érdekek vannak, amelyek alapján adott szereplők ide vagy amoda helyezkednek és függöny. A magasztos dumát mindössze a tudatlanok számára tartják fent.

Ezt a bizonyos könyvet Lovas István írta.

Így hát tizenéves koromban faltam a publicisztikáit, ezek összegyűjtései a mai napig ott vannak a könyvespolcomon. Bármikor jó beleolvasni egy találomra levett művébe, ihletet és stílust ad. Annak, hogy ma azt és úgy írom, amit, abban döntő szerepe volt Lovas Istvánnak.

Kevesen vannak, akik örökségét, világlátottságát és műveltségét képesek lehetnek folytatni.

Lovas valahogy mindig egy sziget volt a jobboldalon,

aki a szükségesnél jobban nem tagozódott be sehova és vállalta a véleménykülönbségeket.

Ezért tartottam már hónapokkal ezelőtt is kiváló kezdeményezésnek, hogy Lovas Istvánról ezentúl sajtódíj formájában is megemlékeznek. Évente egyszer bizonyosan a középpontba kerül Lovas István, illetve kitüntethetnek és támogatnak egy olyan újságírót, aki munkásságában méltó módon viszi tovább Lovas örökségét.

Lovas István már akkor is benne volt a dzsungelharcban, amikor a mainál összehasonlíthatatlanul nehezebb és kényelmetlenebb körülmények között kellett küzdeni, amikor a hazai, nemzeti sajtót a Magyar Nemzet és a Demokrata jelentette. Minden magát a nemzeti oldalhoz soroló újságíró felelőssége, hogy a veszélyeket egy pillanatig sem bagatellizálva dolgozzon a szellemi honvédelemért – és erre, ne pedig a saját egyéni játszmáira összpontosítson.

Összesen 68 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Kenedi János a Soros Alapítvány alkotói díja (2000) birtokosa.
:)

Még annál is jobb, ő volt:
A magyar nemzeti újságíró,
aki ugyanakkor mindig tudott globális kontextusban gondolkozni.
Kőkeményen, de nem taszítóan, még az ellenségei számára sem.

Igen! Nem úgy, mint ennek a mama-papa kedvence kis Trombitásnak!

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés