Heller Ágnes halálára

2019. július 20. 09:18

Kőbányai János
Facebook

„Amilyen friss, elpusztíthatatlan energiával éltél utolsó pillanatodig, nem gondoltam volna, hogy ezt a nekrológot én fogom megírni. S nem te az enyémet. Ha más nem: ez az esemény csak visszaállította volna azt a kapcsolatot, amiben három évtizede, barátságban, munkában, összefonódtunk, s ami másfél éve oly tragikusan megszakadt. 
S ami az én feljövetelemig e halálos dermedtségben oly megbocsáthatatlanul megmarad és fáj.
(Dacára, hogy megüzented: a Filozófia rövid története gólyáknak befejezését, a negyedik kötetét a következő könyvhétre mégiscsak befejezed. A Múlt és Jövő-nek.)
Ez a kép ott készült, ahol utoljára láttak élve, s ahol szintén nehezen csapkodtam utánad, hogy tempóidat kövessem. 
Ezt a ritmust most már nem diktálja senki, se nekem, sem a magyar- sem a világ gondolkodóinak. De az irányt megadtad, amelyről nem érdemes letérni, s ahol mindig lesz majd követőd, amit kevesen mondhatnak el magukról.
Jaj, miért nem lehettem melletted, miért nem foghattam meg a kezed – akár lebeszélve e vakmerően lázadó utolsó kalandról?
Nincsenek közhelyesebb szavak, mint kijelenteni: »Nincsenek szavak«
Pedig nincsenek.
Egy világ süllyedt el a Balatonban, amellyel egyúttal egy korszak is egyben.
»Untál« már kalimpálni benne, megértem, de ha önzőn felhorgadhatsz – »engem vigyen fel a padlásra« – mi lesz velünk ebben az űrben?
Nincsenek szavak.
Akkor meg minek beszélni?
Hallgassuk az ő szavait most, ebben a megrendült pillanatban, hiszen, »mert ami volt, annak más távlatot ad a halál már.«”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/151892

Ajánljuk még a témában