Utazás a perem felé – Egy ügyeletes naplójából I.

2019. május 29. 18:19

Győrffy Ákos
Mandiner

Ha túl közel mész a szakadék széléhez, te is belezuhanhatsz. E sorok írója tíz éve dolgozik egy budapesti hajléktalanszállón. Sok mindent látott, köztük olyasmit is, amit talán nem is szabadott volna látnia. Pedig ez is a minket körülvevő valóság része. Egy rendhagyó utazásba kezd most a periférián – lehet vele tartani.

Tíz éve dolgozom egy budapesti hajléktalanszállón. Előtte majdnem tíz évig mozgássérült gyerekekkel foglalkoztam egy általános iskolában.

Felnőtt életem küszöbén el kellett döntenem, mit kezdjek magammal, mert az irodalomból és a zenéből – amelyek mindennél jobban foglalkoztattak – esélyem sem lett volna megélni. Nem mintha a mozgássérültekkel és hajléktalanokkal kapcsolatos munkából meg lehetne.

Önsorsrontó és a racionalitással totálisan szembehelyezkedő módon úgy döntöttem, hogy ha már mindenképp a „munka világába” kell lépnem, akkor ennek a lépésnek legalább legyen értelme, végezzek olyan munkát, amivel esetleg segíthetek másokon. Olyanokon, akik valamilyen szempontból a társadalom perifériáján mozognak.

A szociális szférában dolgozók az esetek nagy többségében lelkileg rendkívül megterhelő munkát végeznek. Idősek, különféle fogyatékossággal élő gyerekek és felnőttek, hajléktalan nők és férfiak, traumák sorozatán átesett emberek között dolgozva az embernek gyakran támadhat az az érzése, hogy a világ bizony elég reménytelen és szomorú hely. Amikor nap mint nap mást sem látsz, mint tönkrement családokat, megalázott nőket és rommá tört férfiakat, szorongó gyerekeket és magatehetetlen öregeket, nagyon nehéz higgadtnak és tárgyilagosnak maradnod.

Pedig másként nem megy, mert

ha túl közel mész a szakadék széléhez, bele fogsz zuhanni.

Az évek során nem egy kollégámat láttam belezuhanni ebbe a szakadékba. Ha túl közel mész a reménytelenségnek ehhez a kavargó, fekete örvényéhez, nagyon nehéz nem megszédülni. Nap mint nap emberek ezrei állnak nagyon közel ehhez az örvényhez és próbálnak tenni valamit annak érdekében, hogy a fájdalom, az őrület, a düh és a reménytelenség legalább valamennyivel elviselhetőbb legyen.

Nagy szavak, patetikusnak tűnő szavak, elismerem, de másképp mégis nagyon nehéz lenne leírni, miben is áll azoknak a férfiaknak és nőknek a munkája, akik olyan emberekkel foglalkoznak, akik különféle okok miatt kilökődtek a társadalom legszélére.

Mindig is a periféria érdekelt, a határvidékek, azok a területek, ahol a dolgok és a jelenségek bizonytalan körvonalúvá, nehezen megfoghatóvá válnak. Ahol általában nem érvényesek az előre megfogalmazott válaszok, ahol nem elég a napi rutin langyos otthonossága. A zenében is, az irodalomban is és az úgynevezett élettel kapcsolatban is így vagyok ezzel.

Ahol élek, a középhegységi erdő és a falu határán, napi tapasztalatom a periférián való létezés.

Persze nem abban az értelemben, ahogy a társadalom számkivetettjei tapasztalják, hanem a természet és az emberi világ közötti határon való különös egyensúlyozásként.

Az erdő mást mond, mint az emberi világ, egészen más sugallatai vannak, néha olyanok, amelyek homlokegyenest szembe mennek a józan ésszel. Ennek semmi köze az őrülethez: egyszerűen arról van szó, hogy a természet nem ember, ennélfogva működése nem emberi működés, mégis intenzív hatással van a közelében élőkre. Megtapasztalhatja ezt mindenki, aki a szokásos kirándulós-túrázós ottléteken túl veszi a bátorságot és megpróbál huzamosabb időt tölteni olyan környezetben, ahol nincs jelen az ember.

Mindez úgy tűnhet, mintha eltértem volna a tárgytól, de ez csak látszólagos vargabetű, mert ez a környezet, ez a határvidék a természet és az emberi világ között nagyon sokat segített nekem abban, hogy az elmúlt tíz év során ne rántson magával engem is az a bizonyos kavargó, fekete örvény. Furcsa módon a nem-emberi, a növényi, ásványi élet közvetlen közelében való lét adott erőt mindannak elviseléséhez, ami az efféle munkával együtt jár.

Tíz év alatt sok mindent láttam,

köztük olyasmit is, amit talán nem is szabadott volna látnom. Vannak dolgok, amelyeket jobb nem látni, amelyek sokkal jobb helyen vannak a homályban, a mélyben. Tíz év alatt több száz, talán ezer hajléktalant is megismertem, ami persze nyilván nem pontos így, mert ennyi embert lehetetlen megismerni. Pontosabb úgy, hogy közülük legalább százzal a köznapinál talán mélyebb, emberibb kapcsolatba kerültem.

Sokan meghaltak közülük azóta. Van, aki a szállón és van, aki kórházban, de szép számmal akadnak olyanok is, akik az utcán lehelték ki a lelküket. Az utóbbi tíz év alatt több halottat láttam, mint mások egész életükben, ezt egyáltalán nem valamiféle perverz büszkeség mondatja velem, csupán arról van szó, hogy ehhez a munkához a halál, a meghalás nagyon közel áll.

A munka, amit végzek, huszonnégy órás ügyeletekben zajlik. Ebben a huszonnégy órában általában ketten felügyeljük a szállót, ételt és ruhát osztunk, ügyes-bajos dolgokat intézünk, próbáljuk ellenőrizhető és értelmes keretek között tartani a naponta ott tartózkodó több mint száz „ügyfél” életét.

Ezért is a cím: Egy ügyeletes naplójából.

Szándékaim szerint egy-egy ilyen bejegyzés (feljegyzés) a szállón töltött huszonnégy óráimról szólna majd, persze nem közvetlenül és szárazon csak arról, hanem az ott tapasztaltak kapcsán mindenféle másról is. Egy hajléktalanszállón eltöltött nap során az embernek sok minden eszébe jut. Ennek a sok mindennek a morzsáit próbálom majd összeszedegetni az elkövetkező időszakban.

Egy rendhagyó utazás lesz ez a periférián,

egy olyan világban, amelyről a legtöbbünknek semmiféle információja nincs, vagy ha van is, azok sok esetben tévesek vagy rosszhiszeműek. Lehet velem tartani.

Nyitó festmény: Győrffy-Kovács Adrienn

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/149251

Ajánljuk még a témában