Euro 19

Hülye Választások Minisztériuma – Nagy-Britannia az EP-választás előtt (?)

2019. május 7. 07:50

Matsuzaki Diána Sayuri
Mandiner

Politikatörténetileg példátlan módon úgy fut neki Nagy-Britannia az EP-választásnak, hogy a választás napjáig az is bizonytalan marad, egyáltalán megtartják-e azt. A különutas brit politika legkülöncebb arcát mutatja mostanában a nagyvilágnak, felborult a pártok színes palettája is. EP-választási országkörképeink újabb része!

Írta: Matsuzaki Diána Sayuri

 

Európai parlamenti választási országkörkép-sorozatunk újabb része, Nagy-Britanniáról. Első írásunkat a németországi EP-választási körképpel itt olvashatják: Weber ist Ihnen unbekannt?

***

„ORDEEER!” Ha valaki akár csak egyszer is belenézett a brit parlament alsóházának ülésébe, három percen belül megtudta, ki is az a John Bercow. Az alsóház elnöke elképesztő elhivatottsággal és szakértelemmel vág rendet a – magyar szemmel nézve is – kissé kaotikus parlamenti felszólalások és a képviselők között. Leggyakrabban használt kifejezése az „Order!” azaz „Rendet!” – ami mindennél jobban kifejezi azt, amire a brit belpolitikának most szüksége van.

A britek egyik jellemvonása a hűvös és udvarias távolságtartás, és mi sem jellemezhetné jobban az Egyesült Királyság viszonyát az Európai Unióhoz, mint ez a szókapcsolat. Bár Nagy-Britannia 1973 óta az Európai Unió tagja, a szigetország mindig egy kicsit különc maradt a tizenötök, a huszonötök, majd a huszonnyolcak között. Fizikailag is távol esett a kontinensen történektől és az ottani problémáktól, kívül tartotta magát az eurózónán, és elsőként döntött arról, hogy elhagyja a közösséget.

Az, hogy ez mennyire volt jó döntés, egy másik elmélkedés témája; az azonban, hogy mennyire volt ez elhamarkodott, az már nem sokkal a kilépésről szóló népszavazás után világossá vált. Theresa May miniszterelnök és kormánya

három évvel a referendum után sem tudott olyan megállapodási javaslatot benyújtani, amit mind az EU, mind a brit parlament elfogad,

és mivel a 2016-ban kijelölt, 2019. március 29-i céldátumig nem sikerült megállapodni a kilépés részleteiről, elkerülhetetlenné vált az EP-választásokon való részvétel, amit eredetileg nem is tartották volna meg az Egyesült Királyságban, hiszen ekkorra a britek már nem is lettek volna tagjai az Európai Uniónak.

Februárra azonban világossá vált, hogy hiába minden kétségbeesett igyekezet, hiába utazik Theresa May Brüsszelbe, hogy garanciákat szerezzen az EU-tól a britek számára legfontosabbnak számító északír határkérdésben (ami nem csak a határról, de a vámunióról is szól), ha a westminsteri törvényhozás szerint ez kevés az üdvösséghez (és a kilépéshez). Miután sem márciusban, sem áprilisban nem kapott a megállapodási javaslat kellő bizalmat, a pártok tudomásul vették, hogy itt márpedig eligere necesse est, és részt vesznek a választásokon – még szerencse, hogy elővigyázatosságból a Brit Választási Bizottság már 2018-ban elkülönített erre egy nagyobb összeget, biztos, ami biztos. Mindenesetre a választásoknak kellően sok bizonytalansági tényezővel futnak neki.

Egyes számú bizonytalansági faktor: maga a választás megrendezése. A felek (azaz az EU és Nagy-Britannia) a Brexitet illetően fél év haladékban állapodtak meg, azaz Nagy-Britannia egyelőre 2019. október 31-ig kell, hogy benyújtsa a kilépési egyezményt. Ha azonban a brit parlament május 23-ig, azaz a választások napjáig elfogad egy kilépési egyezményt, ÉS a ratifikálási folyamat is lezajlik, akkor Nagy-Britannia és Gibraltár nem vesz részt az európai parlamenti választásokon. Erre azonban a jelenlegi állás szerint vajmi kevés az esély.

Kettes számú bizonytalansági faktor: a képviselői mandátumok időtartama, azaz hogy mennyi ideig ülhetnek majd brit EP-képviselők a brüsszeli és strasbourgi üléstermekben. Az Európai Parlament 2018 februárjában hozott határozatot arról, hogy a brit képviselők székének megüresedése után az EP arányosan eloszthatja a helyeket a pártok között, de arra is lehetőséget ad, hogy egyszerűen ezáltal csökkentsék a parlamenti képviselők számát (ami jelenleg 750). Arra az esetre pedig, ha a választásokig mégsem sikerül levezényelni a Brexitet – és erről beszélünk most –, a Parlament (az Európai Tanács egyetértésével) úgy határozott, hogy a 2014-2019 között érvényes felosztás lesz mérvadó addig a dátumig, amikor a Brexit hatályba lép. Vagyis, a britek 73 képviselőt küldhetnek az Európai Parlamentbe, akik azonban

abban a pillanatban, hogy érvénybe lép az egyszer majd elfogadandó Brexit-megállapodás, felállnak a székeikből.

A változatosan sokféle forgatókönyvön túl a brit EP-kampányt nem a kontinensen legfontosabbnak számító kérdések, a migráció vagy a klímaváltozás határozza meg, hanem az, hogy milyen kapcsolatban álljon az Egyesült Királyság az Európai Unióval, ha egyáltalán akarnak-e bármifajta kapcsolatot.

És ez is egy roppant érdekes kérdés, hiszen ha megnézzük a legfrissebb közvélemény-kutatásokat, éppen az örök EU-ellenes Nigel Farage nem túlbonyolított nevű, újonnan alapított Brexit Pártja a legnépszerűbb. Meglehetősen ironikus, a 2014-es EP-választási UKIP-győzelem után továbbra is olyan brit politikusokból lesz a legtöbb az EP-ben, akik valójában meg akarnak szabadulni az Európai Uniótól.

Munkáspárti kilátások

Ha az erőviszonyokat akarjuk feltérképezni, egy kicsit mélyebbre kell ásni. A hagyományos brit politikában, bár több parlamenti párt létezik, gyakorlatilag két párt között dől el minden: a Konzervatívok és a Munkáspárt között. Az EP kapcsán azonban mindkét nagy párt gondokkal küzd, hiszen valójában mindketten el akarták kerülni az választásokon való részvételt. Jelenleg a Munkáspárt kapott nagyobb támogatottságot (37% a konzervatívok 23%-a ellenében), nekik a rövid határidő okoz nehézséget, a 73 székre ugyanis nincs elég jelöltjük, ezért az utolsó hetekben is gőzerővel próbáltak neveket szerezni a listákra.

A Brexit körüli bizonytalanság a Konzervatívokat tette meg nagy vesztesnek, ők fel is készültek a bukásra. Egy, a Guardianban megjelent áprilisi beszámoló szerint

egy konzervatív politikai gyűlésen egyenesen a teljes megsemmisülést vetítették előre,

ami ismét csak párton belüli feszültséget okozott, hiszen ki akarna időt és pénzt áldozni egy feleslegesen megtartott versenyre – főleg úgy, ismételten, hogy egy extrém helyzetben akár még le is fújhatják az egészet. A derbyshire-i konzervatív képviselők például bojkottálják az EP-választásokat, ezzel tiltakozva a párt (és a miniszterelnök) tehetetlensége ellen.

A nagyok gyengélkedése azonban éppen a kisebb pártoknak ad lehetőséget, amelyek, bár a belföldi választásokon sosem számíthattak többségre, az EP-választások során mindig valahogy több figyelmet kaptak. Főleg az unióban maradást szorgalmazók vélik úgy, hogy a választások egyfajta nem-hivatalos Brexit-referendumként is értékelhetők, ahol a hagyományos erővonalak felborulhatnak, és a Konzervatívok vs. Munkáspárt-szembenállás helyett inkább egy menni-maradni törésvonal jön létre, ahol a kilépéspártiak többsége a Brexit Pártra, a UKIP-re, a Munkáspártra (és egy kevesen a konzervatívokra), a maradni vágyók pedig a Liberális Demokratákra, a Zöldekre, valamint a függetlenekből alakult Change UK-re voksolnak majd.

Van ám különbség a hasonló nézeteket valló kispártok között is. Emlékezetes, hogy legutóbb, 2014-ben éppen a „Brexit atyjának” nevezett Nigel Farage UKIP-pártja kapta a legtöbb, 24 mandátumot a briteknek járó 73-ból. Nigel Farage azonban elhagyta a UKIP-et, a párt tagjai és képviselői is lemorzsolódtak, az EP-ben ülők többsége is inkább kilépett hazai pártjából és vagy Farage-t követték, vagy egy másik kispártba ültek át. Huszonnégy EP-képviselőjükből már csak 8 maradt, és hiába emelték be arculatukba az iszlámellenességet, a karizmatikusabb politikusként sokkal ismertebb és népszerűbb Farage és a Brexit Párt 3 százalékponttal többet ért el a támogatottsági felméréseken. És, bár vannak botrányok az ő házuk táján is, mégis képesek teljes listát állítani, és állításuk szerint rengetegen csatlakoztak hozzájuk. Az EU-párti oldalon a liberálisok és a zöldek mellett az a Change UK lehet a nagy rivális, amelyet a Brexit-viták során a Munkáspártból és a Konzervatívoktól kilépett 11 parlamenti képviselő alakított meg.

A hagyományos erőviszonyok borulását jelzik

a május 2-i helyhatósági választások is. A konzervatívok országszerte hatalmas vereséget szenvedtek, a munkáspártiak nemkülönben. May pártja 1330 képviselői helyet veszített országszerte, Corbynék 84-et. A nagy nyertes Liberális Demokraták azonban 704-et nyertek a korábbiakhoz képest, és előretört a többi kis párt is. Ez pedig csak erősíti az elemzők előrevetítését az EP-választások kimenetelére.

Meddig marad May?

A számok szintjén (és a legújabb közvélemény-kutatások alapján) a Farage-féle új Brexit Párt (27-30%) és a Munkáspárt (21-28%) vetélkedik majd az első helyért, míg a megzuhant Konzervatívok 13-14%-on, a Liberális Demokraták 8-10%-on, a Change UK 7-10%-on, a Zöldek 6-10%-on, a UKIP-osok pedig 3-7%-on állnak.

Az EU-tagság megítélésében megosztott pártokon túl etnikai és regionális különbségek is tagolják az összképet: az EU-tagságot pártolják a nemzetiségi pártok, azaz a skót, az északír és a walesi területek saját politikai képviseletei, ami azt jelenti, hogy ha sikerül is fél éven belül levezényelni az Egyesült Királyság kilépését, Londonnak várhatóan

újabb belpolitikai kihívással kell majd számolnia, ez pedig a függetlenségi mozgalmak kérdése.

A skótok 2014-ben, az elszakadásról szóló népszavazáson végül a maradás mellett döntöttek, igaz, mindössze 55%-kal. A Felföld többsége a Brexit-referendumon az unióban maradást választotta, országos szinten ez kevés volt, a skótok azonban azóta is inkább az EU mellett álltak. A tartomány főminisztere, Nicola Sturgeon 2019 áprilisában javaslatot tett egy újabb függetlenségi népszavazásra a következő 2 éven belül, egy olyan elméleti esetben pedig, ha sikerülne megszavazniuk az elszakadást az Egyesült Királyságtól, és ez hatályba is lép, visszatérhetnek a skótok számára számos gazdasági előnnyel és támogatással járó uniós közösségbe.

Ha pedig a skótoknak ez sikerül – természetesen elméleti síkon maradva –, akkor már csak egy lépés az uniós tagállam Írország szomszédságában egyébként is nehéz helyzetben lévő északírek, valamint a walesiek hasonló törekvéseinek felerősödése is.

A Brexit tehát elindította az Egyesült Királyságot egy olyan lejtőn, aminek nemhogy az alján lévő veszélyeket, de még az odavezető buktatókat sem látták tisztán, a következményei pedig beláthatatlanok – váratlan fordulatra persze mindig számíthatunk az épp legkülöncebb korszakát élő, mindig különutas szigetországban.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/147983

Ajánljuk még a témában