Nincs bennem sok optimizmus

2019. március 15. 17:42

Puzsér Róbert
Facebook

A politika nem hajlandó a valóságra reflektálni.

„Az emberi szellem atomot hasít, marsjárót alkot, és a számtalan egyéni tudatot hálózatosítva kollektív tudatot sző: a fejlődés egyenes irányúnak és megkérdőjelezhetetlennek tűnik. Ha azonban az óceánokat elborító országnyi hulladékszigeteket, az extrém összeesküvéselméleteket, a vallások helyére lépő egótréningeket szemléljük, a fejlődésbe vetett hitünk szertefoszlik: babonás, önző és a mértéktelen fogyasztásba belebetegedő társadalmak képe körvonalazódik, melyek nem hajlandóak tudomást venni a szakadékról, amely felé az emberiség rohan.

A huszonegyedik század emberének még azt is nehéz elmagyarázni, hogy Budapest levegője gyilkol: átlagosan három évet vesz el a fővárosban élők életéből. Hogy lehetne ezekben a tömegekben felelősséget ébreszteni a bolygó számtalan kihaló állatfaja és a végzetes ütemben pusztított esőerdők iránt? Hiszen önmaguk iránt, saját gyermekeik iránt sincs bennük felelősség! Még azt is nehéz megértetni velük, hogy a város, ahol élnek, lehetne zöld, emberi léptékű és élhető, mint mondjuk Sevilla vagy Koppenhága. Pedig Sevilla és Koppenhága nem tudományos fantasztikum, hanem meglátogatható, besétálható, a kétféle életminőség közti különbség megtapasztalható. Ehhez képest mekkora az esély megértetni a dogmás, egoista és korlátolt tömegekkel, hogy csakis lemondás és kényelmetlenség árán lehet elkerülni a katasztrófát? Amikor 1848-ban Jellasics bán serege átlépte a magyar határt, már nem volt választás: harcolni kellett, áldozatot kellett hozni. Nos, ha az ökológiai vész Jellasics, akkor jelzem, hogy már Budapesten van. Nincs hova hátrálni.

Azért nehéz a helyzet, mert a politika és a kultúra az a két terület, amely a kollektív önvédelmet kellene, hogy szolgálja, amelynek kifejezetten az volna a funkciója, hogy nagyobb távlatokba helyezze a létezést – csakhogy ma épp a politika és a kultúra kínálja a leggyorsabb önkielégülést: mindenáron a legnagyobb tetszést akarja kelteni, és ezért képes azt hazudni, hogy nyugalom, minden rendben van, minden megoldódik magától. A baj csak az, hogy akivel senki nem meri közölni a rossz híreket, annak nincs hozzáférése a saját sorsához – így járt a globális emberiség. A posztmodern politika a legfőbb szörnyeteg. A mai politikus azt mondaná Széchenyinek, hogy »igazad van, öreg, de vegyed már észre magad: nem is beszélsz magyarul, takarodj a közéleti vitáinkból, iratkozzál be egy nyelvtanfolyamra, és meg ne lássunk, amíg nincs meg a felsőfokú!« Aztán azt mondja: »emberek, majd én megvalósítom Széchenyi programját, és úgy építek polgári Magyarországot, hogy közben a nemesi előjogokat meg a jobbágyok alávetettségét is megtartom«. Aztán amikor Széchenyi azt mondja, hogy ez a kettő együtt nem megy, akkor az a válasz, hogy »ne németül mondjad, mert ez itt Magyarország, inkább húzzál vissza a szabadkőműves haverjaidhoz Londonba!« A lájkok özönlenek.

A kultúra, amely egykor Petőfit, Vörösmartyt és Jókait adott a magyarságnak, a huszonegyedik századra szintén egy posztmodern életérzésbe szorult, amely ha magaskultúra, akkor jelzi, hogy neki Petőfi túl radikális és túl populista – és ha már politizál, akkor miért nem fasisztázik vagy kommunistázik a nyomorult klímavédelem helyett, ami senkit nem érdekel? Hiszen ez a Petőfi nem is elitista – talán csak nem kommunista? Nagyon is nacionalista – talán csak nem fasiszta? A mainstream kultúra kapuőrei Petőfi képébe vágnák, hogy a bulizós-csajozós nótáit megveszik, de a többi nem kell. Az emberek jól akarják érezni magukat, kell nekik a szórakozás, a könnyedség, írjon pár számot a Gucciról meg a Pradáról – most az a menő. A szubkultúra érti Petőfit, és azt mondja, hogy »tök igazad van, öcsi, de ne akarjál már itt nekünk forradalmat! Mi a szubkultúra vagyunk – nem akarunk megváltani senkit és semmit. A mi végzetünk az alkoholizmus, a pénztelenség és mindenki más fikázása. A kilátástalanságunk tesz minket azokká, akik vagyunk.«

S a kör bezárul. A politika nem hajlandó a valóságra reflektálni, mert álmokat, mítoszokat, félelmeket és gyűlöletet árul. A kultúra a valóságtól és az ideáktól egyaránt messze sodródott: egyrészt fogyasztói igényeket elégít ki, másrészt önmagára reflektál – de képviselői legalább ugyanolyan kongóan üresek, felelőtlenek és ostobák, mint a politikai osztály tagjai.

Nincs bennem sok optimizmus. A technológia fejlődése nem megoldja, hanem fokozza a bajt, az emberi mohóság, gátlástalanság és komformizmus nem korlátozható, a politika és a kultúra megváltoztatására pedig nincs elég időnk – hiszen már tíz éve is késő volt.
A sebek melyeket az ökoszisztémán ejtettünk, felmérhetetlenek. Máris irtózatos következményei vannak: tengerszint-emelkedés, elsivatagosodás, természeti katasztrófák sorozata. Két választás van. Az egyik azé, aki bunkert ás a telkén, konzervet halmoz fel, napi huszonnégy órában tévézik, és várja a világvégét – valahol logikus, amit tesz. A másik stratégia szerint soha nincs késő: küzdeni kell, meg kell fékezni a száguldást a szakadék felé.

Ki kell tiltani a PET-palackokat, radikálisan változtatni kell az életmódunkon, szigeteléssel csökkenteni kell az eltüzelt gázt, rá kell kényszeríteni a cégeket, hogy minden tonna piacra dobott műanyag és fém után ugyanannyit dolgozzanak fel.

Mindkettő legitim választás, és én az utóbbit választom. Ami viszont illegitim, az a kettő között van: annak a magatartása, aki úgy akar politizálni, úgy akar a közös ügyeinkben döntést hozni, hogy nem hajlandó szembenézni a népszerűtlen valósággal. Ez a globális elit: az amerikai olajvállalatoktól a német autógyárakig, a hitellufit fújó bankoktól az adatainkkal kereskedő technológiai cégekig, a fogyasztást felkorbácsoló marketing-ügynökségektől az olajban és aranyban fürdőző szaúdi királyi családig, a Wall Streettől a Capitoliumig, Vlagyimir Putyintól Donald Trumpig, Gyurcsány Ferenctől Orbán Viktorig, Bajnai Gordontól Lázár Jánosig. A forradalomnak őket kell elsöpörnie – mert a jövő zöld vagy semmilyen. Köszönöm a figyelmet!”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/144928

Ajánljuk még a témában