A Negyedik Birodalom sem lesz ezeréves

2019. február 19. 15:51

Yann P. Caspar
Vendégszerző

Párizs naivan ragaszkodik a mitikus német-francia barátsághoz, miközben észak-déli és kelet-nyugati törésvonalak feszítik az Európai Uniót.

Yann P. Caspar (Visegrad Post) vendégcikke

 

Végre történelmet írt a francia elnök azzal, hogy mélyebben márványba véste az országa szuverenitásának lerombolását, valamint biankó csekket adott a már évtizedek óta zajló – német hatalom általi – európai uniós népromboló politikának.

Miközben egyhangúan és fülsüketítően tapsol az egész Brüsszel-imádó európai liberális brigád, reagálván a Berlin és Párizs között január 22-én Aachenben aláírt új megállapodásra, talán érdemes volna – akár csak röviden is – megérteni e szerződés történelmi hátterét, és persze alaposan végigolvasni a szóban forgó szöveg tartalmát is. 

Érdekfeszítő tény, hogy a mostanra már aláírt szöveg alig egy héttel az aacheni találkozás előtt került a közvélemény elé. Felesleges lenne megjegyezni, hogy akár a legfelszínesebb demokratikus vita is lehetetlen az efféle helyzetekben. Az már nyilvánvaló, hogy a jelenlegi francia kormányzás egy cseppet sem fog engedni a fennálló megállapodásból, azonban egy másik demokratikusan vitatható kérdés továbbra is megmarad. Tekintettel arra, hogy a teljes szöveg hiányában az interneten fantazmagórikus állítások kerültek napvilágra (pl. hogy Franciaország átadja nukleáris fegyverét vagy Elzászt Németországnak), elgondolkodtató: 

vajon miért olyan későn történt meg a szerződés tartalmának közszemlére tétele?

Esetleg talán azért, hogy aztán a helytálló és konstruktív kritikákat is fantáziaszüleménynek lehessen nevezni, és ezzel bárkit le lehessen járatni, akiben vajmi kétség is felmerülne az új német-francia megállapodás iránt?

Mindenesetre a sárgamellényesek mozgalmától szenvedő és a találkozó napján kifütyült Macron a nyugdíjra készülő Merkellel aláírta a szerződést Aachenben, a Nagy Károly császár által létrehozott Első Birodalom központi városában.

Tény, hogy ami a gazdasági és szociális kérdéseket illeti, a szöveg nem tartalmaz sorsdöntő újdonságokat. Folytatja a két nemzeti gazdaság integrálását, konvergálását, ami évtizedek óta tart. A teljesen nyitott piacgazdaságban hívő fanatista gondolkodás pedig felelőssé tehető a francia ipari és szociális modell leépítéséért, valamint a két országban tapasztalható szegénységi küszöb alatti lakosságarány emelkedéséért.

Ugyanakkor Berlin makacsul ragaszkodik egy kereskedelmi, szociális, és környezetvédelmi szempontból egyaránt fenntarthatatlan exportra épülő autóipari rendszerhez. De ez sem okoz már meglepetést számunkra.

Továbbra is él az az illúzió, hogy érdekeikben és gazdasági struktúrájukban eltérő országokat egységes és közös valutapiac segítségével integrálni lehet, boldoggá lehet kényszeríteni.

Az igazság viszont a következő:

az euró valójában egy német gazdaságra szabott valuta.

Történelmi, gazdasági és demográfiai okok miatt erősen antiinflációs politikát szolgál, ezzel elnyomva a más termelési struktúrájú országokat, azon dél-európai nemzeteket, akik számára pénzügyi függetlenség nélkül fenntarthatatlan egy következetes gazdasági fejlődés. Ezt már néhány liberális közgazdász is elkezdte beismerni.

Röviden: az Európai Unió egy fáradó és hosszú távon bukásra álló német gazdasági gépezet. Az aacheni megállapodás aláírásával Macron úgy tesz, mintha ebben a gépezetben rejlene a jövő. Valójában csak egy szakadékba igyekvő, vén szörnyeteget próbál apró idomítgatással visszatartani a saját vesztétől . 

Az „európai szuverenitás” kifejezés jóváhagyása viszont újdonság, és túlzott elemzést sem igényel. Nincsen európai nép, nincsen demokrácia a nemzetállamokon kívül, azaz

a szuverén politika és Európa szavak jelenleg teljesen összeférhetetlenek.

Tudván, hogy a francia kormánynak már régóta nincsen saját érdekű politikája, arra a következtetésre juthatunk, hogy minél jobbak a német kereskedelmi eredmények, annál erősebb az európai szuverenitás. Magyarán, az európai szuverenitás nem más, mint a német ipari-kereskedelmi „Szent Birodalomnak” a saját populációját elnyomó szuverenitása.

De a Birodalom habozik, mivel az exportlehetőségei egyre inkább beszűkülnek. A fél évszázados, szinte idillikus amerikai-német kapcsolatok károsodása ebben nagy szerepet játszik.

Trump protekcionizmusa halálos veszélyt jelent a német gazdaságra. Mivel az európai konstrukció a jól ápolt amerikai-német viszonytól elválaszthatatlan folyamat, e kereskedelmi és politikai feszültség mélyen megkérdőjelezhetővé teszi az öreg kontinensen meglévő status quót és

feltárja a legendás francia-német barátság mitikus jellegét.

Már 56 évvel ezelőtt is egyértelmű volt, hogy e barátság puszta mítosz csupán. Pár hónappal a szükséges, méltóságos és férfias – a francia-német Élysée-megállapodás alkalmával megejtett – De Gaulle-Adenauer kézfogást követően a német alsóház egy radikálisan Washington- és NATO-párti preambulummal tette semmissé a szerződésnek a lényegét. Már a szerződés parlamenti ratifikálásakor, 1963. június 15-én tisztán érződött, hogy Németország számára a franciák csupán jópofa barátok; de valódi társuk, szövetségesük, akinek örök hűséggel adóznak – az az Egyesült Államok.

Mint nukleáris fegyver nélküli, gyenge katonai hatalom, Németország retteg ettől a Washington-Berlin válóperes hangulattól. Kevés lépése maradt, és ráadásul ezek mindegyike minimálisnak tűnik az éppen zajló hatalmas geopolitikai felforduláshoz képest. Egyikük pont az aacheni megállapodásban található. A taktikai területen sokszor verhetetlen, de stratégiailag eddig mindig hibát vétő német vezető osztály pontosan tudja, hogy a mostani francia hatalom a szervilitás csúcsán van, hiszen a sedani vereség óta (1870) a gazdasági és politikai elitje körében jellemzően erős germanofília uralkodik.

Egyszerű szavakkal:

a francia nagypolgárság szemében Németország a rend szó szinonimája.

A rend pedig az üzlet számára nyilvánvalóan kedvező helyzet. 

Macron ennek a tendenciának a legjobb példaképe, hiszen győzelme semmi más, mint a kulturális (baloldali) és gazdasági (jobboldali) liberálisoknak egy polgári blokkban történő ötvözése. A német hatalom éppen ezt a csodás francia jelenséget hivatott kihasználni. Az aacheni megállapodás értelmében a német kormánynak egyrészt több lehetősége nyílik, hogy jelen legyen a francia kormányüléseken, másrészt körvonalazódni látszik egy német-francia parlamentnek a lehetősége is. Tudván, hogy katonai hatalma nem számít a nemzetközi játszmában, Berlinnek sikerült Párizst arra kényszerítenie, hogy honvédelmi kérdésekben erős együttműködés jöjjön létre az Európában elsőnek és a világon a negyediknek számító francia katonai hatalommal. És Aachenben elhangzott az is, hogy Berlin ENSZ BT-beli, állandó tagként való csatlakoztatása a német-francia diplomácia prioritása. 

Az aktuális német kérdés a következő: hogyan lehet komoly üzleteket kötni két nukleáris fegyverrel rendelkező ország, Franciaország és Oroszország szorításában, ha gyengül az amerikai védelem?

Macron talán egy hajszálnyit segített e nehéz kérdésben a németeknek, de a stabil és hosszú távú választ csak így lehetne megfogalmazni: sehogyan.

Talán nem volna olyan sürgető e kérdés, ha a német ordoliberalizmusnak kedvező Európai Unión belül nem lennének súlyosan érzékelhető feszültségek. Ennek a német gazdasági és politikai rendnek két egyre nehezebb feladata akadt: Dél-Európa monetáris visszafogása és Kelet-Közép-Európa megfegyelmezése.

A jelenlegi EU válságát pedig pontosan e kétpillérű feladat eleddig megoldhatatlan nehézsége jelenti, mivel

kialakult egy észak-dél között húzódó törésvonal az euró, valamint egy nyugat-kelet konfliktus a migráció ügyében.

S habár a Brexit egyfelől jó hírt jelent a német hatalomnak, mivel a keleti tagállamok magukra maradnak Berlinnel szemben; másfelől rossz hír, mert egyetlen, a jövőben potenciálisan rebellis hatalom marad az asztalnál: Franciaország.

A mostani olasz hatalom az említett törésvonalak találkozását képviseli, s hidat épít a német ordoliberalizmus két áldozata, Dél- és Kelet-Közép-Európa között, a nagyon is fontos soron következő európai parlamenti választásokra készülve, mégpedig egyértelműen az aacheni Európa ellen. 

Mindeközben Párizs naivan ragaszkodik a mitikus német-francia barátsághoz, s gyáván bujkál Berlin árnyékában. 

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/143391

Ajánljuk még a témában