Mit tegyünk, hogy hasonlítsunk magunkra?

2018. november 1. 11:58

Vecsei Miklós
A Szív

Legyünk őszinték: ha vendég jön hozzám, a nappaliban ültetem le, és nem vezetem körbe, hogy ott szoktam kiteregetni, és ide gyűjtöm a szennyes edényeket. Szigeti László interjúja Vecsei Miklóssal.

A segítőkész »átlagember« is tele van kérdésekkel, hogy hogyan segítsen jól.

Az alapkérdés az, segítünk-e az utcán élő embernek, ha pénzt adunk vagy ennivalót, ruhát viszünk neki. Ez a fajta szolidaritás talán a legerősebb, legjobban látható jele annak, hogy vele vagyunk. Mi azonban nem ezt szoktuk kérni. Nagyon sok munkánk van abban, hogy az utcáról valaki bejöjjön velünk a szállóra, és gyakran azért marad kint mégis, mert valamit kap járókelőktől. A menet közben odaejtett húszforintosok vagy kétszázasok azt üzenik, hogy az emberek segítenek neki. Ő pedig nemet mond az ellátásra, melynek során mondjuk megmentenék a kukacos lábát. Ezért mi azt szoktuk kérni, hogy aki segíteni akar, tudja meg a hajléktalan ember nevét. Beszélgessünk egy kicsit, ismerkedjünk meg vele. Elkísérhetjük persze egy melegedőbe, segíthetünk elintézni a személyi igazolványát, de önmagában már az nagy segítség, ha személyes lesz vele a kapcsolatunk, attól, hogy a nevén szólítjuk. Ezzel sokkal többet adunk neki. De nem kell hazavinni a lakásunkba, nem az a dolgunk, hogy így mentsük meg. 

(…)

Sokan amiatt háborodnak fel, ha egy hajléktalanokkal kapcsolatos intézkedés kiindulópontja valamilyen városképi vagy turisztikai szempont, és nem a rászoruló emberek szüksége, pedig akkor is nyilvánvaló, hogy rossz, ha az utcán élnek, ha csak az ő érdeküket, emberi méltóságukat nézzük. 

Legyünk őszinték: ha vendég jön hozzám, a nappaliban ültetem le, és nem vezetem körbe, hogy ott szoktam kiteregetni, és ide gyűjtöm a szennyes edényeket. A városban is lehetnek olyan helyek, ahol elsősorban nem a megoldatlan problémáinkat szeretnénk láttatni, és született egy olyan politikai döntés, hogy a nagyon frekventált területeken rendet kell tartani. Miért ne lehetne elfogadható, hogy vannak olyan közös érdekeink, amelyekhez a szebbik arcunkat kell mutatni – és ebben a szociális és a városképért felelős szakembereknek valahogy meg kellene egyezni úgy, hogy egyiküknek se kelljen megtagadnia a saját hivatását. Igaza van annak, aki tehetetlen dühében azt mondja: nem normális, hogy emberek laknak az utcán, miközben kaphatnának ellátást. De ha úgy fogalmaz, hogy az adott hajléktalan ember nem akarja elfogadni a lehetőséget, akkor ezt mi azzal tompítjuk, hogy nem tudja akarni. Mert az akarathoz valami cél kéne, a célok megtalálásához pedig nagyon hosszú idő.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/138008

Ajánljuk még a témában