Magyar Hősök

Mócsy Imre: a szerzetes, aki melósként is Krisztust hirdette

2018. június 18. 14:57

„Én nem elpazarolom a tehetségem, hanem feláldozom” – válaszolta Mócsy Imre, amikor arra kérték: ne elégedjen meg azzal, hogy munkásként dolgozik és közben lelkigyakorlatokat tart, hiszen kivételes tudás birtokában van. A szerzetes atya teológiatanárként megjárta Rómát, ahol hatalmas népszerűségre tett szert, később mégis hazajött, pedig sejthette, mi vár rá itthon. A kommunista diktatúra alatt kétszer is börtönbe zárták, de onnan szabadulva élete végéig Krisztust hirdette. Bátor volt, magyar hős.

Írta: Wirthné Diera Bernadett

A Magyar Hősök-sorozatunk eddigi írásait itt olvashatják.

 

„Én nem elpazarolom a tehetségem, hanem feláldozom” – válaszolta Mócsy Imre, amikor több jezsuita atya arra kérte: ne elégedjen meg azzal, hogy munkásként dolgozik a MÁV-nál, és közben lelkigyakorlatokat tart, hanem kezdjen el könyveket írni, hiszen kivételes tudás birtokában van.

A rendkívül tehetséges jezsuita szerzetesnek mindenki fényes jövőt jósolt. Rómába teológiai tanárnak hívták, ahol óriási népszerűségre tett szert a hallgatók körében, ám tartományfőnöke hívására visszatért Magyarországra – éppen akkor, amikor a kommunista diktatúra már kiépült. Élete innentől kezdve a szétszóratott jezsuita rend tipikus példájává vált:

megtapasztalta a börtönt, majd fizikai munkásként élt hosszú évekig,

miközben végezte – hivatásából adódó – apostoli munkáját. Teológiát még az internálótáborban is tanított, ahol egy kényszer szülte, meglehetősen egyedi módszerrel tartotta nyilván a vizsgázók eredményeit. 

Mócsy órási népszerűségre tett szert Rómában 

Az 1907-ben, tízgyermekes kalocsai családba született Mócsy Imre egyszerre volt mélyen hívő elkötelezett keresztény és mindig jókedvű, reményteljes, az embereknek örömet szerző egyéniség. Diákkorában és később felnőttként is nagy vehemenciával vetette bele magát a rá váró feladatokba, legyen az tanulás, sportolás vagy munka.

Erre az energikusságra jellemző, hogy miután érettségizett és megkezdte tanulmányait jezsuita növendékként, rájött, hogy addig mennyire lusta volt, ezért elhatározta, hogy ír egy hosszabb dolgozatot a lustaság legyőzéséről. A munka megszületett, ő viszont a túlhajszolt tempótól nagyon rossz állapotba került. Miután gyakorlatilag két hetet aludt egyfolytában, megfogadta egy szegedi orvos tanácsát, hogy „a pihenést nem akkor kell elkezdeni, amikor az ember már majdnem tönkrement, hanem munka közben, hogy ne menjen tönkre”.

Innsbruckban olyan kiemelkedő eredménnyel folytatta teológia tanulmányait, hogy 1944 februárjában a római Pápai Gergely Egyetem meghívta tanárnak az újszövetség tanszékre. Előadásai nagy népszerűségnek örvendtek, a legnagyobb előadót kellett a rendelkezésére bocsátani, és már a tanszék következő lehetséges vezetőjeként emlegették. Római tartózkodásának az vetett végett, hogy a jezsuita rend 1947-ben újra megkezdte oktatói működését a szegedi szemináriumban, ahol biblikus tanárra volt szükség. Mócsy – meghallva a hívást – hazatért, és megkezdte a kispapok tanítását egy, a katolikus egyház és hívei számára is számtalan nehézséggel teli időszakban.

Ezekben az években

a kiépülő kommunista diktatúra mindent elkövetett annak érdekében, hogy megtörje az egyházat

és felszámolja társadalmi beágyazottságát. A kommunista hatalom abban a reményben, hogy egy karizmatikus vezető nélküli püspöki kart, illetve egyházat könnyebben megállapodásra lehet szorítani, többféle forgatókönyvet is kidolgozott Mindszenty József bíboros püspöki kar éléről való eltávolítására. A főpap letartóztatásnak elleplezésére a kommunisták tárgyalni kezdtek Czapik Gyula egri érsekkel arról, hogy ha Mindszentyt római szolgálatra hívják, nem indítanak ellene eljárást.

Mivel nem volt hivatalos kapcsolat a Szentszék és a Magyar – ekkor még – Köztársaság között, szükség volt valakire, aki tolmácsolja az ajánlatot. Mócsy talán nemzetközi kapcsolatrendszerének köszönhette, hogy rá esett a választás, így 1948 végén legálisan utazhatott el Rómába. Küldetése azonban nem járt sikerrel, mert mire átadhatta volna az üzenetet, letartóztatták a hercegprímást.

Mócsy hazatért, pedig tudta mi vár rá 

Mócsy 1949 elején hazatért, annak ellenére, hogy sejthette, mi vár rá. Mócsy előbb egyházi elöljárók egy szűkebb körének tolmácsolta XII. Piusz pápa üzenetét, amelyben az egyházfő felhívta a püspököket, hogy tiltakozzanak Mindszenty letartóztatása ellen, maradjanak egységesek és kitartóak a hitben, valamint a Rómához való hűségben; majd a püspöki kar néhány nappal később, 1949. január 17-én megtartott tanácskozásán beszámolt a Vatikánban folytatott tárgyalások eredményeiről. Mindössze egy óra telt el azt követően, hogy távozott az ülésről, amikor letartóztatták.

Először a Buda-déli, majd annak felszámolása után a kistarcsai internálótáborba került. Nem folytattak ellene peres eljárást –

ítélet nélkül vetették fogságba.

Mócsy atya internálása alatt volt építkezésen vízhordó, szőnyegszövőként is tevékenykedett, de az itt töltött évek alatt megtalálta azt az elfoglaltságot is, amely értelmet adott nemcsak önmaga, hanem a többi elítélt számára is. Amellett, hogy közel száz paptársával együtt gondoskodott az internáltak lelki szükségleteiről – misézett, és folyamatosan gyóntatta a hozzá fordulókat –, megszervezte, hogy a táborban lévő kispapok folytathassák teológiai tanulmányaikat. Kezdetben ő tanított egyedül, majd egyre-másra érkeztek az internált teológiaprofesszorok, akik bekapcsolódtak a munkába.

Növendékeinek sokszor mesélte: „Látják, milyen jó a jó Isten! Elsőéves koromban a morálist tanultam úgy, mintha morális tanárnak készültem volna, a második évben a dogmatikát ugyanúgy, aztán meg a Szentírást, hogy így az egész kurzust leadhassam önöknek”. És valóban, a cigarettapapírra írt vizsgaeredményeket később minden teológiai főiskola elfogadta, sok esetben semmilyen különbözeti vizsga letételére nem volt szükség, hiszen aki Mócsynál summa cum laude vizsgázott, az megállta a helyét.

Élete utolsó évtizedét a lelkekért való munka határozta meg

Nagy Imre miniszterelnöksége alatt felszámolták az internálótáborokat, de nem mindenki került szabadlábra, mert voltak olyanok Kistarcsán – köztük Mócsy Imre –, akik ellen ekkor folytatták le a bírósági eljárást, és ítélték börtönbüntetésre .

A páter kilenc és fél évet kapott izgatás miatt.

Miután 1954. december 22-én váratlanul szabadlábra helyezték, úgy döntött, ha papként nem működhet, akkor a kétkezi munkások életét választja, és dacára annak, hogy milyen tudományos eredményekkel és képességekkel rendelkezett, először fűtő lett, majd a MÁV Északi Osztószertárában fizikai munkás. A közel ötvenéves pap nagyon szoros és baráti kapcsolatot alakított ki munkatársaival. Önfeláldozó magatartására jellemző, hogy egy alkalommal, amikor az irodavezető hölgy felháborodott azon, hogy a takarítónő nem megfelelő módon tisztította ki a mellékhelyiségeket, „Imre bácsi” másnap reggel egy órával korábban bement, és mire munkatársai beértek, már minden ki volt takarítva.

A szertárból 1958-ban elbocsátották, ezért 1964-ig képzettségének megfelelőbb munkát végezhetett: a Szépművészeti Múzeum Dokumentációs Központjában volt tudományos kutató, de onnan újra vissza kellett mennie a MÁV-hoz. Második letartóztatása idején, az ügyészi kihallgatás alkalmával így emlékezett vissza erre az időszakra: „Kicsit nehéz szívvel mentem [vissza a vasúthoz], de azért megtettem a magam jó feltételeit: állapotbeli kötelesség, szeretet és vidámság. Hogy ezt meg tessék érteni, lefordítom kommunista nyelvre: állapotbeli kötelesség azt jelenti, hogy jól viszonyulok a munkához. A szeretet azt jelenti, hogy jól viszonyulok a munkatársakhoz. A vidámság azt jelenti, hogy a munkát nem tartom lealacsonyítónak”.

1965-ben több, egykori szerzetessel egyetemben „összeesküvésben való részvétel” vádjával másodszor is elítélték. Négy évet kapott, de jó magaviseletéért és munkájáért 1968 januárjában szabadon engedték. A második szabadulása után sem hagyta abba lelkipásztori-lelkivezetői munkáját: titokban kispapoknak, világiaknak tartott lelkigyakorlatokat az ország különböző részein. Ezek a találkozók a résztvevők számára életre szóló útravalót jelentettek.

Nyugdíjazása után rendszeresen kisegített vidéki plébániákon,

három- és nyolcnapos lelkigyakorlatot tartott kis falvakban, támogatta a hozzá fordulókat. Élete utolsó évtizedét a lelkekért való munka határozta meg, miközben egyre súlyosbodó betegsége többször megállásra kényszerítette.

Halála előtt három és fél évvel ő maga fogalmazta meg gyászjelentését, amely így kezdődött: „Örömmel és Isten legszentebb akaratát mindig és mindenben áldva jelentem, hogy 1980. június 12-én, életem 73., hivatásom 55. és papságom 44. évében magához szólított az Úr, hogy életemről meghozza a legfőbb ítéletet”. Egy küzdelmes élet során, az abszurd, embert próbáló kommunista diktatúra idején kialakult humorára jellemző volt, hogy a gyászjelentésben csak a dátumokat kellett beírni.

***

A sorozat a Nemzeti Emlékezet Bizottságának segítségével készül.

Felhasznált irodalom:

Mócsy Imre: Hagytam magam szerettetni. Budapest, Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, 2007.

A bejegyzés trackback címe: https://mandiner.hu/trackback/131213