Utópiák ellen: tanulni kell!

2018. január 19. 8:37
Lexikális tudáson nyugvó klasszikus műveltség nélkül nincs kompetencia, nem fedezhetők fel dolgok közötti összefüggések, nem létezhet problémamegoldás és nem emelkedhetünk fel az élet lényegi dolgaihoz. Tanulni: kell.

„Fiatalságunk siralmasan nagy része telik a felesleges anyagok túlrészletezésével, miközben tanulhatnánk ugyanezeket az ismereteket lényegre törően. Nem akarunk agyonhajszolt zombik lenni!” – olvasható a január 19-ére meghirdetett diáktüntetés ismertetőjében.

Szögezzük le: senki sem vitathatja el a diákok jogát, hogy véleményt nyilvánítsanak a hazai közoktatás helyzetéről, hiszen őket érinti leginkább az oktatás. Ugyanakkor nem értek egyet azokkal az ifjú titánokkal, akik szerint „a diákok helyesen látják, hogy nem a lexikális tudás, hanem a problémamegoldás kell, hogy az iskolai képzésük magját jelentse.”

Az efféle tévtanok ellen harcolni kell. E küzdelemben kívánok néhány gondolatot csatasorba állítani, ha úgy tetszik, a „poroszos” oktatás mellett. 

A hazai közoktatással – bocsánat: „közneveléssel” – kapcsolatban kínzó kérdések sokaságát tehetnénk fel. 

Vajon Arany János országában miért nem képesek érettségizett nők és férfiak tömegei kifogástalan helyesírással leírni egy épkézláb magyar mondatot?

Vajon Kodály Zoltán országában képesek-e felnyitni a tanulók fülét az énekórákon, hogy megismerjék az egyetemes zenekultúra örökségét, hogy meghallják a magyar népdalok sajátos összhangzatát, s hogy biztos ítélettel és jó ízléssel utasítsák el mind a „népiesch”, mind a „mulatós” tömegfogyasztásra szánt silányságát? 

Vajon Erdős Pál és Fejér Lipót országában miért küzdenek oly’ sokan a matematikával? Máig jeges félelemmel gondolok arra, amikor egy-egy dolgozat megírásakor reménytelenül egyedül voltam a matematikai problémákkal. Nem tudom, ma hogyan oktatják a matematikát, de talán itt lenne a leginkább szükség arra, hogy a tanár mindenkit képességei szerint bevonjon a közös gondolkodásba és problémamegoldásba. 

Szent-Györgyi Albert országában miért jelentkeznek oly’ kevesen kémiatanári szakra és miért dőlnek be tömegek az áltudományos tévtanoknak és a sarlatánoknak? 

Történelmi hőseire méltán büszke, ezer éves hazánkban miért hiszik tömegek, hogy Zrínyi Miklós életét a Habsburgok által felbérelt vadkan oltotta ki? Vajon mikor érjük meg, hogy a történelemoktatás ne a nemzeti sérelmek, legendák és mitológiák kultikus tiszteletét plántálja a tanulókba, hanem a kívánatos önismeretet, a lehetőségek helyes felismerését, hogy ily módon szabad és felelősen cselekvő polgárokká váljanak? Csodálkozhat-e bárki is, hogy Gróf Széchenyi István és Deák Ferenc országában a rendszerváltozás után nem tolongtak a státusférfiak? 

Janus Pannonius országában miért nem kötelező a gimnáziumokban a latin nyelv? Milyen világ az, amelyben erény nem ismerni a klasszikusokat, azt az örökséget, amely a mi civilizációnk sajátja? Hiszen a latin nyelv fegyelmezi a gondolkodást, szilárd alapot nyújt a többi nyugati nyelv elsajátításához (elég arra gondolni, hogy az angol szókincs tetemes része is latin eredetű, hála Hódító Vilmos normannjainak). Nem utolsó sorban az auktorok olvasása csiszolja a jellemet:

képessé tesz arra, hogy különbséget tegyünk jó és rossz, erényes és bűnös, nemes és alantas, szép és rút között.

Már pedig e képesség ma úgy hiányzik a világból, mint a sivatagban egy korty hűs víz. 

Végül, feltehetnénk a kérdések kérdését: vajon Szűz Mária országában a heti rendszerességgel oktatott erkölcstan ellenére miért hallani fiatalok masszív káromkodását a reggeli villamosokon? Vajon miért hódolnak tömegek a hamis spiritualizmus apostolainak, a blikkfangos közhelyekkel dobálózó motivációs trénereknek és a szirupos „léleksütikkel” házaló írónőnek? Vajon mikor jutunk el oda, hogy a lelki, a szellemi és az esztétikai higiénia megbecsült értékké válik?

E kínzó kérdések sokaságát nem tettem volna fel, ha nem tartanék a „lényegre törő”, lecsupaszított ismeretek következményeitől; ha nem aggódnék amiatt, hogy a reformhevület elszakítana minket saját gyökereinktől, és a magyar oktatás évszázados, időtálló hagyományait úgy hajítaná ki az ablakon, mint a méltatlan örökösök a régi bútorokat és az ódon kincseket. 

A reformerek egyik varázsigéje az összefüggésekre rávilágító oktatás. Ha komolyan gondoljuk az összefüggéseket az oktatásban, akkor feltehetnénk akár fizikaórán, akár történelemórán olyan kérdéseket, hogy például mi köze van a mechanikának és a newtoni fizikának a XVII. századi Anglia vallási és politikai viszonyaihoz, a puritanizmushoz, a Stuart-restauráció és a dicsőséges forradalom korához? Mert van összefüggés közöttük, amely akár érdekes lehetne egy gimnazista számára is.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a számolást száműzni kellene a fizikaórákról és tudománytörténetet kellene oktatni történelem címén, ám tíz perc kitérő elegendő ahhoz, hogy ne „lógjon a levegőben” sem a newtoni fizika, sem a XVII. századi Anglia történelme, és az a tíz perc talán arra is elegendő lenne, hogy valamiféle – divatos szóval élve – „szemléletet” nyújtson egy tizenéves számára. Ehhez persze tudni kell, mi a gravitáció, mi az abszolutizmus, kik voltak a puritánok, ki volt Sir Isaac Newton és II. Károly király, valamint olyan fizikatanárok és történelemtanárok szükségesek, akik nem zárkóznak be szűken vett szakterületük elefántcsonttornyába, és olyan tankönyvek, amelyek megfelelő kérdésekkel felcsigázzák az összefüggésekre szomjazó fiatal elmét.

A másik varázsige a problémamegoldás. Meggyőződésem, hogy elménket a kellő életkorban ki kell csiszolni, mégpedig olyannyira, amennyire csak lehet. Teher alatt nő a pálma. Ehhez nem nélkülözhetők sem a lexikális ismeretek, sem az irodalom, sem a történelem, sem az idegen nyelvek, sem a matematika, sem a fizika, sem a kémia. Ugyanis mindegyik a gondolkodás egy-egy idiómája, és nem azért tanuljuk őket, mert tízéves korunkban hirtelen rádöbbenünk arra, hogy nem tudjuk, mikor uralkodott Luxemburgi Zsigmond, vagy arra, mennyi nyolcszor négy, esetleg arra, hogy tágul a világegyetem, vagy hol van vas helye a Mengyelejev-féle periódusos rendszerben,

hanem azért, mert tanulni kell.

A hőn áhított problémamegoldáshoz a problémák felismerése szükségeltetik, ám e magaslatig rögös út vezet, és a csúcsok meghódítása eleve lehetetlen, ha nem rendelkezünk alapos ismeretekkel civilizációnkról és más magaskultúrákról, szellemi örökségünkről, történelmünkről, a művészetről és az anyagi világról. 

Nevetségesnek tartom, amikor egy, a korábbi évtizedekhez képes már-már jócskán lebutított tananyaggal „terhelt” mai tizenéves azzal kérkedik, hogy ő már mindent tud, s büszkén kiáltja, hogy neki nincs szüksége olyan „hülyeségekre”, mint a történelem, az irodalom, a rajz vagy akár az ének-zene – esetleg csak „lényegre törően”.

Mégis, mi más lenne egy tanköteles tizenéves gyerek kötelessége, ha nem a tanulás?

Csakis így válunk képessé arra, hogy magunk döbbenjünk rá arra, mi mindent nem tudunk még, ám arra is, hogy tudásunk esetleges, töredezett, és soha nem érhetjük el a teljességet.

Úgy vélem, ez az érettség igazi fokmérője.

Tanulni annyit tesz, mint kellő alázattal és intellektuális erőfeszítéssel felemelkedni az élet lényegi dolgaihoz.

Civilizációnk hanyatlásának mindennél szembe tűnőbb tünete, hogy az emberek tömegei elutasítják az érettséget, a felnőttektől elvárható magatartást, az élet kötelmeinek tudomásul vételét, a felnőtt emberhez méltó döntéseket és felelősséget. Mintha a reformlázban égő oktatási újítók nem a gyermeket akarnák felnőtté nevelni, hanem mindenki mást valamiféle infantilis attitűdhöz idomítani.

„Szentséges, naiv anakronizmus!” – kiálthatná bárki, aki ezt a hosszú okfejtést olvassa. Már hallom az ellenérveket: „Állásinterjún általában nem kérdezik József Attila születési évszámát.” Valóban, hacsak nem egy magyartanári állásra pályázik a pályázó, tőle ugyanis nem csak a költő életrajzi adatainak pontos ismerete várható el, hanem az is, hogy a tananyagba felvett verseit memoriter ismerje.

Talán hihetetlennek tűnik, de e sorok írója nem halt bele abba, hogy évszámok sokaságát kellett megtanulnia történelemből, mert tudta, hogy a történelem a legkevésbé sem évszámok halmaza, de az idő múlásáról alkotott képzeteink nélkül nem értelmezhető. Abba sem halt bele, amikor latinórákra hosszú szövegrészeket kellett megtanulni memoriter az Aeneisből. Hiába mondtuk áldott emlékű latintanárnőnknek, hogy ez méltánytalan. Ő erre csak annyit mondott, hogy az élet sem méltányos – ma már tudom, mennyire igaza volt, amiképp azt is, hogy a tehetség nem terem minden bokorban.

Abba sem pusztultam bele, amikor a Thalész-tételt kellett alkalmaznom bizonyos matematikai problémák megoldásakor. Sokan elmondhatják ezt magukról. A kellő életkorban át kell esni ezeken a megmérettetéseken, és a gondolkodás különböző idiómáinak ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki az életben kompetenssé váljon, hacsak nem szűkítjük a mostanában divatos kompetencia-alapú oktatást és a valós, megszerzett kompetencia ismérveit arra, hogy képesek legyünk meghúzni egy csavart. 

Mellesleg, régebben ezt tanították a technikaórákon. Ugye nem akarunk ide visszatérni a tananyag lebutításával, reform-utópiák kísérletezgetéseivel?

Összesen 163 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Azt gondolom, hogy teljesen igaza van a szerzőnek. Ha valaki iskolába jár, tanuljon, vagy legalábbis a tanulás legyen elvárt vele szemben. Ettől még egy gyerek lehet lusta vagy szorgalmas, okos vagy buta, de könyörgöm a MÉRCÉT ne a lusta/buta gyerekekre szabják!

Azon lehet vitatkozni, hogy a "hajszolt" gyerekeknek tényleg legyen több szünetük a pihenéshez.

Válaszok:
packó | 2018. január 19. 8:49

Vagy esetleg némileg csökkenteni az óraszámot, annak is lehet értelme. De ne kérdőjelezze meg senki a tudás ( a lexikális tudást is ideértve) fontosságát. Annak az örömét, hogy tudok valamit és ezért megdolgoztam.

Vagy esetleg ahhoz elég, hogy kiművelt emberfő gyermekeink legyenek.
Bár ez nálad nem sikerült, de azért ne vedd el a többiek elől a lehetőséget!

D

Amúgy hogy van Shlomó Morel, az igaz ember?

DD

A tudás két részből áll: a másoktól megtanult ismeretekből és azok felhasználásának képességéből. A Neander-völgyi emberek nagyon okosak voltak, de nem tudtak elfogadhatóan kommunikálni, tehát jól eltanulni a többiek ismereteit. Ezért mindent mindig újra fel kellett találniuk, nem is vitték sokra.

Ezt a ma tüntető diákoknak és gyerekeknek fel kéne olvasni. Maguktól nem olvasnák el.

Hogy néz ki a 230 voltos konnektor az lexikàlis tudás. Az is, hogy megbasz. Utóbbi tudàst persze tapasztalati úton is meg lehet szerezni. Túl lehet èlni és akkor bevésődik az agyba.

Teljes mértékben egyetértek azzal, amit mond.
Még annyit tennék hozzá: kompetencia sincs tudás nélkül.
A kreativitás, intuíció is meglévő mintákon alapul, minél szélesebb a tudás, annál könnyebben talál kapaszkodót egy új probléma megoldására mintát a már ismertek között.

Az első hozzászólásodnál a lexikális tudás még irreleváns volt, itt meg már csak könyvtáros lehet...
Steve Jobs mondta az egyik beszédében, hogy minden, amit tanult, fel tudta használni később, még a kalligráfiáról megszerzettet is.
Aki eléggé nyitott, és érdeklődő, az olyan képesség, ami a tudás megszerzésében és az üzleti sikerben is segíti.
Az általad említett kultúrbunkó is lehet anyagilag sikeres, ott van példának Schobert Norbi, és ő elég jó példa arra, hogy a tipikus simlis vállalkozó figuráját hozza, átvert fogyasztók, átvert üzletfelek, ki nem fizetett számlák, felszámolt cégek. A sikeres kultúrbunkók ritka kivétellel hoznak csak létre új értéket, leginkább csak a többieken élősködnek.

Innen látszik a mai oktatási rendszerek hiányossága, nem értetted meg, hogy mi mellett érvel.

Két gimis lányom van, tényleg hajszoltak. Világos, ők választották - szülői akarattal is egyezően! - tehát tanulni kell.

De azért tényleg lehetne kevesebb óra. Ugyanis nem elég az óraszám miatti elfoglaltságot figyelembe venni, minden napotthon is kell tanulni, néha sokkal több az elfoglaltságuk, mint egy felnőttnek.

Amúgy élvezik, de néha tényleg TÚLZOTTAN fáradnak bele.

Bizonyos lexikális talppontok (történelem, irodalom,, kémia, fizika etc.) nélkül az ember nem tud hatékonyan keresni a neten vagy csak nehezen, több lépcsőben tudja értelmezni a leírtakat. A latinnal viszont vitatkoznom kell, fakultatív módon tanultam, de amikor eldöntöttem, hogy nem leszek orvos, abbahagytam. (Apámnak a gimiben még görögöt is tanítottak...) Az énekórák sem fogtak meg, fahangom van, az életrajzokat megtanultam, így mindig megkaptam a megfelelő jegyet. A zenét meg otthon szerettem meg, mert szüleimnél sokat ment otthon a rádión vagy lemezjátszón Mozart, Verdi, Bach, Liszt etc.

Lehetne változtatni, persze. Nagyon jó ötlet a kombinált tanítást, hogy adott korba behelyezve egyszerre tanulnak a gyerekek történelmet, irodalmat, fizikát, matematikát - ilyen iskolát már láttam a gyakorlatban.
Csakhogy ehhez nagyon jól felkészült, és szakmájukat szerető tanárok kellenek. Nem a követelmények csökkentése a megoldás, hanem a jó tanári gárda biztosítása (ennek része a jó fizetés is, viszont cserébe a meg kell követelni a tanárok kompetenciáját is), és fontos az is, hogy legyen eszköz az órákon a fegyelem betartatására. Ha ezek megvannak, akkor lehet elgondolkodni azon, hogy lehet hatékonyabbá tenni az oktatást - mivel ezek nélkül ugyanúgy a legjobb módszertan is hatástalan.

egyáltalán ki ez a finta lászló, és mi köze neki az oktatáshoz?

Ezt írtad:
"A lexikális tudás irreleváns abból a szempontból, hogy ki szerez jól fizető állást, melyik országban lesz több világszinten sikeres vállalkozó, aki elhozza az országnak is a felemelkedést."

Aztán meg ezt:
"Viszont egyén szinten az fog többszázezret keresni, aki meg tanul pár alap szoft tudást, csapatjáték, excel, kreativitás, nem az, akinek nagy a lexikális tudása. Az könyvtáros lesz a minimálbér felett kicsivel."

Szalmabábozás helyett inkább olvas vissza magad, és döntsd el, hogy mi az álláspontod.

Általános iskolás szinten azért elvárható kultúrminimum lenne, ráadásul utána is olvashat a témának óraadás előtt.

Látom, még most sem érted, akkor még hosszabban kifejtem:

azt írtad, hogy nem számít a lexikális tudás a szakmai sikerben, lehet valaki sikeres attól, hogy kultúrbunkó.
Ez azt jelenti, hogy, mivel irreleváns, ugyanolyan egyéb (szakmai) képességek mellett, a kultúrbunkó és a művelt embernek egyforma esélye van a sikerre.

máskor azt írtad, hogy akinek nagy a lexikai tudása, az könyvtáros lesz.

Most már látod az ellentmondást? Ugye megérted azt is, hogy mindenkinek egyértelmű volt, hogy a könyvtárost a sokszázezres kereset ellenpontjaként írtad, nem ezzel volt a hiba, hanem azzal, hogy nem sikerült értelmezned az előző hozzászólást?

Lehet. Tesizni sem akarnak. Minden vonalon vissza akarnak lépni.

Miért lenne nehezebb? Eleve a diplomát igénylő munkahelyeken magasabbak a átlagfizetések, és ott azért feltehetőleg intelligens emberek vannak.

Arra meg már sehol nem fogsz releváns felmérést találni, hogy az intelligens, jól kereső emberek mekkora része kultúrbarbár avagy széles látókörű.

Minden hasonlat torzít, lehetne azt is mondani, hogy milyen leves az, ahol külön eszed meg a húst, a zsírt, a vizet és a fűszereket?
Alsó tagozatban még nem válnak el ennyire élesen a tananyagok, ott ez még megoldható. És pont ott fontos, hogy a gyerek úgy érezze, maga fedezi fel a tudást. De nem mondom, hogy ez csodafegyver, és csak így szabad tanítani.

Pedig az ókorban még nem váltak el egymástól élesen a különböző ágak, ott még lehet mixelni, pláne, ha a tanár is ugyanaz - és legalább a gyerekek is azt látják, hogy minden mindennel összefügg, nem lehet élesen szétválasztani egymástól a dolgokat, az egyik helyen megszerzett tudást a másiknál lehet hasznosítani.
Egyik gyerekem ilyen helyre jár, ott vannak "kutató" órák, ahol egy témát járnak körül, lényegében minden tantárgyat bevonva, és a gyerekekre bízzák, hogy összeszedjék az információt. Bár úgy tűnik, hogy csak játszanak és beszélgetnek, valójában nem haladnak lassabban, mint a normál iskolában.
De persze messze nem csak kutatás van, az csak egy része az ismeretek megszerzésének.

Jó meglátás. Az élet célja nem lehet csak önmagában a könnyű élet és a jó kereset.
A mások számára is hasznos életcél megtalálásában sokat segíthet a minél teljesebb világkép, persze az eredendően pozitív alaptermészet mellett (amiben pedig a szerető gyerekkori környezet segít)

Rossz körökben mozogsz :)
Én nem pont így tapasztalom.

Valóban , tanulni kell . A legfontosabb azonban a keresztény ihletésű filozófia , a metafizika , tehát a létbelátás , mert ez közöl átfogó tudást , s így az utópikus téziseknek ez a legjobb ellenszere .

Bla-bla-bla-bla-bla-bla-bla...

Miért egy É-Ny-Európai országot hasonlítasz össze Magyarországgal? Miért nem egy hasonló helyzetű országot, mondjuk Szlovákiát vagy Lengyelországot? Azok UGYE (!) nem összeszerelőüzemek?

1. Magyar nyelv és irodalom.
2. Idegen nyelv.
3. környezet - fizika, kémia, ökonómia - egyesített tárgy.
4. Matematika mértan.
5. Testi-lelki egészségtan.
6. Művészeti - ének-zene, rajz, tánc stb. - tárgy.
7. Az emberi fejlődés természetrajza. Történelem, földrajz, gazdaságtörténet.
Nem szakértőként, laikusként, ennyi tárgy: BŐVEN ELEGENDŐ+ TESI.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés